Az ImPulzus célja, avagy miért hiszünk az énekkarokban?

Írta: Tőri Csaba

2018. október 20.

2018-ban valami új dologba kezdtünk. Mi az ImPulzusnál mindannyian valamilyen kórusban nőttünk fel, mindannyian azt láttuk, hogy egyfajta második családot ad a közösség körénk. Voltak persze balhék, nagyobb konfliktusok is, mégis: a közös cél, a közös éneklés, és az egymásra utaltság sok mindenre megtanított.

Azért jó tanító egy kórus működése, mert senki nem tud benne egymaga sikeressé válni. Pont olyan mint a világ működése, kicsiben.

Egy barátom egyszer hosszasan mesélt arról, hogy mi a különbség a keleti típusú és nyugati típusú játékok között – statisztikát nem készítettem róla, hogy mindig igaz-e, de az általam ismert játékok között valóban működik. Eszerint a keleti népek elsősorban olyan játékokat találtak ki, amelyben a kooperáció a cél, a játék öröméért játszanak a gyerekek, míg a nyugati társadalmak inkább a versenyszellemet erősítik. Jó példa erre a méta és a baseball közti különbség, a két játék számos hasonlósága mellett: míg az egyikben a kieső játékos valamilyen feladat elvégzése után (20 guggolás, 10 fekvőtámasz) visszaállhat a csapatba, a másikban a kieső játékos valóban kiesik, és ezzel az ellenfél pontszámát gyarapítja.

Manapság számos szemléletfejlesztő, pszichológus, tanár és lelkész teszi fel a kérdést – amire minden helyzetben különböző válaszokat adunk: Vajon az út a fontosabb, vagy a cél?

Nagyon hasonlónak tűnik a kérdés: vajon az a fontos, hogy én eredményes legyek/az én csapatom eredményes legyen, vagy lényegesebb, hogy közösen csináljunk valamit?

Gyerekként tudom, hogy nagyon szerettem versenyezni, motivált, hogy megmutathassam, többet, jobban tudok megjegyezni, megoldani, elénekelni másoknál. És ez a motiváció nagyon fontos abban, hogy egyre többet és jobbat hozzunk ki magunkból, egyre jobban megértsük a világot – de ebben mások nálam hasznosabb felismerésekre jutottak. Ekkor tehát a saját magam teljesítménye, egy elérendő cél vált fontossá a versenytársak viszonylatában.

Ugyanakkor annak a megértése, hogy akkor leszünk igazán kiegyensúlyozottak, ha az időnk nagy részében nem egy későbbi eseményre fókuszálunk, hanem arra, ami most körülvesz, csak később vált világossá számomra. Amikor nem a végeredmény az elsődleges, hanem az, hogy együtt lehessünk, együtt csináljunk valamit, a fejlődés gyakran sokkal könnyebben megvalósul. Kevesebb stresszel, jobb hangulattal, attitűddel.

Bizonyára mindannyian tudunk válaszolni arra, hogy a kettő közül melyik látásmód áll hozzánk közelebb. Valószínűnek látszik azonban, hogy a világ összessége a két álláspont között helyezkedik el – és akinek az egyik oldal túlsúlyban van, hasznára válik a másik oldal megismerése is.

A nyugati világ sikereinek egyik legfőbb mozgatórugója a cél elérésére törekvés: szeretnénk megérteni, összerakni, szétbontani, egyre jobban megismerni.. Kezdetben egyedül, később csapatban – de valahol a munkánk jelentős része még mindig magányos feladatok összessége.

A zenélés – és kiváltképp a sokszemélyes formái – ebben a rendszerben pont azt az ellenpólust alkotják, ami valahol közösségivé tesz bennünket. Hiába szeretnék egyedül jó kórusénekes lenni, nem ér semmit önmagában: meg kell találjam azokat a társakat, akikkel együtt ez eredményt is hoz.

Már 50 éve is azt bizonyította az első éneklő iskola létrehozása: azok, akik minden nap zenélnek valamennyit, minden más területen (tantárgyban) sikeresebbek. Azok akik az éneklésnél szociális készségeket kénytelenek megtanulni, ezt másban is sikeresen kamatoztatják.

Abban hiszek, hogy jobb együtt dolgozni, mint egyedül. Erre az énekkarnál jobb szemléltető példát pedig nem is ismerek.