Beéneklés - a szükséges rossz? - ImPulzus

Beéneklés – a szükséges rossz?

Írta: Tőri Csaba

2019. január 9.

Jóvágású kórusénekesként valószínűleg az a legfőbb motivációnk, hogy nagyszerű darabokat énekelhessünk, olyan kórust találjunk magunknak, ahol a közösség is vonzó, és minket is elfogad. Ráadásul a próba szakmai része egy koncerttől távol eső időszakban még sokkal kevésbé vonzó, és egyébként is “belefér hogy egy kicsit késsek a próbáról”, és “még a boltba is be kell ugrani próba előtt pár dologért úgyis”.
“Jó, legfeljebb a beéneklés végére érek majd oda…”
“Végül is a metrón is be tudok énekelni…”
“Különben is, a Jucinak sokkal nagyobb szüksége van rá, mint nekem…”
“Én már beénekeltem életemben 240-szer, több alkalomra már pont nincs szükségem…”
“Különben is, úgyis mindig ugyanazokat énekeljük, nem lehet annak akkora hatása.”

Azt hiszem, mi karnagyok is sokban felelősek vagyunk ezekért a mondatokért. Ugyan nem mindig teljesen világos, mit kellene máshogyan csinálnunk: az segít-e, ha magunk tudunk-e jobban énekelni? Többet használ, ha jó gyakorlatokat tanulunk valakitől? Jobb lenne-e, ha viccesebben tudnánk a hangképzésről beszélni, vagy az tenne többet hozzá, ha mindenki komolyabban venné a feladatot?

Ahhoz, hogy egy témát fontosnak ítéljünk meg, amennyire tapasztalom két összetevő lehetséges. Jól mérhető ez az iskolai tantárgyak megítélésében.

Jó esetben mindannyiunknak van egy személyes érdeklődésünk: kinek-kinek ez lehet rajzolás, matematika, történelem, társadalomföldrajz, stb. Ami szélsőségesen érdekel minket, arra mindenképpen energiát szánunk, valószínűleg erre a legtöbbet.
Ami nem elsődleges számunkra, azok között pedig prioritásokat alakítunk ki – néha saját döntésből, néha pedig a külvilág nyomására (végül persze akkor is saját döntésből).

A gyerekeknél jól megfigyelhető, hogy vannak a kedvenc tárgyaink, vannak azok, amiket fontosnak tartunk, és vannak azok, amelyeket se nem szeretünk, se nem fontosak – ezeket általában nem is csináljuk igazán. (Persze ebből következően felnőttként sokan súlyproblémákkal, izomfájdalmakkal, stresszlevezetési gondokkal és állandó konfliktusokkal küzdünk, de erre a megoldást szintén a motiváció megerősödésekor könnyebb megtalálni – azaz csak akkor, amikor már kialakult a gond, a megelőzés még nem elég motiváló legtöbbször.)

A kedvenc tárgyakra – témákra – mindig találunk időt. Az ezt követő prioritási szint az, amit a társadalom sugallatára fontosnak tekintünk. Amiből érettségizni kell, az fontos lesz, amit az iskola fontosnak nevez, az fontosabb lesz, amit a többiek sokan szeretnek, az is fontos lesz. Ebből az következik, hogy nem fontosnak azt tekintjük, amiről mások sem gondolják, hogy az lenne. Egyfajta ördögi kör alakul ki: ha sokan mondják, hogy valami értelmetlen és haszontalan, akkor még többen fogják úgy gondolni – ezért még többen fogják azt mondani, hogy semmi haszna. Így végül is a beéneklések valamelyest azért is válnak értelmetlenné, mert azt gondoljuk róla eleve, hogy belefér lekésni, belefér, ha nem vagyunk ott közben.

Érdekes hogy vajon mennyiben azért gondoljuk így, mert valójában késni szeretünk, amivel azért nem túl kellemes érzés szembesülni.

Ami tehát a beéneklésben fontos: nagyon sok olyan funkciója van, ami kiaknázatlan, amelyben mi is dolgunknak érezzük, hogy az értékét hangsúlyozzuk.

  • Legtöbbször az él a fejünkben, hogy ez egyfajta bemelegítés, és már ezen a jogon helye is van a próbákon. Senkinek sem jutna eszébe komolyabb sportteljesítményt végezni bemelegítés nélkül – és hogy ne is jusson, ezernyi történet áll rendelkezésre megsérült, elszakadt szalagokról és életre szóló nehézségekről olyanoktól, akik túlzásba vitték.
  • Használjuk emellett egyfajta hangulatteremtésnek is, ahol nem kell még keményen koncentrálni, így mindenképpen alkalom van játékra, felszabadultságra, esetleg mozgásra.
  • Bizonyos kórusokban ez edukációs terepként is működik: hangképzési technikák, trükkök átadására is ideális terep.
  • Ugyanakkor arra is nagyszerű, hogy ha valaki elkésik egy-két percet, még nem nehezíti meg mások munkáját annyira, mint ha éppen a két fős szólamából marad ki egy nyolcszólamú darab elején.

Akkor kezdtem csak igazán lelkesedni ezért, amikor az egyik kórusom kérésére belevágtunk egy igazi kihívást véghez vinni: a kórus minden tagja – előképzettségtől függetlenül – szólót énekelhetett egy koncerten. Természetesen volt, aki operai duettet, áriát választott, és volt aki musicalrészletet – de egy közös: mindenkinek önállóan, olyan értékelhető produkciót kellett létrehoznia, amit a profi előadásokhoz szokott közönség is értékel, ha kisebb kompromisszumokat kötve is.

Eközben azt kerestük, hogy mik azok az eszközök, amelyek gyorsan eredményre vezetnek – hiszen nem állt rendelkezésre több idő, mint 3-4-szer 20 perc, ami után szólóéneklést legtöbbször egyáltalán nem tanult emberek a világmegváltó deszkákra léptek.

S ha ez már sikerült, az énekkar magabiztossága olyan gyorsan fejlődni kezdett, mint korábban sosem. Azóta vagyok benne biztos, hogy az elsődleges feladatunk a beéneklés közben az, hogy minél hamarabb, minél több technikai tudás birtokába juttassuk az énekeseket.

Annál jobb élmény egy karnagynak úgy sincs, mint amikor az énekesek akkor is tudnak valami lényegeset, ha nem mondjuk nekik.

Belülről jön a legjobb motiváció. Segítünk megtalálni!

Szerintünk az iskola feladata, hogy ösztönözzön. Élményből születnek a vágyaink, vágyból pedig tudásunk.

Alapvető szabadságjogok, 12. passzus: Énekelni mindenkinek joga van!

Van, akinek 10-15 év, míg rájön, hogy a zenélés hiányzik az életéből. És van, aki eljön az ImPulzushoz előbb.