Énektechnika materiális oldalról

Írta: Tőri Csaba

2019. január 30.

“Gyerekek, tudjátok, hogyan hal meg a pillangó?” – kérdezte egy nagyszerű tanárom még gyerekkoromban. Zeneelmélet órán.

Ültem és nem sok elképzelésem volt arról, hogy mindennek mi értelme van, mielőtt belekezdünk az aznapra szánt Schubert-dal akkordjainak vizsgálatába. Akár beszélhetnénk arról is, mire gondolt a szerző, vagy hogy milyen szép akkord a mellékdomináns.

A pillangó (azt mondják) ahogy elgyengül, egyre kevesebbet tud repülni, a szárnya is egyre jobban összeesik. S miután már órák/napok óta egy helyben várja az elmúlást, egyszer csak repül még egy hatalmasat, akkorát, mint már régóta nem – s ahogy leszáll, kilehelli lelkét.
Állítólag a legtöbb ember is úgy távozik, hogy előtte váratlanul jobban lesz. Olyan mintha még egyszer újra megmutatná, mi is rejlik benne igazán.

Számos zenemű azonosan épül fel: lassul, halványodik, megnyugszik, majd a végén repül egy újat: egy nagy crescendo, egy erős domináns, és aztán vége. Olyan, mintha ez a mintázat a legtöbb helyen fellelhető lenne: ilyenek vagyunk mi emberek, látjuk az állatvilágban, és még a zenében is megtaláljuk.

“Minden energia, mindössze ennyit kell tudnod. Hangolódj rá annak a Valóságnak a frekvenciájára, amelyet meg akarsz élni és megkapod. Nem is lehet másképp. Ez nem filozófia. Ez fizika.”

Gyakran lehet ilyen idézeteket olvasni – nem mindig komolyan vehető – ezoterikus írásokban is. A fejemet csak akkor kaptam fel, amikor azt olvastam, hogy ezek Einstein szavai. Tehát egy ember, aki a materiális gondolkodás egyik nagy csúcsa, egyik legnagyszerűbb elméje, írja le azt a mondatot, amivel azóta is számos, tudományban jártas barátommal őszintén tudunk vitázni. :)

Sok éven át én is azt vallottam, hogy az anyag mögött nincs semmi mélyebb. Nincs semmi a dolgok mélyén, majd egyszer megértjük, mi miért van úgy, hiszen minden összefüggés megérthető és bizonyítható. De ekkor zenélni nem sok értelmét láttam: ha minden logikus és megmagyarázható, akkor valaki igazán segíthetne, hogy miért keseredem el egy – egyébként rendkívül pontos és precíz – Beethoven IX. előadástól, és mitől jövök lázba egy másiktól, ami a hangok tekintetében majdnem teljesen azonos. Valami lényeges differencia kell még legyen.

Ma is valószínűnek érzem, hogy a legtöbb dolog valóban leírható pontos számításokkal, de valahol régóta azt figyelem, amikor a materiális és a spirituális megközelítés megegyezik. A világ megismerése szenzációs dolog, ráadásul úgy érzem, egyre többször derül ki, hogy a különböző megközelítések végül ugyanarra jutnak.

Végső soron az éneklés is csak olyan mechanizmusokból áll, mint az élet. Az energia, a megmagyarázhatatlan önbizalom kulcsfontosságú abban, hogy a kétvonalas H megszólal, vagy elcsuklik. Ahogyan abban is fejlődünk, ahogy megtanulunk írni és olvasni, vagy ahogy megismerjük, milyen tulajdonságaink vannak, bírjuk-e a csípőset vagy sem, az éneklés tanulása közben is hasonló folyamatot járunk be.

Szükségünk van arra, hogy a tanulás kezdetén felismerjük hol tartunk jelenleg, és hová szeretnénk eljutni. Hogy kiderüljön, miben szeretnénk fejlődni – aztán a kisebb sikerek után önbizalommal feltöltődve még nagyobb feladatokkal is megbirkózzunk.

És ebben legnagyobb segítségünk az energia és az együttes akarat: amint egymást is motiváljuk, inspiráljuk, hogy lehet és lesz is jobb, rögtön elkezdenek eltörpülni az akadályok. Rögtön kevésbé érzem, hogy nekem “nincs hangom, jobban jár mindenki, ha nem kell ezt hallania”. Hiszen mellettem áll Pista, akinek szintén nincs.
Még.
De addig is, amíg lesz, jó dolog ebbe együtt fektetni energiát.

Erről szól a Kórushangképzés program. Abban hiszünk, hogy az elején nem kell állandóan szembesülni azzal, mit nem tudunk. Az elején kitűzzük közösen a célt, és közben gyűjtjük a jó tapasztalatokat, hogy egyre több kedvvel, egyre nagyobb tudással rendelkezve újabb célokat tűzhessen ki, aki szeretne továbblépni.