Élet az elefántcsonttoronyban? – I.

Írta: Tőri Csaba

2019. március 20.

Számtalan alkalommal merül fel a kérdés: érdemes-e a mai világban a zenét hivatásszerűen űzni, szabad-e gyermekeinket zenei pályára engedni, vagy ez egyet jelent majd a sanyarú anyagi körülményekkel, folyamatos pénzügyi nehézségekkel?

Vannak, akiknek úgyis mindegy, nem tudnak elszakadni a pályától, őket hiába is győzködnénk, de vannak olyan típusú emberek, akik többféle dolog iránt érdeklődnek, több mindenben egyformán sikeresek – az ő választásukban vajon mi játszik szerepet, mi alapján érdemes dönteni, belevágnak-e egy ilyen szakmába?

Természetesen az lenne a legjobb, ha mindenki olyan dologért kapna számára megnyugtató, prosperáló fizetést, amit akár ingyen is csinálna. De ettől még azért nem jó, ha a hivatástudat olyan erős, hogy valóban ingyen csinálja – ez az élet egyéb területein komoly nehézségeket eredményez.

Manapság jó pár szakma képviselői nem keresnek annyit, amennyiből egészségesen megélhetnének – és bár ez a világ sok egyéb részén is így van, ettől még nem könnyebb annak a helyzete, aki minden hónapban ezzel néz szembe. Ápolóként, pedagógusként, szociális munkásként, sokszor orvosként, vagy buszvezetőként is meg sem közelíti a hivatalos bér azt a színvonalat, amitől a munkát végzők nyugodtan aludnának. Tekintsünk el egy pillanatra attól, hogy ez mennyi egyéb körülményre is visszavezethető, és tegyünk egy gondolatkísérletet.

Amennyiben egy ideális államban, elképzelt ideális körülmények között megpróbáljuk megvizsgálni, mi dönti el, hogy ki mennyit keres, gyakran kirajzolódik, hogy bizonyos szakmák általánosan magasabb bérszínvonalon mozognak, míg sok olyan szakma, amelyet egyénileg a művelőik fontosabbnak tartanak, alacsonyabb fizetéssel kecsegtetnek.

Sok-sok beszélgetés után, amelyek nem egyszer komoly értékkonfliktusokig jutottak – az én szakmám márpedig fontosabb mint a tiéd, és vica versa – kezdett kirajzolódni előttem, hogy a fontosság egy jelentős része teljesen szubjektív – ráadásul nagyon kevés olyan ember van, aki az összes szakterület lényegét átlátná, talán senki. Azonban jó mérőszám, hogy összességében a társadalom mennyire tartja fontosnak. Biztosan ebben sem vagyunk teljesen tudatosak, és a fogyasztói társadalom reklámjai is befolyásolják vágyainkat, mégis: amit fontosnak tartunk, azért sok pénzt is kiadunk.

Számomra rendkívül érdekes köznapi példa, hogy sokszor nagyon soknak éreztem kiadni 500 Ft-ot egy kiló narancsért, hiszen az relatív drága, máshol 350-ért is elérhető, majd a másik sorra átmenve megvettem két zacskó chipset 700-ért – hiszen akciós volt – majd a jelenséget csak a boltból kilépve vettem észre. Csupán 200 g-ot összesen.

Ha az ár-érték arányt nézzük, szembetűnő, hogy mindennek tulajdonítunk valamekkora értéket, és amennyiben ehhez az értékhez képest olcsóbban elérhető, azonnal visszautasíthatatlan ajánlatnak érezzük. Kivétel ez alól a hipermarketben fellelhető 40 Ft-os péksütemény, amiről azért már úgy érezzük, hogy ebből biztosan kispórolták a túrót, ezért nem vonzó.

De vajon mi dönti el a fejünkben, hogy minek mekkora értéket tulajdonítunk?

(Elnézést a hosszú pénzügyi összekapcsolásért, itt vissza tudunk kapcsolódni a zenei téma fonalához is.)
Amit sokat látunk, azt sokkal jobban elhisszük – ezért működnek a reklámok. El kell érje egy reklám, hogy érzelmileg is minél erősebben kapcsolódjunk a termékhez, minél nagyobb vágyat érezzünk a birtoklására, és így tovább.

Az előző példánál maradva: sokkal több chips-reklámot láttam gyerekkoromban, mint narancsot – valószínűleg ezért sokkal erősebb vonzalmat éreztem egy chips elfogyasztására, mint egy narancséra, különösen ha korábban chipset nem is ehettem annyit, mint vágytam volna rá, hiszen nem egészséges, így a szülők értelemszerűen nem tömtek vele.

Ettől aztán évek múlva a sajtos chips iránti vágyam már eleve magasabb volt – és meglátva mellette, hogy most akciós – a dolog tökéletesen felülírta a 200 g egészségtelen ízbomba 700-ért vs. 1 kg egészséges, tápláló vitaminforrás 500-ért közötti nyilvánvaló relációt.

Mindez a hosszú bevezetés azért volt fontos, mert ugyanez a folyamat több lépcsőben az egyes szakmák közötti bérek arányában is tetten érhető. Mi dönti el, hogy mekkora értéket tulajdonítunk egy orvos-ápoló-pedagógus-szoc.munkás-stb. munkájának, mi az az összeg, amit a szemünkben az általa “előállított” érték képvisel?

Az ár meghatározásában nincs “segítségünkre” reklám, ráadásul az is nehezítés, hogy nincsen konkrétan meghatározott termék sem, ami létrejönne, így nehéz feladat azt is meghatározni, hogy minek az értékét szeretnénk pontosan megítélni. Ugyanakkor orvosra – különösen bizonyos pillanatokban – szükség van, ha nem lenne iskola, szintén mindenki megijedne a XX. századi tradíciók tükrében, és akkor érezzük meg a rovarirtás fontosságát is, amikor elszaporodtak a poloskák.

Ha egy buszvezetőt/asztalost/gyorséttermi kiszolgálót nem fizetnek meg, nem kap olyan bért, ami arányban áll a saját maga által gondolt értékteremtéssel, nem fog bemenni holnap dolgozni, nagyon komoly kollektív szerződések garantálják, hogy végül mégis bemenjen legalább addig, ameddig arra számít, hogy idővel javulhat a helyzet. A saját munkájának fontosságát, és ezzel készpénzben meghatározott értékét felfelé mozdítja.

Ezzel szemben egy orvos-ápoló-pedagógus-stb. legtöbbször a hivatástudata miatt választotta szakmáját – amelyet akkor is csinálni fog, ha nem kap annyi pénzt érte, mint szeretne. Vagy amennyiből egyáltalán meg tudna élni. Nem esne jól egyetlen orvosnak sem sztrájkba lépni és nem végezni el az életmenő vakbélműtétet, csak mert nem él olyan színvonalon, mint szeretne. Ezzel sajnos a munkájának értékét akaratlanul is lefelé mozdítja.

Tanárként is rossz érzés sztrájkolni, és elhagyni egy hónapig az órákat: hiszen a gyerekek kedvéért tanítunk, az ő életük fontos számunkra (sőt, sokszor a sajátunknál is fontosabbá tesszük, mert hálásak vagyunk azoknak az elődöknek, akik velünk tettek hasonlóan).

Ebből már csak pár pillanat eljutni odáig, hogy az ember szép lassan, egyre több kompromisszumot kössön, és amennyiben nem kapja meg a megélhetéséhez szükséges pénzt, akkor is dolgozzon, hiszen a hivatástudat legalább annyira fontos az életünkben, mint a pénzügyi biztonság. Azonban ez már azt jelenti, hogy sokkal nagyobb értéket állítunk elő, mint amennyi pénzt el tudunk érte kérni – hiszen évek óta mindenki elfogadja a kisebb összeget is, ezáltal a társadalom fejében kialakított érték képe már ez, az irreálisan alacsony összeg. Bár fordított a példa, de nagyon hasonló ez ahhoz, mintha kartel jönne létre, csak most az alacsony árakra.

Piaci verseny híján azok a szakmák, ahol a hivatástudat a döntő, legfeljebb akkor tudnak értékelhető bért szerezni, ha elkérik az árát a munkájuknak, annak ellenére, hogy nekik is rosszul fog esni az első időszakban, amennyiben ezért az iskolát/kórházat kell otthagyni. Amint szép lassan mindenki elvár egy bizonyos megbecsülést, az meg is fog születni.

A kérdés a zenészek esetében is nagyon hasonló, bár annyi jó hír van, hogy a kultúrában legalább van valamekkora piaci verseny. Azonban az emberiség történelmében sem az írók, sem a festők, zeneszerzők nem abból éltek, hogy az igazi értéket, amit előállítottak, megfizette volna valaki, hanem helyette magánórákat tartva próbáltak átevickélni az életen – hogy aztán megírhassák 9. szimfóniájukat – akár ingyen is.

Ezért mára szinte már egyértelmű, hogy az igazi értéknek nincsen ára, azt akkor is meg akarjuk teremteni, ha nem fizeti meg senki, vagyis nem értékeli senki – viszont ennek súlyos következménye van: létrejön az elefántcsonttorony, ahol akár pénz nélkül is, de a magas kultúra képviselői tulajdonképpen egymás számára alkotnak, valóban nagyszerű dolgokat – azonban a tornyon kívül rekedtek szinte nem is tudnak a benti eseményekről.

Az írás második részét következő blogbejegyzésünkben közöljük a hosszú terjedelem miatt.

Az írás folytatása itt olvasható: Élet az elefántcsonttoronyban? – II