Hibázni szabad! Sőt érdemes :)

Írta: Tőri Csaba

2019. március 6.

Mi, tanárok egy furcsa helyzetben élünk. Folyamatosan értékelünk, rendszeresen visszajelzéseket adunk a növendékeknek, ráadásul egy egzaktnak tűnő – de igazából mi tudjuk a legjobban, hogy a legkevésbé sem egzakt rendszerben.

Számokkal értékelni emberi teljesítményeket – ráadásul hozzászoktatni a növendékeket ahhoz, hogy ők is ezek alapján a számok alapján értékeljék magukat, számomra kissé egydimenziós világot jelent.

Igaz, hogy sokan tanárként a számokat eszközként használják, hogy motiváljanak. Sajnos sokan viszont arra, hogy demotiváljanak.

Rossz látni, hogy az egyre fiatalabb korosztályok ezért egyre kevésbé mernek hibázni. Holott könnyen belátható, hogy aki a hibázástól retteg, az csak még többet fog rontani, mint aki nem törődik vele.

Képzeljünk el egy (a példa kedvéért 20 évvel ezelőtt élő) irodai asszisztenst, akinek a főnöke azt a feladatot adja, hogy gépeljen le 12 oldalt egy írott szövegből, aztán vigye át neki. Emberünk 1-2 órás munkája során vét néhány hibát, talál pár olyan pontot, aminek átfogalmazására esetleg javaslatot tesz, közben féltávnál szünetet tart, hogy a második részt is megfelelő figyelemmel tudja végigcsinálni.
Elkészülve átviszi a főnöknek az elkészült munkát, amelyben főnöke 4 hibát és 3 félreolvasást talál. Visszaküldi a munkát, hogy készüljön el – de most már hibátlanul.
A munka közben tehát az asszisztens feladata minden feladatnál kiegészül: ellenőrzi azt is, hogy nehogy fél centivel melléüssön, amennyire csak tud, legyen precíz. Az elején ez nagyon hatékony, a precízség következtében valóban nem üt mellé – ugyan nem jut már energiája arra, hogy másra is figyeljen, de ez a megrendelő részéről nem is elvárás.
Majd a folyamatos megkettőzött figyelem következtében elfárad, és elkezdődik a legrosszabb: melléüt.
Észrevéve ezt a legutolsó lapot elölről kezdi, hogy sikerüljön most hibátlanul legépelni, de ehhez már jelentős mértékű szorongás is társul, ezért még hamarabb melléüt. A lapok sorban, egymás után kerülnek a papírkosárba, majd a hibátlan leirat valahogy 1-2 óra múlva sem akar elkészülni.

A legnagyobb zongoristák is ütnek félre. Azt gondolnánk, hogy attól fantasztikus művész valaki, hogy Rachmaninov II. zongoraversenyében sohasem üt félre. Pedig félreütés szinte mindenkivel előfordul: attól érezzük kiválónak, hogy ez a zenehallgatásban cseppet sem zavar minket. Olyan értéket közvetít, amelyben nem számít, ha véletlenül egy hang mellémegy, nem számít, ha véletlenül egy ritmus, szinte improvizatívan megváltozik.

Egy biztos: az mindenképpen megkülönbözteti a kiválót az átlagostól, hogy tudja: hol üthet félre és hol nem.

Volt egy híres, ikonikus tanáregyéniség, aki, feltehetőleg érezve, hogy számokkal nem lehet igazán jó visszajelzést adni, tovább finomította a módszert: 4,73-at is tudott adni. És a következő feleletet meghallgatva ehhez viszonyított is: a következő növendék sajnos csak 4,72-t kapott. Felmerül a kérdés: biztosak lehetünk abban, hogy egy ilyen csekély különbség esetén valóban jobb egyikük a másiknál? Valóban a teljesítmény befolyásolja az eredményt, vagy esetleg más is – a tanár pillanatnyi gondolatai, elmeállapota, hőérzete – dönthet a pontos eredmény meghatározásában?
Állítólag év végén az említett kolléga ezredpontossággal átlagot is számított, hogy ezzel is bizonyíthassa módszerének részrehajlásmentességét. Távolról nézve azért úgy tűnik, mintha a saját bizonytalanságának állított volna betonemlékművet.

Nézve a gyerekek arcát egy-egy felelés előtt, közben és után, sokszor az az érzésem, hogy a legtöbb amit tehetek értük, hogy a legközelebbi feladat végzésekor motiváltabbak és jobb kedvűek legyenek, mint most. Valójában a feladatra való felkészülésen már túl vagyunk, hogy éppen akkor mi jut eszébe, mennyire pontos és mennyire eredményes, az nem azt értékeli, mennyit dolgozott érte, hanem ezer más tényezőtől függ. Mennyire szorong, evett-ivott-e eleget, történt-e aznap éppen valami váratlan, vagy győzött-e épp a Real Madrid.

Jó lenne már, ha a hibázásra úgy tekintenénk, mint az élet természetesen előforduló, rendszeres eseményére, ami a legnagyobb koncentráció mellett is előfordul. Jó lenne azt látni, hogy azok a gyerekek, akik évek óta iskolába járnak, egy-egy stresszhelyzetben arra tudnak koncentrálni, mit tudnak, mi az amit megmutathatnak magukból – és nem arra, hogy mit ronthatnak el.

“Ne gondolj a fehér elefántra” – alapján amennyiben egy hiba elkerülésére fókuszálunk, végül is azzal is, mégiscsak megteremtjük a létrejöttét. Először a gondolatainkban, és minél többet gondolunk rá, annál nagyobb eséllyel a valóságban is.

Amennyiben a végső cél az, hogy minél jobb minőségű eredményeket érjünk el, és esetleg ennek keretében csökkentsük az összes hibák számát bizonyos területeken, őszintén hiszem, hogy a legjobb eszközünk ebben, paradox módon, ha bátorítjuk gyerekeinket, munkatársainkat a hibázásra.

Ettől nem fognak akarni jobban hibás eredményeket adni, de sokkal nyugodtabban mernek majd próbálkozni.

És talán lesz energiájuk más, érdekesebb dolgokra is fiygelni figyelni :)