Az A-HA élmény egy énekkarban – avagy az érzelmi megtapasztalás ereje

Írta: Tőri Csaba

2018. november 15.

Jobb félni mint megijedni.

Biztos?

Szeretem mindig a közmondásokat, mert sokat elárulnak arról, hogyan is neveljük gyerekeinket, hogyan adjuk tovább azt a tudást, amit (nagy)szüleinktől megszereztünk. Gyakran szóról szóra ugyanúgy, még akkor is, ha nem ez a szándékunk.

Ez a mondat nagyon mély jelentéssel bírt számomra mindig. Gyerekként gyorsan elhittem, hogy egy közmondás biztosan igaz, hiszen az iskolában azt mondták. Így próbáltam megérteni, hogy lehet ez igaz, annak ellenére, hogy én inkább ijednék meg, mint hogy hosszú távon félnem kelljen.

Az idő múlásával kezdek új szempontokat felfedezni benne: túl azon, hogy Magyarországon mindig volt mitől félni, és ezért aztán hagyományt is teremtünk sokszor abból, hogy félünk valamitől – ha nem szükséges, akkor is, valójában ez a mondat arról is szól számomra, hogy a félelmet megpróbáljuk elfogadni.

A “tanító néni” szerint – emlékszem – ha valamitől félünk, az azt jelenti, felkészülünk rá, így nem érhet meglepetésként. Tehát nem érhet bennünket baj. (Elképesztő, hogy ezt mennyire így akarjuk hinni, pedig semmi biztosíték az igazságtartalmára.)

Arról azonban nem beszéltünk annak idején, hogy a félelem valójában egy konstans állapot, egy állandó érzelmi attitűd, ami sokkal jobban mérgez, mint a pillanatnyi “ijedtség”. Ráadásul: semmi biztosíték nincs arra, hogy ha már jó erősen félünk, akkor nem fog olyan baj érni, amitől megijedhetnénk. Sőt. Az ijedt, félős ember sokkal többször kerül bajba, ahogy azóta látom.

Mindezt azért kezdtem el, mert abban hiszek, hogy itt elsősorban az érzelmi viszonyulás a döntő. Ha félek, akkor folyamatosan egy olyan lelki diszpozícióban élek, amivel igyekszem olyan szinten tartani magam, hogy annál rosszabb már ne jöhessen. Igyekszem biztosítani magam, hogy kontroll alatt tartom az eseményeket, nincsen semmi olyan kiszámíthatatlan esemény, ami a földbe döngölhetne.

Természetesen mindig lehetséges ilyen esemény.

De (feltehetően az önbecsülési gondokat leplezendő, azaz hogy nincs hitünk abban, hogy egy komoly nehézséggel szembenézve meg tudjuk oldani) a félés élménye közben úgy érezhetjük, hogy nem is lesz ilyen esemény.

Azaz érzelmileg olyan helyzetet teremtünk, hogy biztonságban érezzük magunkat.

És itt jön a képbe az aktív zenélés és az A-HA élmény. Amatőr zenészekkel dolgozva tapasztaltam meg azt, hogy mennyire komoly értéke van annak, amit érzünk azzal szemben, amit csak logikusan értünk. Például amikor arról beszélek, hogy “Nézz rá: milyen gyönyörű szekundsúrlódás van” egy ponton, mennyire éles fájdalmat fejez ki, még azok sem lelkesülnek fel tőle, akik tudják, milyen hangzása van egy ilyennek. (Természetesen aki nem tudja, az eleve hátrányból indul.) Azonban ha megmutatom valakivel közösen énekelve, esetleg egy hangszeren, azonnal viszonyunk születik hozzá.

Amikor arról beszélünk, hogy mennyire fájdalmas a falusi lánynak amikor a fiú egy másik lánynak kezd udvarolni, akkor mindannyian megértjük “szegényt”. Ezzel szemben egész más énekelni azt, hogy “Hogy kell má-ár szegényfejemnek ily ár-ván ma-rad-niii”. Azonnal érzéssé válik, azonnal átéljük.

Azt hiszem, ezért hiszek annyira abban, hogy énekelni és énekeltetni nagyszerű dolog. Egyrészt mert élmény, és nem csak egy információ amihez jutunk általa. Korábban iskolásokat tanítva egész kiábrándító volt, mennyire eszköztelennek éreztem magam, hogy valódi zenei élményben legyen részük a srácoknak. Ha egy teljes osztály nem mert/nem tudott igazán énekelni, megpróbálhat az ember hangfelvételekkel, filmekkel is élményt teremteni – volt is valamennyi haszna, de messze nem annyi, mint amennyit reméltem.

Aki el mert kezdeni énekelni, aki be mert ülni egy kisebb-nagyobb kórusba, azonnal megtapasztalta a másik oldalt. Zenei, közösségi oldalról egyaránt, és hétről hétre gyűjtögetni kezdte az A-HA élményeit. Jó esetben ez is tudott akkora függőséget okozni, mint a GTA San Andreas.

A legszebb az egészben, hogy mindezzel öngyógyítást végzünk. Egyrészt a leggyakrabban megénekelt témák pont azok, amik a legnagyobb fájdalmainkat jelentik: csodálatos, hogy mennyi népdal szól szerelmi bánatról, közeli rokon elvesztéséről, háborúról és jobbágysorsról vagy mennyi mű Requiem-szövegre épül, vagy Jézus szenvedéstörténetét dolgozza fel. Hiba lenne azt gondolnunk, hogy a zeneszerzők ezeket főként felkérésre vagy tanítási célzattal írták, sokkal valószínűbb, hogy azért, mert ez foglalkoztatta őket. Ezeket a fájdalmakat élték át életük adott szakaszában.

Emellett viszont az is fantasztikus, amikor teljesen más témáról szóló darab közben dolgozzuk fel fájdalmunkat: nem vagyok biztos benne, hogy minden kórustag egyformán Isten dicsőségére gondol, amikor Kodály Budavári Te Deumában felharsan a darab elején egy tutta la forza kórusbelépés. Bőven belefér, próbákon különösen, hogy ilyenkor az elmúlt hetek feszültségét is kiadja magából a nehéz élethelyzetben lévő énekes.

Óriási pillanatokat éltünk meg együtt, amik már nem csak a zenéről szóltak: társadalmi kérdésekről, mélyebb érzésekről, és implicit formában arról is, mi a harmónia: túl azon, hogy zenei fogalom, egy közös tett, egy közös attitűd is egyben, amiben kénytelenek vagyunk egymásra figyelni ahhoz, hogy megszülessen valami. Kénytelenek vagyunk mindannyian beletenni a magunk tudását és figyelmét, hogy összességében valami érték szülessen. Aki nem teszi bele, az nagyon gyakran szétszedi a pillanatot, el tudja érni akár egyedül is, hogy a többiek által teremtett érték szétessen.

De ez a ritkább, inkább jellemző, hogy egy színpadon állva már mindenki rendkívül figyel, hogy az egész teljesítmény a legjobb lehessen. Ez egész biztosan egy flow-élmény, ami legtöbbször hetekig tartó örömöt okoz. Ezzel pedig arra motivál, hogy elkezdjük tovább gyűjtögetni a pozitív élményeket hétről hétre.