admin, Author at ImPulzus
Gyakoroljunk vagy játsszunk egy hangszeren?

Gyakoroljunk vagy játsszunk egy hangszeren?

Gyakoroljunk vagy játsszunk egy hangszeren?

Írta: Tőri Csaba

2021. április 27.

Azt hiszem, sokan egyetértenénk abban, hogy a legkevésbé vonzó dolog a hangszertanulásban, hogy GYAKOROLNI KELL.

Eltekintve azoktól, akik világraszóló képességgel megáldott művészek és látszólag sosem kellett gyakorolniuk, nekünk, többieknek – egyfajta földi halandóként – biztosan szükségünk van gyakorlásra.

Mégis, vajon mitől ijesztő ez az egész, és miért válik olyan diszkomfortossá, hogy végül hatodik-hetedik osztály környékén ennyien abbahagyják, és gyakran sosem kezdik újra később sem?

Visszagondolva a saját zeneiskolai éveimre, miközben annyira lelkes voltam az elején, hogy 4 különböző hangszeren kezdtem játszani, végül mindössze egy maradt, amelyikkel hosszú távon is foglalkoztam.
Volt jó pár kiváló tanárom, és persze volt olyan is, akihez gyűlöltem bemenni, mégis: végül azokat is mind abbahagytam idővel, amiket jobban szerettem csinálni.

Volt, amiben könnyebben szereztem én is sikerélményt magamnak, és volt olyan is, ahol az elején két hétig meg sem szólalt a kezemben a hangszer (ez amúgy a klarinét, ahol ez nem annyira ritka abban a korban), valahogy mégis egy idő után elment a kedvem az összestől, és egy ponton csak azért foglalkoztam vele tovább én is, mert egy-két tanáromat nagyon szerettem és nem is kellett különösebben megerőltetni magam azért, hogy ne piszkáljanak.

Mostanra, zenészként viszont úgy érzem, az sokkal hasznosabb lenne, ha nem csak úgy véletlenül csinálná tovább a dolgot, aki nem elég karakán ahhoz, hogy abbahagyja.
Sokkal jobb lenne, ha a zenélés valóban az lehetne, amiért elkezdjük: kikapcsolódás és élmény.
Ha valaki hivatásos művésznek készül, ott persze nincs kompromisszum, ott meg kell tenni mindent azért, hogy a lehető legtöbbet fejlődjön az ember, de vajon aki hobbiként zenél, annak mire van pontosan szüksége?

A legtöbb hangszer esetében, amikor elkezdjük, azt szokás mondani, hogy napi fél óra gyakorlásra. Ha valaki elér egy szintet, akkor háromnegyed órára. Ha pedig konziba készül, akkor napi 3-4 óra alatt meg se álljon – aki pedig végül zenész lesz, ha bizonyos hangszereknél a tanára megtudja, hogy a napi 5 óra nincs meg mindig (és tényleg mindig, még nyáron is, vagy különösen akkor, ha véletlenül valami másból teljesíteni kell), akkor finoman fogalmazva is hagyjon fel minden reménnyel…

Az amatőr zenélés szépsége azonban pont abban rejlik, hogy nem kötelező. Hogy azért csináljuk, mert kedvünk van hozzá – és ahogyan felnőttként nincs kényszer, hogy azért csináljuk, hogy kenyér kerüljön az asztalra (hiszen nem ettől kerül), talán érdemes lenne ezt a megközelítést gyerekeknél (vagy akár kezdő felnőtteknél) is alkalmazni.

Ha valaki elkezd egy hangszert (vagy kifejezetten énekelni), az ImPulzus első két évének növendékeire gondolva biztosan merem állítani, hogy nincs mindenáron szükség ilyen önfegyelmezésre.
Hiszen, ha megkérdezzük magunktól, mi is a cél, bőven elég, ha abba az irányba haladunk.

Bár tény, hogy nagymértékű fejlődés akkor érhető el, ha az ember sokat invesztál valamibe, az is legalább ilyen fontos, hogy azt a jó pillanatban és hasznos módon tegye.

Jó pár növendékünknél próbáltunk ki egy teljesen más (nyugaton is egyre divatosabb) megközelítést: Mi lenne, ha azt tanítanánk, hogyan kísérletezzen, hogyan találjon egyre jobb és élvezetesebb módszereket a hangszeren? Ha minél előbb arra tennénk kísérletet, hogy az élmények határozzák meg a fejlődést – és nem attól várnánk eredményt, hogy majd a fejlődés önmagában meghozza az élményt? (Pláne nem egy előre kitűzött anyagot kérjünk számon mindenkin valamennyi idő tanulás után, ahogy az itthoni rendszerben sokszor kötelező)

Személyesen abban hiszek, hogy a folyamatban nem létezik kötelező (sem erősen ajánlott) gyakorlási idő. Azért nem, mert bár lehet, hogy pár év után megmutatkozna, hogy mennyivel előrébb tart az ember, ha rendszeresen azonos mennyiséget foglalkozunk vele, ehelyett nagy százalékban abbahagyjuk, ahelyett, hogy beépülne az életünkbe a mindennapi örömök közé. (Vajon hányan szeretnénk annyira a csokoládét, ha kötelező lenne minden nap egy táblát megenni?)

Abban hiszek, hogy a hangszerrel kiépített kapcsolatot, azt a vágyat kell erősítenünk, hogy amikor alkalom nyílik rá, akkor kedvünk is legyen elővenni/leülni hozzá.
Saját magam csak a zongorázásban tudok erre példát hozni, amelyet biztos sokan más formában, több hangszeren is meg tudnak fogalmazni:

  • Igenis fontos, hogy már az elején is teljes darabokat játsszunk, ne csak az egyik vagy másik kezet 1-2 hétig, hiszen nem halljuk meg azt a harmóniát, amiért elkezdtük tanulni. (ez amúgy egyáltalán nem olyan nehéz, mint amilyennek hangzik, kiváló gyakorlatok vannak hozzá, amikkel 1-2 hét alatt kialakul ez a szemlélet).
  • Vagy: igenis, játsszunk olyan darabokat, amiket már ismerünk, legyen szó akár könnyű, akár klasszikus zenéről – hiszen élményt, szórakozást ad, ami amatőr zenészként e legfontosabb prioritás.
  • Ha választhatnék, mindent, ami a szigorúságról szól (ujjrend, artikuláció, hangindítás stb.), legfeljebb extraként építenék be, és biztosan arra törekszem, hogy csak akkor kerüljön elő, amikor van éppen annyi élmény, hogy kedv is legyen a nehézséggel megküzdeni.

Azt hiszem, az a célunk, hogy ha valaki zenélésre adja a fejét, azt megerősítsük abban, hogy élete hátralévő évtizedeiben ez az eszköz mindig adott lesz számára – és csak az fogja meghatározni, hogy mennyit foglalkozzon vele, hogy mi okoz örömet neki.

Ha például egy futamot szeretnénk megtanulni, ahhoz biztosan szükség van annak a szisztematikus begyakorlására, sőt, ha pl. zongorán egyre összetettebb, akkordikus dolgokat játszunk, akkor is fontos, hogy az ujjaink megszokják a logikát.

A legfontosabb azonban a kapcsolat: hogy amikor odaülünk, kedvünk legyen hozzá. Ha valamitől nincs, akkor azt ne csináljuk, mert a zenélés nem erről szól. És ha lehet, mielőbb (talán már 1 év után) kezdjünk el valamit közösen játszani: kamarazenélve, kórusban, zenekarban, ahol lehet.

Meglepő lenne számomra, ha 200 évvel ezelőtt napi gyakorlási limittel motiválták volna a fiatalokat – és valahogy mégis egyértelmű volt, hogy azok, akik tehették, örömmel és életük végéig rendszeresen játszottak valamilyen hangszeren.

Ha tehát az ember hangszert, és ezen keresztül tanárt választ, az az elsődleges, hogy olyat válasszon, aki ezekben támogatja majd. Bármilyen csábító is csak úgy egyszerűen hangszert tanulni, ha pár alkalom után elvész a motiváció, akkor keressünk olyan formát, amiben szívesen vagyunk benne hosszabban is.

Lehet, hogy a hangszer kérdéses, de sokkal valószínűbb, hogy a tanulás módja.
Azaz: hogy tanulásként kezeljük, ahelyett hogy játszanánk a hangszeren.

Hol könnyebb, hol nehezebb kísérletezést választva, olyat, amiből tanulunk is, de elsősorban kedvünket lelve. Ez a titok: az igazán nagy művészek legtöbbször azt mesélik, hogy azért gyakorolnak, mert még 80 évesen is élvezik hogy fejlődnek.

Nem attól lettek művészek, mert keményen dolgoztak érte akaratuk ellenére: hanem mert az idő többségében akartak vele foglalkozni, akár keményen is.

Hosszú távon mi is ezzel járunk a legjobban: keressünk olyan részeket benne, amikhez kedvünk van – és ha ebben az irányban tud segíteni egy tanár is, az a legjobb ami történhet :)

Miért kezdjek el zenélni, ha már elmúltam 40/60/80 és eddig nem tettem?

Miért kezdjek el zenélni, ha már elmúltam 40/60/80 és eddig nem tettem?

Miért kezdjek el zenélni, ha már elmúltam 40/60/80 és eddig nem tettem?

Írta: Tőri Csaba

2021. április 14.

Azt hiszem, megfordítanám a kérdést:
Honnan tudhatjuk meg biztosan, hogy már nem érdemes valamibe belekezdenünk?

Mielőtt elmondanám a válaszomat rá, két rövid bekezdés:
Szerintem az élet arról szól, hogy egyre jobb és jobb dolgokat csináljunk, egészen addig, ameddig annyira jól érezzük magunk, hogy abból már másoknak is jó szívvel adhatunk.

Ha pedig valamit még nem próbáltunk ki, akkor jó kérdés, hogy miért fordul meg a fejünkben, hogy esetleg érdemes lenne. Persze, biztos látunk sok-sok figyelemfelhívó mondatot, esetleg hirdetést is – azonban egy biztos: ha ezek egyáltalán nem mozgatnak meg valakiben semmit, akkor ezt a cikket nem is olvassa éppen.

Ha viszont igen, és itt a válasz: akkor amennyiben ki akarjuk használni az időt, ami adatott – legyünk most akár 80, akár csak 18 évesek, akkor ebből érdemes levonnunk egy információt: hogy a dolog érdekel bennünket.
Vagyis mindkét kezdeti kérdésre, úgy érzem, az a helyes válasz, hogy ami érdekel, azt próbáljuk ki – lássuk meg, mit változtat majd az életünkön.

Valójában az egész írást egy idézet ihlette: Senecának tulajdonítják azt a mondást, hogy “semmit nem fedeznénk fel, ha megelégednénk azzal, amit már tudunk”.

Biztos vagyok benne, hogy ez legalább annyira igaz a magánéletre, mint a tudományra: azzal jutunk előrébb mind mi magunk, mind a közös, emberiséggé kovácsolt ügyünk, ha új és új dolgokat keresünk, ha saját magunk, vagy kapcsolataink új oldalát fedezzük fel – és leljük benne kedvünket.

Ha tehát valami megragadta a képzeletünk, szerintem érdemes közelebb lépni hozzá. Ezért most elmegyek, és nézek egy Forma 1-es futamot – de akinek más ragadja meg, azt arra a bizonyos másra buzdítanám. Ha ez egy hangszer, arra, de ha egy kirándulás, akkor arra.

Egyik kedves tanárom gyakran ismételt mondatára hivatkozva: az élet nem más, mint befektetés az emlékekbe. Ha ebben tudunk segíteni, természetesen örülünk, ha megismerkedünk hamarosan :)

Szégyelld magad, kislányom! – avagy hogyan énekelek, ha szégyellem magam?

Szégyelld magad, kislányom! – avagy hogyan énekelek, ha szégyellem magam?

Szégyelld magad, kislányom! – avagy hogyan énekelek, ha szégyellem magam?

Írta: Tőri Csaba

2021. március 22.

Most, hogy már lassan 3 éve folyamatosan működünk, egyre több tapasztalat kezd kikristályosodni, amit a növendékektől tanulunk. Ezek közül pedig azt hiszem van egy olyan terület, amiről nem nagyon tudunk általában – és amit talán mi tapasztalunk meg az elsők között.

Kis bevezető: Van egy fontos és nagy különbség aközött, ha valaki nálunk kezd el énekelni, és amikor valaki zeneiskolába megy. Amennyire látom, egy zeneiskolába főként akkor kerül az ember énekelni, ha sokaktól azt hallja, hogy ő ügyes, jó hangja van, és még nagyon szeretné is csinálni.
A helyek száma korlátozott, és a fenntartó/állam által eldöntött, ezért a zeneiskola is abban válik érdekeltté, hogy azokat vegye fel, akik jobbak, ügyesebbek már kezdetben is. (Ráadásul tanárnál énekelni többnyire 14-16 év fölött kezdenek a fiatalok is, előtte még túl sok mindennek kell stabilizálódni a biológiai fejlődésben, veszélyes, hogy akár kárt is okozzon, ha valaki túl korán kezd.)

Számunkra, ami nehézség, a fenntartó nélküliség, ebben a kérdésben most áldássá válik: nem az alapján választunk, hogy ki jó és ki nem jó, hanem amint valaki érzi magában a késztetést és az érdeklődést a zenélés iránt, mi megteremtjük a feltételeit. Legyen szó akár fiatal, akár felnőtt érdeklődőről.

A bevezető után pedig most következik a lényeg: az előbb említettek miatt eljutott hozzánk egy olyan réteg jó pár képviselője is, aki pár hónappal korábban még önmaga sem gondolta volna, hogy valaha énekelni szeretne. Sok esetben a legpontosabb megfogalmazás az, hogy: sőőt!

Az ő közös tulajdonságuk, hogy amikor először énekelünk együtt, még csak közelítőleg sem azokat a hangokat éneklik, amiket én – és ettől úgy érzik, hogy ők biztosan alkalmatlanok is az egészre. Pedig, ha ők már tudnák, hogy pár hét múlva máshogy lesz… :)

Életem során tényleg csak pár ember volt, aki nem tudott megtanulni énekelni, annak ellenére hogy láthatóan akarta. (Nyilván, akit nem érdekel egyáltalán, annak nem kell, és ott vannak persze akik elrettentően hamisak, de ők többnyire erre inkább büszkék szoktak lenni, legalábbis látszólag.) Még azt is megkockáztatom, hogy talán ők is meg tudtak volna tanulni, csak nem jutottunk el odáig, hogy valaki csak rájuk figyeljen, hanem egy kórusban bepróbálkoztak, nem ment, aztán vagy önmaguk, vagy a kórus jelezte, hogy ezt ne folytassák így.

Azok, akik az elmúlt fél-egy évben hozzánk kerültek, és ebbe a kategóriába sorolhatók, még egy dologban hasonlóak: mindegyikük arcán ott van az aggodalom, egyeseknél akár a zsigeri félelem is, amely akár remegésig is eljut. (Ilyenkor érzem azt, hogy igazán fontos a tanár szerepe, hogy megnyugtasson, és megmutassa a következő lépést, amivel egy idő után felváltja majd az érzést a sikerélményből származó egyre nagyobb biztonságérzet.)
Amikor bejöttek hozzám, mindannyian azt mondták, azért jöttek, hogy megnézzük, egyáltalán van-e értelme nekik elkezdeni, lesz-e valaha olyan, hogy ők el tudnak énekelni egy dallamot anélkül, hogy kínos csend legyen körülöttük – vagy éppen ők maguk érezzék jobbnak csendben maradni mások társaságában. Volt, aki más hangszeren amúgy játszott is, de énekelni mégsem mert, volt akinek olyan élményei voltak, hogy az összes énektanárától görcsbe rándult a gyomra, és volt olyan is, aki világéletében irigyelte a gyerekeit, akik az ő segítségével zenélhettek, de egész felnőttkorában azt hitte, hogy neki már késő, úgysem érdemes elkezdenie. Hiszen: “ha valamit nem kezdünk el 8 évesen, akkor annak már úgyis mindegy.”

Amikor pedig kezdtek lehullani a félelmi reflexek, egész érdekes dolgot találtunk – mindannyiuknál ugyanazt: egy mélyen meghúzódó szégyenérzetet, amit sajnos nem egy esetben ráadásul egy-egy gyerekkori énektanár váltott ki. A teljesség igénye nélkül például volt egy olyan őrült, aki, ha rosszul énekeltek vagy nem tanultak meg egy dalt, akkor vonalzóval ütötte a gyerekek körmét, vagy egy másik, aki egy egész osztály előtt rendszeresen felállítva becsmérelte a gyerekeket.

Azzal együtt, hogy én is dolgoztam iskolai énektanárként, és bőven ismerem, hogy mennyire kimerítő, és gondolom, hogy elsősorban a fáradtság hozza ki ezt az emberekből, azt hiszem, sokan nem is tudják, hogy amit mondanak, az 20-30 év múlva is benn fog ülni a gyerek lelkében ha elég szélsőségesre sikerül – ha kedves, az is, de ha bántó, akkor még inkább.

Számos olyan eset van már mögöttünk, amikor valaki egy pillanatban kiabálva, vagy éppen remegő hangon meséli el, mit tettek, mit mondtak a gyerekkori tanárai, aminek következtében köszönte, sosem tett egy lépést sem az éneklés felé egészen mostanáig.

És bár nincs kétségem abban, hogy ez más tárgyaknál is ugyanígy megtörténik (velem például fizikából történt), az énekléstől való életre szóló eltávolodás sokkal több negatív hatással lesz ránk, mint ha a fizika helyett a számítástechnika felé, vagy irodalmi témában tanulunk inkább tovább. Az éneklés – és ez legalább akkora lehetőség, mint amekkora veszélyforrás – a teljes személyiségünkre kihat, arra teljes egészében lenyomatot képez.

Ha valaki énekelni szeret (és valamennyire tud is), az óriási segítség a mindennapokban: van egy eszköze, ami szórakoztat, kikapcsol a napi mókuskerékből, feledteti a nehézségeket és még barátokat is teremt. Ezzel szemben aki nem énekel, az mindebből maximum annyiban részesül, hogy zenét hallgat – ami távolról sem rossz dolog, csak egyrészt gyakran magányos, másrészt kicsit sem aktív folyamat.

Ráadásul, ha szégyelli magát, technikai értelemben is teljesen el van zárva attól, hogy sikerüljön. Hadd írjak pár példát, hogy miért:

– ha félek, hogy sikerül-e, eleve nem veszek elég levegőt, ami meggátol abban, hogy ki tudjam énekelni a hangokat,
– ugyanakkor, ha nem veszek elég levegőt, akkor a hangom remegős lesz, és az lesz a képem magamról, hogy nekem ronda, remegős hangom van,
– erre épülve nem akarom, hogy mások meghallják, vagyis a családi, baráti összejöveteleken az éneklés pillanataiban elhúzódom és félek, nehogy valaki meghalljon,
– majd a későbbiekben már ezek a rossz emlékek is gátolnak abban, hogy el merjek kezdeni próbálkozni – a trauma, a szégyenérzet akkor is blokkol, ha éppen nincs más a közelben.

Szóval, azt hiszem, az az egyik legnagyobb élmény, amikor valaki ennek ellenére eljön hozzánk és azt mondja, most rászán 2-3 hónapot, hogy megpróbálja leküzdeni – és valahogy náluk mindig az a vége, hogy olyan döbbenetes lazulás, jókedv és nevetések jellemzik az órákat, amiért a legfáradtabb pillanatban is érdemes felkelni.

Hogy mi a vége? Legtöbbjükből nem lesz profi énekes – bár olyan is volt, akiről 50 éves kora ellenére úgy gondolom, hogy az kellett volna legyen, ha korábban kezdi. Ugyanakkor kapnak egy eszközt, ami ráadásul segít lebontani egy, a legtöbbjüknek évek óta elnyomott szégyent, és idővel már társaságban is elkezdenek énekelni – ráadásul legtöbbször egész tisztán.

Van köztük persze, aki már teljesen tisztán, és van olyan is, aki még nem teljesen, de mivel már meghaladják az ismerőseik átlagát, ezért nincs mitől félniük – tehát bele fognak jönni. Reményeim szerint kórusokba is eljutnak, ha végre elmúlik a járvány, és ezáltal egy addig teljesen ismeretlen, sokszínű és sokféle közösség tagjaivá is lesznek.

A jó élmények pedig újra és újra megerősítik majd őket abban, hogy képesek rá, és egész hátralévő életükben a helyére kerül valami, ami eddig sokakat belül igazán feszített. Egy régi emlék – amelytől talán sokat sírt az ember korábban, végre a helyére, a múltba kerül, és felváltja pár olyan mostani emlék, amire jó lesz később visszagondolni.

Szóval, légyszi, ne szégyellje magát senki – amennyire ezt lehet szabályozni persze. Ha kell, szívesen segítünk benne, akár olyanoknak is, akik csak titkon bíztak benne évek óta, hogy majd egyszer, egy másik életben sikerül :)

KottaStratégia: a kísérlet, ami elsősorban nem szolfézs

KottaStratégia: a kísérlet, ami elsősorban nem szolfézs

KottaStratégia: a kísérlet, ami elsősorban nem szolfézs

Írta: Tőri Csaba

2020. június 26.

Hadd idézzem elsőként a leggyakoribb, szinte minden érdeklődő ismerősöm által feltett kérdést: “Most akkor ez nem csak szolfézs?”

Arra gondoltam, hogy érdemes lenne szánnom egy cikket arra, hogy három nézőpontból is megvilágítsam, miben különbözik a KottaStratégia egy klasszikus szolfézs órától.

Gyorsan leszögezem, hogy természetesen tartalmaz szolfézs-elemeket, sőt, zeneelmélethez tartozó elemeket is – ha a szakmai oldalát nézem, akkor a felépítésekor kifejezetten sok hasznát vettem annak, hogy szolfézstanárként dolgozom.

Ugyanakkor az volt a cél, hogy egy új perspektívából közelítsünk a témához: szülessen végre egy olyan koncepció, ami azokra az ismeretekre fókuszál, amire egy amatőr zenésznek – legyen szó kórusénekesről, vagy hangszeres játékosról – valóban szüksége van.

Az első nézőpont tehát: mi az, amit a mindennapi feladatok során valóban rendszeresen használunk? (És hogyan lehet ezeket jól elkülöníthetően szintekre bontani?)

Az a célunk, hogy valóban azt tanítsuk meg, amit később is szeretnénk, hogy használjanak a növendékeink – és mindezt úgy, hogy gyorsan, akár 2-3 hónap alatt látványos fejlődést tapasztaljanak. Ezért az elmúlt 10-12 év során felmerült jellemző problémákhoz kerestem megoldásokat, úgy, hogy egy amatőr számára se legyen túl száraz és beláthatatlan terjedelmű.

A kurzusok minden szinten 10 alkalomból állnak, és a kurzuscímek valóban az általuk elérhető szintet jelképezik. Kifejezetten beleszámítjuk a tananyag beosztásába, hogy a felnőtt korosztály absztrakciós képességei sokkal jobbak mint a gyerekeké – azaz, ezáltal is sokkal könnyebb elérni, hogy a hiedelmekkel ellentétben egy értékelhető tudásszint elérése ne vegyen igénybe többet 2-3 hónapnál.
A másik, amit szintén beépítünk, hogy amennyiben valaki mellette rendszeresen zenél más területen is, bizonyos elemek begyakorlását a saját együttesével, akár próbák közben is el tudja végezni.

A Belelátó-csoportok számára semmilyen előzetes tudás nem szükséges, a feladatokat is úgy állítjuk sorba, hogy ne legyen szükség bonyolult képességekre – ugyanakkor a közös 10 hét végére stablian tájékozódjon a hangnemek, a fontosabb ritmusok és a könnyebb hangközök között.

Az Átlátó-csoportok befejezésekor őszintén hiszem, hogy minden olyan információt megismer, aki a köztes (max. heti 40-50 percnyi) feladatokat is átnézi, amivel egy amatőr zenész találkozni szokott. Eddigre viszonylag stablian olvasunk kottát is – már módosított hangokkal is kicsit – és nagy hangsúlyt kap az önálló tudás: hogyan igazodjunk el bonyolult hangnemek, bonyolult dallamok között.

A későbbi két szint a Mélyrelátó és a Szinteprofi kurzus olyanoknak való, akik szeretnének többet, mélyebbet és izgalmasabbat tanulni – és erre legfeljebb akkor lett volna esélyük, ha annak idején konziba jelentkeztek volna. Azért dolgozunk, hogy itt 10 alkalommal egy sokkal mélyebb megértés irányába indítsuk el a csapatot.

A második nézőpont ebből már következik is: Az igénybe vehető idő.

Rendszeresen hallom, hogy felnőttként sokan azért nem vágnak bele megtanulni kottát olvasni, mert nincs rá idejük. Vagy mert eleget hallották már, hogy a szolfézs milyen száraz és unalmas dolog. És ami a legrosszabb, hogy én sosem értettem, miért olyan száraz ez sokaknak. Nekem olyan tanárom volt, akinél tök jó játék volt – és bár valóban egy csomó időt töltöttünk vele az órákon, vagy az évek során is, de elsősorban azért, mert gyerekként arra lehetőség és idő is volt – és egyéb kérdésekben is fejlesztett minket a közös zenélés.

Szóval: az a célunk, hogy 10 hét alatt, heti 90-100 percet rászánva tényleg ugrásszerű fejlődést adjunk – és jó látni, hogy a már végzett csoportokban ez elég szépen sikerült is.

Végül pedig: a megértés minősége.

Gyerekként még teljesen máshogyan működik az ember gondolkodása, hiszen egyszerre tanulunk írni, számolni, rajzolni – sőt énekelni, és barátságokat építeni is. Felnőttként viszont már ismerünk összefüggő rendszereket, sokkal könnyebben látunk át szerkezeteket, amiket egy gyerek még nem feltétlenül kell hogy ismerjen.

Ezért az egész folyamat lehet fordított: sokszor az egész felől jutunk el az elemekig, hiszen szinte mindenki rendelkezik több-kevesebb élménnyel, hogy mik a kérdéses pontok számára – ez pedig lehetővé teszi, hogy ezekre a témákra építve mutassuk be az akkordikus és dallami gondolkodás teljes rendszerét -, mindig az adott csoport nehézségi követelményeihez igazítva.

A kísérlet első eleme véget ért: ami eddig számomra erős dilemma volt, azt most látom, hogy már jó páraknál működött – 10 hét alatt olyan összefüggésekben épültek nagyon sokat, amikben néha nem is reméltem. Természetesen minden csapat más és más lesz – ezért is örülök, mert nekem is új kihívás lesz minden folyamat.

Azonban én most már megnyugodtam, és szeretném, hogy minél többen megismerjék: valóban nem “csak” szolfézs – és úgy érzem sikerült egy olyan módszert alkotni, ami régóta vágyam volt: egy belátható idejű, mindössze 2-3 hónapos, igazán hatékony programot, amivel nem kell hihetetlen sok időt eltölteni, mégis stabil tudással távozik majd, aki velünk jön.

Ha megjött a kedved, itt tudsz utánaolvasni:

[vntd_button label=”KottaStratégia” color=”accent” url=”url:https%3A%2F%2Fimpulzusmusic.com%2Fkottastrategia%2F|||”]
Nálunk járt Nemes József

Nálunk járt Nemes József

Nálunk járt Nemes József

Írta: Tőri Csaba

2019. december 4.

Csodálatos élménnyel lettünk gazdagabbak múlt hétvégén :)

Az ImPulzus november végi rendezvényén Nemes Józsefet, a debreceni Lautitia kóruscsalád alapítóját és vezetőjét láttuk vendégül.

Józsi egy rakás új, mindannyiunk számára ismeretlen darabbal érkezett – még a szerzők többsége is ismeretlen volt számunkra. A délelőtt folyamán elmesélte, hogyan épült fel mindaz, amit ma Lautitiaként ismerünk – és végtelenül jó hangulatban próbált is az alkalomra összeállt kb. 35 fős kórussal.

Délután hihetetlen energiával győzte le az ebéd utáni emésztés időszakát, újra és újra meglepődtünk, mennyi ötlettel tartja munkaképes állapotban a csapatot.

Nagyon jó látni, hogy mennyire emberi és emberléptékű tud maradni egy ekkora közösség – ahol elsősorban lelkesedésből, önkéntességből és az egymás iránti felelősségvállalásból építik fel a kórus hangzását – és természetesen óriási profizmussal.

Fantasztikus, hogy az általunk is hangoztatott alapelvek következetes alkalmazása milyen eredményekre vezet: a teljesség igénye nélkül Józsi legfontosabb alapelvei között említette, hogy egy kórustag sose szorongjon egy próbán, mindig kapjon elég segítséget a technikai és az érzelmi megvalósításhoz, valamint hogy a közösség ereje a legfőbb motiváció számára is a folytonos munkához.

Szóval: Kedves Józsi, köszönjük hogy eljöttél – reméljük minél előbb újra találkozunk :)