„Szopránság” divatja

Írta: Tőri Csaba

2019. január 16.

Mindannyian csodálattal figyeljük a magas hangokat, le vagyunk nyűgözve attól, ha valaki elképzelhetetlen magasságot énekel ki. És valahogy ugyanúgy le vagyunk nyűgözve attól is, ha valaki olyan (“recsegős”) mélységet tud megszólaltatni, amit akárhogy is próbálkozunk, nem tudunk kihozni magunkból.

Valahogy azonban a legtöbb amatőr kórusban megfigyelhető, hogy altnak lenni nem különösebben tűnik értéknek, míg az a szoprán, aki a legmagasabb hangot ki tudja énekelni, az mindig különlegesnek számít.

Van egy furcsa különbség a nők és a férfiak megítélése között is: míg az operaszínpadon egyaránt lelkesedünk a nagyon magas hangú nők és férfiak iránt is, ez a mély hangoknál koránt sincs így. Egy mélybasszus az mégiscsak mélybasszus – de mély altra a XX. századot megelőzően szinte nem is írtak szerepet.

Ennek biztosan sokféle oka lehet, részben az is, hogy sokáig a legmagasabb hangot is férfiak énekelték, így csak az tudott a hangi skálán további érdekességgel szolgálni, ha még annál magasabb hangot is ki tudott adni valaki. Másrészt az is szerepet játszhat, hogy egy magas hang (legyen az férfi vagy nő) mindenképpen áthallatszik a teljes zenekaron, míg egy mély sokkal kevésbé. Hasonlóan egy énekkar tutti hangzásában a tenor mindig észrevehető, még ma is mindig lényeges, amikor a fő dallam legtöbbször a szopránba kerül, míg egy alt már sokkal kevésbé észrevehető a tutti hangzásban.

Így aztán az a furcsa helyzet jött létre, hogy a hölgyek között sokáig nem volt “menő” altnak lenni. A XX. század, elsősorban jazz-tradíciói azért felélesztették a mélyalt értékét, ugyanakkor arról legtöbben úgy érezzük, hogy az nem nekünk való, mi arra nem vagyunk képesek.

Kórusban énekelve számtalan olyan tapasztalatom volt, amikor egy szoprán teljesen el tudta fedni a hangzást, a többiek szinte nem is hallatszottak mellette, és mégis: szopránnak lenni nagyobb motiváció sokakban. Ahogy még sosem hallottam senkitől, hogy milyen tragikus élmény volt, amikor altból mezzoba “fokozták le”, a szopránból átültetett mezzok sokan érezték úgy, hogy őket egyfajta hátrányos vélemény érte.

Véleményem szerint ez elsősorban nagyon megható. Nem tudom biztosan, hogy mit élhet át, aki nem énekelhet olyat, amit szeretne. Lehet, hogy ez a mélyebb végletnél is megvan (legalábbis emlékszem, mekkora trauma volt 15 évesen, amikor rájöttem, hogy én is egyfajta “bariton” vagyok, azaz se nagyon mélyen, se nagyon magasan nem vagyok meghatározó), mégis szegény szopránnál ez valahogy feltűnőbb: talán azért, mert szopránként eleve szem előtt van az ember, másrészt mert őket hallja legjobban a közönség nagyobbik része.

Ugyanakkor egy-egy igazán jó alt kórustag annyira ritka, hogy örömmel mondanám: akinek van minimális kedve hozzá, énekeljen altot igazán jól – bármelyik nőikarban örömmel fogják látni.