Alkotóműhely vagy tanítási óra?

Írta: Tőri Csaba

2018. december 19.

Zenészként gyakran találkozunk egy ellentmondással: ahhoz, hogy igazán motiváltak legyünk a munkában, felkészülésben, a legfontosabb a közelgő végcél. Az ember sokkal gyorsabban halad a munkával, ha holnap este koncert lesz, és még nem tudja a darabot sem. Ugyanakkor ez a helyzet nem segít abban, hogy igazán mély dolgok születhessenek: az alkotóműhelyben időre van szükség, nyugalomra, ami lehetővé teszi, hogy az Alkotás megszülessen.

Nem segít az idő okozta stressz, nem segít, hogy “holnapestérekészkelllegyen”.

Ugyanakkor a világ nem működne igazán jól, ha minden egy alkotóműhely lenne – nem lenne kellő motiváció arra, hogy elkészüljünk. Egy barátom szavaival élve: “Azért jó, hogy van az utolsó pillanat, mert különben soha semmi nem készülne el.”

Az egyik legszebb példa ennek illusztrálására egy Hofi Gézával készült nagyszerű interjú röviddel a rendszerváltás után. Pontosan erről beszél:

A művészet és a művészettanítás leginkább alkotóműhely, és hiszek benne, hogy a készségek felépítése más területen is ebben a formában lehet igazán sikeres. Az egyik legutóbbi cikkben erről bővebben is volt már szó: alapvetően más megközelítést igényel egy információt megtanulni, és egy képességet felépíteni. Ráadásul a technika fejlődése miatt az információk egyre könnyebben megszerezhetők: ma már elég mindössze egyetlen készség, az internet helyes használata ahhoz, hogy az átlagember számára szükséges információk 80-90%-át gyorsan, minden korábbinál gyorsabban meg tudja szerezni.

Míg régen a tudáshoz hozzátartozott egy rakás egyéb készség szükséglete: ismerni kellett egy könyvtár működését, tudni, hogy kitől érdemes utánakérdezni dolgoknak, ráadásul a fejekben a megtanult információk között szőtt kapcsolatoknak is óriási szerepük volt. Minden falu, minden város egymástól nagy függetlenséggel fejlődött, hosszú idő volt, míg például Magyarországon hírét vették annak, hogy Bach milyen művet mutatott be Lipcsében.

Azzal, hogy egy információ megszerzésének átlagos ideje felgyorsul, felértékelődik minden készség szerepe, hiszen a skillek megszerzése ma is, később is, hasonlóan sok idő marad mint korábban. (Ebben is gyorsulunk persze, kreatívabb módszerek, jobb eszközök felgyorsítják a folyamatot, de az információval ellentétben ennek mindig lesz egy felső határa, aminél nem tud gyorsabban történni, míg az információnál ez a határ csak a pillanat hosszúsága marad.)

Azt gondolom, ha tehát tanítunk, valóban mindkét eszközre támaszkodunk: kellenek az időkorláthoz kötött, kiszámítható, részint sürgős feladatok is, és szükségünk van arra is, hogy el tudjunk mélyülni bizonyos folyamatokban. Egy tanítási óra viszont nagyon ritkán ad lehetőséget az elmélyedésre, ezért erre máshonnan kell forrást találni, hiszen rövid is a 45 perc, és a tananyag is fontos (?).

A gyerekek maguktól is elmélyülnek dolgokban, amennyiben nem kell ugrándozniuk egyik tananyagról a másikra. Nem biztos, hogy magukra kell hagyni őket ebben, de valamekkora szerepet talán érdemes szánni annak is, hogy maguktól, spontán módon mivel foglalkoznának.

A technológia fejlődése persze ebben is új kihívásokat ad: nagyon nagy az információs zaj, nagyon komoly függőségek jönnek létre a folyamatos online jelenlét során. Úgy látszik, hosszú távon azok lesznek igazán sikeresek, akik legyőzik az online élet által generált függőségeket, és megtanulják a saját céljaik megvalósítására használni ezeket, az egyébként nagyszerű eszközöket.

Valahol mindig az a célunk, hogy segítsük: minél gyorsabban, minél többet fejlődjenek a növendékek. Csak így érhetjük el, hogy abban a néhány dologban, amiben az ember fel tudja majd venni a harcot a gépekkel szemben, sikeresek legyünk. Régóta gondolkodom rajta, hogy mi ennek a leghatékonyabb módja, és anélkül, hogy tudnám a helyes megoldást, egy történet jut eszembe: egy régi, öreg tanáromról elterjedt történet, miszerint bizonyos órákon szinte nem tanított semmit.

“Ilyen lassú embert én még nem láttam” – mondta róla egy diákja. Az óráin hosszú csendek törték meg azt a néhány mondatot, amit elmondott – egyébként rendkívüli szuggesszióval és lelkesedéssel. Elképesztő, hogy néhány hét múlva azt vettem észre, hogy szinte minden mondatára pontosan emlékszem. A mennyiség háttérbe szorulásával előtérbe tudta helyezni a minőséget. (Mivel az órán soha nem terhelte meg nagyon az agyunkat, a fontos dolgokat mindig elmondta háromszor.)

Ha szétnézünk az európai porondon, akkor számos olyan iskolareformot találunk, ahol a tananyag drasztikus csökkenése mellett értek el óriási fejlődést abban, mennyire tudják a gyerekek a megszerzett tudást hasznosítani. A legtöbb szemléletfejlesztő írásban is azt hangsúlyozzák mostanság: a (pénzügyileg is) legjobban megtérülő befektetés az, ha önmagunk képzésébe, készségeinek gyarapításába fektetünk.

Az ImPulzusnál azért dolgozunk, hogy a zenélésben hamar megszerezhető, hasznos skilleket építsünk, amik aztán a későbbiekben a mindennapokban biztos, élvezetes alapot adnak egy kikapcsoló, rendszeresen feltöltő tevékenység kibontakoztatásában: hogy kényelmesen és helyesen tudjunk énekelni.
A rengeteg sikerélmény pedig biztosak vagyunk benne, hogy új érdeklődést is szül: akinek ideje és kedve engedi, elmélyülhet abban is, hogyan lehet ezt közel professzionális szinten művelni.