Élet az elefántcsonttoronyban? – II.

Írta: Tőri Csaba

2019. március 27.

(Az írás első része itt olvasható: Élet az elefontcsonttoronyban? – I.)

Bár ma már szinte minden távolság megszűnik a technológia és a városiasodás fejlődésével, az emberek egymás mellett szaladnak az utcán, ki tudja hány Kossuth-díjas akadémikus mellett sétálunk el naponta – mégsem ismerjük a munkájukat. Ha pedig ez így van, nem is nagyon tudjuk eldönteni, mekkora értéket teremtenek a világnak azzal, hogy felfedezik – egyszer majd tényleg – a rák ellenszerét.

A kultúrában dolgozók között évtizedek óta folyamatosan megfogalmazódik: nyitni kell az emberek felé, be kell vonni a nagyközönséget is – viszont ugyanakkor ahogy az érdeklődők bejönnek, sokszor rögtön minősítik is őket, hogy mennyire nem tudnak semmit a magas művészetről. Ha nem szóban, akkor a művek önmaguk annyira szűk közönségnek szólnak, hogy implicit közvetítik ezt az értékítéletet. Az elefántcsonttorony pedig megbosszulja önmagát: ugyan nagyon magas színvonalon, nagyszerű eredmények születnek, erről azonban az emberek többsége nem tud – és ezért nem is értékelheti igazán, ha akarná, sem tudná, mit becsüljön meg anyagilag.

Ezért fantasztikus lehetőség az oktatás: ha az iskola egy elég széles látókört biztosít, a folyamat elindul, és öngerjesztővé válik. Aki a tudomány, művészet terén elkezdi kiművelni magát, később sem valószínű, hogy elfordulna tőle. Aki viszont az iskolában nem kapja meg ezt az élményt, más úton is eljuthat ide, amennyiben az adott szakma képviselői segítik ebben.

Ezért van az, hogy sok olyan művész hatalmas összegeket “zsebel be”, akiről a többiek – sokszor jogosan – úgy gondolják, nem is ad akkora értéket a világnak.

Van egy érték, amit jobban közvetítenek mindenki másnál: hogy a zene/irodalom mindenkié. Ugyan nem azon a nyelven érik el közönségüket, ahogyan a legnagyszerűbb művészek – de megkeresik azt a módot, ahogyan eljutnak hozzá. Marketinggel és reklámmal.

Fontosnak látom azonban, hogy a személyes hitemet hangsúlyozzam: szerintem létezik a kettő között egy egyensúly: ahogyan szimfonikus zenekarok számos filmzene-koncertet adnak mostanában, gyakran mutatják meg közönségüknek, hogy a filmek világa nem is áll olyan távol Wagnertől, vagy Beethoventől. Aki filmeken nő fel, akár ebből az irányból is kezdheti az ismerkedést, és ugyanolyan gazdag felfedezéseket tehet. Egy idő után, aki belátogat a koncertekre, évek múlva már szívesebben hallgat Bachot és Bartókot is, mint korábban.
Mi ez, ha nem egy felnőttoktatási koncepció, amelynek a célja rendkívül pozitív: mindenki fejlődhessen abban a szakterületben, amit mi fontosnak tartunk? Csodálatos látni, hogy mennyien jönnek be életük első Carmina burana-koncertjére – hogy aztán később a Beethoven-szimfóniákon keresztül egyszer akár a Psalmus Hungaricus értékét is megérezhessék.

Amit igazán sajnálok, hogy az elefántcsonttorony szemléletében, egyfajta jóakaratból, és az értékmegőrzés szándékától vezérelve a könnyedebb műfajok megjelenésekor (pl. ponyvaregény is megszeretteti a könyvolvasást sokakkal) bűntudatot táplálunk a növendékekbe, ami aztán az árok mélyüléséhez vezet. Ennek következtében nem fognak tudni olyan értéket előállítani, amit igazán sok ember megért és megszeret – és emiatt aztán nem is lesz elegendő kapcsolatuk a mindennapi emberekkel, tehát nem is lesz kitől elkérni a tudásuk valódi ellenértékét. Ráadásul mindez tradícióvá válik, és generációkon keresztül továbbadjuk.

Ha lehetne fordítani ezen a világon, szerintem nagyon érdemes lenne – lehetne benne két pillér: a művészi maximalizmus, és az értékteremtés maximalizmusa. Érték az öröm megteremtése is, kinek-kinek olyan nyelven, amit éppen ért – és mindig olyannal, ami egy picit előrefelé vezeti. Nem szeretem azt az élményteremtést, ami a gagyiság felé mozdítja a hallgatót – de egy filmzene eljátszása, eléneklése – egy rajzfilmsláger feldolgozása nem ide tartozik: magas színvonalon képes hatalmas értéket teremteni.

És akkor könnyebben megszületik a korábban elemzett pénzügyi cél is: elkérni az árát annak az értéknek, amit adunk. Hiszen mindenki jól jár vele: a művész/orvos/tanár a következő évtizedekben is azt csinálja majd, amiben nagyszerű és elkötelezett, nem hagyja abba, és megy áruházi árufeltöltőnek – csak azért, hogy a családját el tudja tartani.

Összességében pedig, aki megfizeti az értékét annak, amit igénybe vesz, arra ad felhatalmazást, hogy legközelebb is merjenek kutatni, tanítani, próbálni: legközelebb is lesz kiért megtenni mindezt.

Élet az elefántcsonttoronyban? – I.

Írta: Tőri Csaba

2019. március 20.

Számtalan alkalommal merül fel a kérdés: érdemes-e a mai világban a zenét hivatásszerűen űzni, szabad-e gyermekeinket zenei pályára engedni, vagy ez egyet jelent majd a sanyarú anyagi körülményekkel, folyamatos pénzügyi nehézségekkel?

Vannak, akiknek úgyis mindegy, nem tudnak elszakadni a pályától, őket hiába is győzködnénk, de vannak olyan típusú emberek, akik többféle dolog iránt érdeklődnek, több mindenben egyformán sikeresek – az ő választásukban vajon mi játszik szerepet, mi alapján érdemes dönteni, belevágnak-e egy ilyen szakmába?

Természetesen az lenne a legjobb, ha mindenki olyan dologért kapna számára megnyugtató, prosperáló fizetést, amit akár ingyen is csinálna. De ettől még azért nem jó, ha a hivatástudat olyan erős, hogy valóban ingyen csinálja – ez az élet egyéb területein komoly nehézségeket eredményez.

Manapság jó pár szakma képviselői nem keresnek annyit, amennyiből egészségesen megélhetnének – és bár ez a világ sok egyéb részén is így van, ettől még nem könnyebb annak a helyzete, aki minden hónapban ezzel néz szembe. Ápolóként, pedagógusként, szociális munkásként, sokszor orvosként, vagy buszvezetőként is meg sem közelíti a hivatalos bér azt a színvonalat, amitől a munkát végzők nyugodtan aludnának. Tekintsünk el egy pillanatra attól, hogy ez mennyi egyéb körülményre is visszavezethető, és tegyünk egy gondolatkísérletet.

Amennyiben egy ideális államban, elképzelt ideális körülmények között megpróbáljuk megvizsgálni, mi dönti el, hogy ki mennyit keres, gyakran kirajzolódik, hogy bizonyos szakmák általánosan magasabb bérszínvonalon mozognak, míg sok olyan szakma, amelyet egyénileg a művelőik fontosabbnak tartanak, alacsonyabb fizetéssel kecsegtetnek.

Sok-sok beszélgetés után, amelyek nem egyszer komoly értékkonfliktusokig jutottak – az én szakmám márpedig fontosabb mint a tiéd, és vica versa – kezdett kirajzolódni előttem, hogy a fontosság egy jelentős része teljesen szubjektív – ráadásul nagyon kevés olyan ember van, aki az összes szakterület lényegét átlátná, talán senki. Azonban jó mérőszám, hogy összességében a társadalom mennyire tartja fontosnak. Biztosan ebben sem vagyunk teljesen tudatosak, és a fogyasztói társadalom reklámjai is befolyásolják vágyainkat, mégis: amit fontosnak tartunk, azért sok pénzt is kiadunk.

Számomra rendkívül érdekes köznapi példa, hogy sokszor nagyon soknak éreztem kiadni 500 Ft-ot egy kiló narancsért, hiszen az relatív drága, máshol 350-ért is elérhető, majd a másik sorra átmenve megvettem két zacskó chipset 700-ért – hiszen akciós volt – majd a jelenséget csak a boltból kilépve vettem észre. Csupán 200 g-ot összesen.

Ha az ár-érték arányt nézzük, szembetűnő, hogy mindennek tulajdonítunk valamekkora értéket, és amennyiben ehhez az értékhez képest olcsóbban elérhető, azonnal visszautasíthatatlan ajánlatnak érezzük. Kivétel ez alól a hipermarketben fellelhető 40 Ft-os péksütemény, amiről azért már úgy érezzük, hogy ebből biztosan kispórolták a túrót, ezért nem vonzó.

De vajon mi dönti el a fejünkben, hogy minek mekkora értéket tulajdonítunk?

(Elnézést a hosszú pénzügyi összekapcsolásért, itt vissza tudunk kapcsolódni a zenei téma fonalához is.)
Amit sokat látunk, azt sokkal jobban elhisszük – ezért működnek a reklámok. El kell érje egy reklám, hogy érzelmileg is minél erősebben kapcsolódjunk a termékhez, minél nagyobb vágyat érezzünk a birtoklására, és így tovább.

Az előző példánál maradva: sokkal több chips-reklámot láttam gyerekkoromban, mint narancsot – valószínűleg ezért sokkal erősebb vonzalmat éreztem egy chips elfogyasztására, mint egy narancséra, különösen ha korábban chipset nem is ehettem annyit, mint vágytam volna rá, hiszen nem egészséges, így a szülők értelemszerűen nem tömtek vele.

Ettől aztán évek múlva a sajtos chips iránti vágyam már eleve magasabb volt – és meglátva mellette, hogy most akciós – a dolog tökéletesen felülírta a 200 g egészségtelen ízbomba 700-ért vs. 1 kg egészséges, tápláló vitaminforrás 500-ért közötti nyilvánvaló relációt.

Mindez a hosszú bevezetés azért volt fontos, mert ugyanez a folyamat több lépcsőben az egyes szakmák közötti bérek arányában is tetten érhető. Mi dönti el, hogy mekkora értéket tulajdonítunk egy orvos-ápoló-pedagógus-szoc.munkás-stb. munkájának, mi az az összeg, amit a szemünkben az általa “előállított” érték képvisel?

Az ár meghatározásában nincs “segítségünkre” reklám, ráadásul az is nehezítés, hogy nincsen konkrétan meghatározott termék sem, ami létrejönne, így nehéz feladat azt is meghatározni, hogy minek az értékét szeretnénk pontosan megítélni. Ugyanakkor orvosra – különösen bizonyos pillanatokban – szükség van, ha nem lenne iskola, szintén mindenki megijedne a XX. századi tradíciók tükrében, és akkor érezzük meg a rovarirtás fontosságát is, amikor elszaporodtak a poloskák.

Ha egy buszvezetőt/asztalost/gyorséttermi kiszolgálót nem fizetnek meg, nem kap olyan bért, ami arányban áll a saját maga által gondolt értékteremtéssel, nem fog bemenni holnap dolgozni, nagyon komoly kollektív szerződések garantálják, hogy végül mégis bemenjen legalább addig, ameddig arra számít, hogy idővel javulhat a helyzet. A saját munkájának fontosságát, és ezzel készpénzben meghatározott értékét felfelé mozdítja.

Ezzel szemben egy orvos-ápoló-pedagógus-stb. legtöbbször a hivatástudata miatt választotta szakmáját – amelyet akkor is csinálni fog, ha nem kap annyi pénzt érte, mint szeretne. Vagy amennyiből egyáltalán meg tudna élni. Nem esne jól egyetlen orvosnak sem sztrájkba lépni és nem végezni el az életmenő vakbélműtétet, csak mert nem él olyan színvonalon, mint szeretne. Ezzel sajnos a munkájának értékét akaratlanul is lefelé mozdítja.

Tanárként is rossz érzés sztrájkolni, és elhagyni egy hónapig az órákat: hiszen a gyerekek kedvéért tanítunk, az ő életük fontos számunkra (sőt, sokszor a sajátunknál is fontosabbá tesszük, mert hálásak vagyunk azoknak az elődöknek, akik velünk tettek hasonlóan).

Ebből már csak pár pillanat eljutni odáig, hogy az ember szép lassan, egyre több kompromisszumot kössön, és amennyiben nem kapja meg a megélhetéséhez szükséges pénzt, akkor is dolgozzon, hiszen a hivatástudat legalább annyira fontos az életünkben, mint a pénzügyi biztonság. Azonban ez már azt jelenti, hogy sokkal nagyobb értéket állítunk elő, mint amennyi pénzt el tudunk érte kérni – hiszen évek óta mindenki elfogadja a kisebb összeget is, ezáltal a társadalom fejében kialakított érték képe már ez, az irreálisan alacsony összeg. Bár fordított a példa, de nagyon hasonló ez ahhoz, mintha kartel jönne létre, csak most az alacsony árakra.

Piaci verseny híján azok a szakmák, ahol a hivatástudat a döntő, legfeljebb akkor tudnak értékelhető bért szerezni, ha elkérik az árát a munkájuknak, annak ellenére, hogy nekik is rosszul fog esni az első időszakban, amennyiben ezért az iskolát/kórházat kell otthagyni. Amint szép lassan mindenki elvár egy bizonyos megbecsülést, az meg is fog születni.

A kérdés a zenészek esetében is nagyon hasonló, bár annyi jó hír van, hogy a kultúrában legalább van valamekkora piaci verseny. Azonban az emberiség történelmében sem az írók, sem a festők, zeneszerzők nem abból éltek, hogy az igazi értéket, amit előállítottak, megfizette volna valaki, hanem helyette magánórákat tartva próbáltak átevickélni az életen – hogy aztán megírhassák 9. szimfóniájukat – akár ingyen is.

Ezért mára szinte már egyértelmű, hogy az igazi értéknek nincsen ára, azt akkor is meg akarjuk teremteni, ha nem fizeti meg senki, vagyis nem értékeli senki – viszont ennek súlyos következménye van: létrejön az elefántcsonttorony, ahol akár pénz nélkül is, de a magas kultúra képviselői tulajdonképpen egymás számára alkotnak, valóban nagyszerű dolgokat – azonban a tornyon kívül rekedtek szinte nem is tudnak a benti eseményekről.

Az írás második részét következő blogbejegyzésünkben közöljük a hosszú terjedelem miatt.

Az írás folytatása itt olvasható: Élet az elefántcsonttoronyban? – II

Alkotóműhely vagy tanítási óra?

Írta: Tőri Csaba

2018. december 19.

Zenészként gyakran találkozunk egy ellentmondással: ahhoz, hogy igazán motiváltak legyünk a munkában, felkészülésben, a legfontosabb a közelgő végcél. Az ember sokkal gyorsabban halad a munkával, ha holnap este koncert lesz, és még nem tudja a darabot sem. Ugyanakkor ez a helyzet nem segít abban, hogy igazán mély dolgok születhessenek: az alkotóműhelyben időre van szükség, nyugalomra, ami lehetővé teszi, hogy az Alkotás megszülessen.

Nem segít az idő okozta stressz, nem segít, hogy “holnapestérekészkelllegyen”.

Ugyanakkor a világ nem működne igazán jól, ha minden egy alkotóműhely lenne – nem lenne kellő motiváció arra, hogy elkészüljünk. Egy barátom szavaival élve: “Azért jó, hogy van az utolsó pillanat, mert különben soha semmi nem készülne el.”

Az egyik legszebb példa ennek illusztrálására egy Hofi Gézával készült nagyszerű interjú röviddel a rendszerváltás után. Pontosan erről beszél:

A művészet és a művészettanítás leginkább alkotóműhely, és hiszek benne, hogy a készségek felépítése más területen is ebben a formában lehet igazán sikeres. Az egyik legutóbbi cikkben erről bővebben is volt már szó: alapvetően más megközelítést igényel egy információt megtanulni, és egy képességet felépíteni. Ráadásul a technika fejlődése miatt az információk egyre könnyebben megszerezhetők: ma már elég mindössze egyetlen készség, az internet helyes használata ahhoz, hogy az átlagember számára szükséges információk 80-90%-át gyorsan, minden korábbinál gyorsabban meg tudja szerezni.

Míg régen a tudáshoz hozzátartozott egy rakás egyéb készség szükséglete: ismerni kellett egy könyvtár működését, tudni, hogy kitől érdemes utánakérdezni dolgoknak, ráadásul a fejekben a megtanult információk között szőtt kapcsolatoknak is óriási szerepük volt. Minden falu, minden város egymástól nagy függetlenséggel fejlődött, hosszú idő volt, míg például Magyarországon hírét vették annak, hogy Bach milyen művet mutatott be Lipcsében.

Azzal, hogy egy információ megszerzésének átlagos ideje felgyorsul, felértékelődik minden készség szerepe, hiszen a skillek megszerzése ma is, később is, hasonlóan sok idő marad mint korábban. (Ebben is gyorsulunk persze, kreatívabb módszerek, jobb eszközök felgyorsítják a folyamatot, de az információval ellentétben ennek mindig lesz egy felső határa, aminél nem tud gyorsabban történni, míg az információnál ez a határ csak a pillanat hosszúsága marad.)

Azt gondolom, ha tehát tanítunk, valóban mindkét eszközre támaszkodunk: kellenek az időkorláthoz kötött, kiszámítható, részint sürgős feladatok is, és szükségünk van arra is, hogy el tudjunk mélyülni bizonyos folyamatokban. Egy tanítási óra viszont nagyon ritkán ad lehetőséget az elmélyedésre, ezért erre máshonnan kell forrást találni, hiszen rövid is a 45 perc, és a tananyag is fontos (?).

A gyerekek maguktól is elmélyülnek dolgokban, amennyiben nem kell ugrándozniuk egyik tananyagról a másikra. Nem biztos, hogy magukra kell hagyni őket ebben, de valamekkora szerepet talán érdemes szánni annak is, hogy maguktól, spontán módon mivel foglalkoznának.

A technológia fejlődése persze ebben is új kihívásokat ad: nagyon nagy az információs zaj, nagyon komoly függőségek jönnek létre a folyamatos online jelenlét során. Úgy látszik, hosszú távon azok lesznek igazán sikeresek, akik legyőzik az online élet által generált függőségeket, és megtanulják a saját céljaik megvalósítására használni ezeket, az egyébként nagyszerű eszközöket.

Valahol mindig az a célunk, hogy segítsük: minél gyorsabban, minél többet fejlődjenek a növendékek. Csak így érhetjük el, hogy abban a néhány dologban, amiben az ember fel tudja majd venni a harcot a gépekkel szemben, sikeresek legyünk. Régóta gondolkodom rajta, hogy mi ennek a leghatékonyabb módja, és anélkül, hogy tudnám a helyes megoldást, egy történet jut eszembe: egy régi, öreg tanáromról elterjedt történet, miszerint bizonyos órákon szinte nem tanított semmit.

“Ilyen lassú embert én még nem láttam” – mondta róla egy diákja. Az óráin hosszú csendek törték meg azt a néhány mondatot, amit elmondott – egyébként rendkívüli szuggesszióval és lelkesedéssel. Elképesztő, hogy néhány hét múlva azt vettem észre, hogy szinte minden mondatára pontosan emlékszem. A mennyiség háttérbe szorulásával előtérbe tudta helyezni a minőséget. (Mivel az órán soha nem terhelte meg nagyon az agyunkat, a fontos dolgokat mindig elmondta háromszor.)

Ha szétnézünk az európai porondon, akkor számos olyan iskolareformot találunk, ahol a tananyag drasztikus csökkenése mellett értek el óriási fejlődést abban, mennyire tudják a gyerekek a megszerzett tudást hasznosítani. A legtöbb szemléletfejlesztő írásban is azt hangsúlyozzák mostanság: a (pénzügyileg is) legjobban megtérülő befektetés az, ha önmagunk képzésébe, készségeinek gyarapításába fektetünk.

Az ImPulzusnál azért dolgozunk, hogy a zenélésben hamar megszerezhető, hasznos skilleket építsünk, amik aztán a későbbiekben a mindennapokban biztos, élvezetes alapot adnak egy kikapcsoló, rendszeresen feltöltő tevékenység kibontakoztatásában: hogy kényelmesen és helyesen tudjunk énekelni.
A rengeteg sikerélmény pedig biztosak vagyunk benne, hogy új érdeklődést is szül: akinek ideje és kedve engedi, elmélyülhet abban is, hogyan lehet ezt közel professzionális szinten művelni.

„Motiválni” és motiválni

Írta: Tőri Csaba

2018. november 19.

Paradigmaváltó gondolattal találkoztam egy tanfolyamon, mely teljesen felborította a világképemet: “Motiválni nem lehet”.

Tanárként ez elég rossz hír, ha igaz – ráadásul bennem folyamatosan felmerült: nem lehet, hogy mindez csak játék a szavakkal? Vajon mit jelent a motiváció számomra, mit jelent más számára, nem lehet-e hogy egyszerűen másra gondolunk?

Aztán kiderült, hogy jócskán van benne mit megértenem.

Gyerekkoromban az iskolai környezetben úgy nevelkedtünk, hogy kevés dolog volt, amit szabadon tehettünk, amit a szabadidőkben csináltunk, az is jobbára kötelező volt – egy elvárt tevékenység vagy viselkedés legalábbis. (…ki látta a Terápia 3. évadát?) A motivációnk egyes témák iránt nem is tudott felszínre kerülni: azt csináltuk, amit szabad volt – amit kellett. És ebben persze egy idő után kedvtelést is találtunk: nem biztos azonban hogy ez a témának szólt, és nem a külső megerősítésnek.

A fiatal gyerekek számára nagy élmény, ha egy helyesen elvégzett feladatért megdicséri őket a tanító néni, pláne, ahol még csokoládé is jár érte, külön lelkesedés is társul hozzá. (Nem ennek megszüntetésére buzdítanék, csak ahhoz hogy egy szinttel mélyebben is megértsük a motivációt, ezt le kell fejteni róla.)

Nem tűnik igaznak tehát, ha a motivációra, saját motivációimra is úgy tekintek vissza, mint hogy azért szerettem meg énekelni, mert a tanáraim jókor vettek rá arra, hogy megtanuljam a helyes kottázást holnapra és ettől lett bennem kedv is hozzá.
(Még egyszer meg kell jegyeznem: nem az ellen vagyok, hogy ilyen módon dicsérjünk, hiszen a gyerekeknek ez is lehet élmény, illetve igazán csak akkor tudnak megszeretni egy témát, ha már értik a felépítését. Nem is a tanáraimat kritizálom – zenei tanáraim túlnyomó többségére úgy emlékszem, mint akikhez szívesen jártam, és későbbi tanulmányaim során rájöttem, hogy tanítani is remekül tudtak. De ez nem a motivációról szól.)

A tanfolyam következő mondata ez volt: “Motivációt csak erősíteni lehet, abban, akiben már egy kis csírája ott van. Akiben nincs egy téma iránt szemernyi motiváció sem, abban nem is lesz.“

Motiváltnak lenni többféleképpen is lehet: létezik a külső motiváció, amikor valamilyen célért dolgozom, valakinek a kedvéért csinálok valamit. És létezik a belső, amikor a saját örömömre, a saját kedvtelésem, esetleg feltöltődésem érdekében. Úgy érzem, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy vannak témák, amelyekben ez úgysem lehetséges, ezért elfogadjuk, hogy pl. a munkánkban mindenképpen kényszeríteni kell magunkat bizonyos, hosszú feladatok elvégzésére, hiszen különben nem lesznek megcsinálva sosem. Eltekintve attól, hogy néhány ilyen feladat talán tényleg létezik, a legtöbb dologban több választási lehetőségünk van, mint amennyit magunknak megengedünk.

Tanárként sokszor kellett azzal szembenéznem, hogy a növendékeket nem érdekli amit tanítanék, nem úgy és nem akkor érdekli, vagy egyáltalán nem is érdekli.
Erre a gyerekkori tapasztalatokból kiindulva, sokszor rossz válaszokat adva úgy gondoltam, két dolog lehet a megoldás: vagy én nem tanítok elég jól, figyelemfelkeltően, érdekesen, vagy nem támasztok elég komoly elvárást velük szemben, hogy komolyan vegyék a feladatot. Kár hogy sok év míg az ember rájön, hogy bár akár mindkettő igaz lehet, egyikben sem lehet annyit fejlődni, hogy megoldja a kezdeti problémát: a gyerekek jelentős részét az a fajta oktatás, különösen énektanárként az énekoktatás, amelyet korábban még elfogadtak, mára nem érdekli. És a nem érdeklődés formái is átalakulnak (véleményem szerint szerencsére…): amíg korábban minden tiszteletet megadva magukba fojtották ennek a jeleit, ma már sokkal könnyebben, őszintébben nyilvánulnak meg gyermek és felnőttkorban egyaránt. (Például elalszanak, vagy hozzáfűzik, hogy mindez szerintük marhaság.)

Bár természetesen az ideális az lenne, ha ebben egy arany középút-szerű helyzet állna elő, nem tartom meglepőnek, hogy ennyi évtized (évszázad) után, amíg az elvárásnak való megfelelés abszolút norma volt, az első felszabaduló pillanatokban átesünk a ló túloldalára.

Mindig abban szeretnék hinni, hogy valójában a civilizáció legtöbb folyamata jó irányban halad. (Kár lenne, ha egy-két rossz döntés miatt ezt romba döntenénk pl. mert arra hivatkozunk, hogy nincs is klímaváltozás.)

Visszatérve tehát: sokszor olyan helyzetekben is motivációról beszélünk, azt gondoljuk magunkról is, hogy motiváltak vagyunk, amikor erről nincsen szó: de legalább a mindennapok szintjén folyik a munkavégzés, el tudjuk hitetni magunkkal, hogy elfogadjuk a szükséges rosszat. Megírjuk a gyűlölt házi feladatot, elolvassuk a nagyon rossz korosztálynak kijelölt kötelező olvasmányt, és túlórázunk 3-4 órát akkor is, ha már semmi kedvünk hozzá. Végül pedig a jövő héten otthon maradunk táppénzen.

Számomra szép lenne, ha a motivációról elkezdenénk másképp gondolkodni: valami iránt mindenki érdeklődik, feltehető, hogy megfelelő ellentételezéssel minden szükséges feladatot el tudunk végezni, vagyunk hozzá elegen.

Hogy a saját példánál maradjak: ahhoz, hogy egy koncertet megszervezzünk, szükségünk van az éneklők vágyára, hogy az egész létrejöjjön. De közöttük lesz, aki az éneklés öröméért jön el, lesz aki egy izgalmas darab miatt, és lesz aki azért, mert szereti a többieket. (A másik sok tucat motivációs forrásról nálam sokkal hozzáértőbb emberek tudnának bővebben írni.)

Amint megtaláljuk (vagy akár csak megkíséreljük megtalálni) ezeket a vágyakat, jellemzően sokkal eredményesebbek lehetünk, mindenki sokkal nagyobb örömmel vesz részt a közös munkában is.

Felmerül bennem a hipotézis: lehet, hogy létezne az a világ is, amelyben senkinek (értsd: senkinek) nem kell kényszerből csinálnia a dolgait. Ez a világ biztosan sok száz évre van még, de az is valószínű, hogy a pedagógia segít majd ide eljutni, ha egyszer végre a pedagógusok is ennyire odafigyelővé válhatnának.

Kísérletjelleggel elkezdtünk egy próbálkozást egyik osztályommal, miután kezembe került egy cikk, amely elvetette az osztályozás szükségességét és az értékelési rendszert pontokkal helyettesítette, majd meglepő eredményt tapasztaltunk: az addig átlagosan elvégzett feladatoknak majdnem a dupláját valósítjuk meg, pedig maguk a feladatok nem változtak, sőt a résztvevők is majdnem teljesen ugyanazok.

Egyetlen dolog változott: nem kötelező többé – ha valaki nem végzi el, nem kell egyest kapnia – ráadásul többé nekem sem kell azon aggódnom, hogy ha valaki nem végzi el a feladatát, hogyan fogom rávenni, hogy mégis megtegye. Pláne: ha nem veszem rá, vajon a többiek mit fognak ehhez szólni.

Biztosnak kezd látszani, hogy kicsiben a dolog működtethető. Abban bízom, hogy minél több oktatási formában meghonosítható. A témában ennél sokkal értékesebb cikkek is elérhetők: akiben van már kis motiváció, szerintem meg fogja azt növelni.