fbpx

Élet az elefántcsonttoronyban? – II.

Írta: Tőri Csaba

2019. március 27.

(Az írás első része itt olvasható: Élet az elefontcsonttoronyban? – I.)

Bár ma már szinte minden távolság megszűnik a technológia és a városiasodás fejlődésével, az emberek egymás mellett szaladnak az utcán, ki tudja hány Kossuth-díjas akadémikus mellett sétálunk el naponta – mégsem ismerjük a munkájukat. Ha pedig ez így van, nem is nagyon tudjuk eldönteni, mekkora értéket teremtenek a világnak azzal, hogy felfedezik – egyszer majd tényleg – a rák ellenszerét.

A kultúrában dolgozók között évtizedek óta folyamatosan megfogalmazódik: nyitni kell az emberek felé, be kell vonni a nagyközönséget is – viszont ugyanakkor ahogy az érdeklődők bejönnek, sokszor rögtön minősítik is őket, hogy mennyire nem tudnak semmit a magas művészetről. Ha nem szóban, akkor a művek önmaguk annyira szűk közönségnek szólnak, hogy implicit közvetítik ezt az értékítéletet. Az elefántcsonttorony pedig megbosszulja önmagát: ugyan nagyon magas színvonalon, nagyszerű eredmények születnek, erről azonban az emberek többsége nem tud – és ezért nem is értékelheti igazán, ha akarná, sem tudná, mit becsüljön meg anyagilag.

Ezért fantasztikus lehetőség az oktatás: ha az iskola egy elég széles látókört biztosít, a folyamat elindul, és öngerjesztővé válik. Aki a tudomány, művészet terén elkezdi kiművelni magát, később sem valószínű, hogy elfordulna tőle. Aki viszont az iskolában nem kapja meg ezt az élményt, más úton is eljuthat ide, amennyiben az adott szakma képviselői segítik ebben.

Ezért van az, hogy sok olyan művész hatalmas összegeket “zsebel be”, akiről a többiek – sokszor jogosan – úgy gondolják, nem is ad akkora értéket a világnak.

Van egy érték, amit jobban közvetítenek mindenki másnál: hogy a zene/irodalom mindenkié. Ugyan nem azon a nyelven érik el közönségüket, ahogyan a legnagyszerűbb művészek – de megkeresik azt a módot, ahogyan eljutnak hozzá. Marketinggel és reklámmal.

Fontosnak látom azonban, hogy a személyes hitemet hangsúlyozzam: szerintem létezik a kettő között egy egyensúly: ahogyan szimfonikus zenekarok számos filmzene-koncertet adnak mostanában, gyakran mutatják meg közönségüknek, hogy a filmek világa nem is áll olyan távol Wagnertől, vagy Beethoventől. Aki filmeken nő fel, akár ebből az irányból is kezdheti az ismerkedést, és ugyanolyan gazdag felfedezéseket tehet. Egy idő után, aki belátogat a koncertekre, évek múlva már szívesebben hallgat Bachot és Bartókot is, mint korábban.
Mi ez, ha nem egy felnőttoktatási koncepció, amelynek a célja rendkívül pozitív: mindenki fejlődhessen abban a szakterületben, amit mi fontosnak tartunk? Csodálatos látni, hogy mennyien jönnek be életük első Carmina burana-koncertjére – hogy aztán később a Beethoven-szimfóniákon keresztül egyszer akár a Psalmus Hungaricus értékét is megérezhessék.

Amit igazán sajnálok, hogy az elefántcsonttorony szemléletében, egyfajta jóakaratból, és az értékmegőrzés szándékától vezérelve a könnyedebb műfajok megjelenésekor (pl. ponyvaregény is megszeretteti a könyvolvasást sokakkal) bűntudatot táplálunk a növendékekbe, ami aztán az árok mélyüléséhez vezet. Ennek következtében nem fognak tudni olyan értéket előállítani, amit igazán sok ember megért és megszeret – és emiatt aztán nem is lesz elegendő kapcsolatuk a mindennapi emberekkel, tehát nem is lesz kitől elkérni a tudásuk valódi ellenértékét. Ráadásul mindez tradícióvá válik, és generációkon keresztül továbbadjuk.

Ha lehetne fordítani ezen a világon, szerintem nagyon érdemes lenne – lehetne benne két pillér: a művészi maximalizmus, és az értékteremtés maximalizmusa. Érték az öröm megteremtése is, kinek-kinek olyan nyelven, amit éppen ért – és mindig olyannal, ami egy picit előrefelé vezeti. Nem szeretem azt az élményteremtést, ami a gagyiság felé mozdítja a hallgatót – de egy filmzene eljátszása, eléneklése – egy rajzfilmsláger feldolgozása nem ide tartozik: magas színvonalon képes hatalmas értéket teremteni.

És akkor könnyebben megszületik a korábban elemzett pénzügyi cél is: elkérni az árát annak az értéknek, amit adunk. Hiszen mindenki jól jár vele: a művész/orvos/tanár a következő évtizedekben is azt csinálja majd, amiben nagyszerű és elkötelezett, nem hagyja abba, és megy áruházi árufeltöltőnek – csak azért, hogy a családját el tudja tartani.

Összességében pedig, aki megfizeti az értékét annak, amit igénybe vesz, arra ad felhatalmazást, hogy legközelebb is merjenek kutatni, tanítani, próbálni: legközelebb is lesz kiért megtenni mindezt.