„Motiválni" és motiválni - ImPulzus

„Motiválni” és motiválni

Írta: Tőri Csaba

2018. november 19.

Paradigmaváltó gondolattal találkoztam egy tanfolyamon, mely teljesen felborította a világképemet: “Motiválni nem lehet”.

Tanárként ez elég rossz hír, ha igaz – ráadásul bennem folyamatosan felmerült: nem lehet, hogy mindez csak játék a szavakkal? Vajon mit jelent a motiváció számomra, mit jelent más számára, nem lehet-e hogy egyszerűen másra gondolunk?

Aztán kiderült, hogy jócskán van benne mit megértenem.

Gyerekkoromban az iskolai környezetben úgy nevelkedtünk, hogy kevés dolog volt, amit szabadon tehettünk, amit a szabadidőkben csináltunk, az is jobbára kötelező volt – egy elvárt tevékenység vagy viselkedés legalábbis. (…ki látta a Terápia 3. évadát?) A motivációnk egyes témák iránt nem is tudott felszínre kerülni: azt csináltuk, amit szabad volt – amit kellett. És ebben persze egy idő után kedvtelést is találtunk: nem biztos azonban hogy ez a témának szólt, és nem a külső megerősítésnek.

A fiatal gyerekek számára nagy élmény, ha egy helyesen elvégzett feladatért megdicséri őket a tanító néni, pláne, ahol még csokoládé is jár érte, külön lelkesedés is társul hozzá. (Nem ennek megszüntetésére buzdítanék, csak ahhoz hogy egy szinttel mélyebben is megértsük a motivációt, ezt le kell fejteni róla.)

Nem tűnik igaznak tehát, ha a motivációra, saját motivációimra is úgy tekintek vissza, mint hogy azért szerettem meg énekelni, mert a tanáraim jókor vettek rá arra, hogy megtanuljam a helyes kottázást holnapra és ettől lett bennem kedv is hozzá.
(Még egyszer meg kell jegyeznem: nem az ellen vagyok, hogy ilyen módon dicsérjünk, hiszen a gyerekeknek ez is lehet élmény, illetve igazán csak akkor tudnak megszeretni egy témát, ha már értik a felépítését. Nem is a tanáraimat kritizálom – zenei tanáraim túlnyomó többségére úgy emlékszem, mint akikhez szívesen jártam, és későbbi tanulmányaim során rájöttem, hogy tanítani is remekül tudtak. De ez nem a motivációról szól.)

A tanfolyam következő mondata ez volt: “Motivációt csak erősíteni lehet, abban, akiben már egy kis csírája ott van. Akiben nincs egy téma iránt szemernyi motiváció sem, abban nem is lesz.“

Motiváltnak lenni többféleképpen is lehet: létezik a külső motiváció, amikor valamilyen célért dolgozom, valakinek a kedvéért csinálok valamit. És létezik a belső, amikor a saját örömömre, a saját kedvtelésem, esetleg feltöltődésem érdekében. Úgy érzem, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy vannak témák, amelyekben ez úgysem lehetséges, ezért elfogadjuk, hogy pl. a munkánkban mindenképpen kényszeríteni kell magunkat bizonyos, hosszú feladatok elvégzésére, hiszen különben nem lesznek megcsinálva sosem. Eltekintve attól, hogy néhány ilyen feladat talán tényleg létezik, a legtöbb dologban több választási lehetőségünk van, mint amennyit magunknak megengedünk.

Tanárként sokszor kellett azzal szembenéznem, hogy a növendékeket nem érdekli amit tanítanék, nem úgy és nem akkor érdekli, vagy egyáltalán nem is érdekli.
Erre a gyerekkori tapasztalatokból kiindulva, sokszor rossz válaszokat adva úgy gondoltam, két dolog lehet a megoldás: vagy én nem tanítok elég jól, figyelemfelkeltően, érdekesen, vagy nem támasztok elég komoly elvárást velük szemben, hogy komolyan vegyék a feladatot. Kár hogy sok év míg az ember rájön, hogy bár akár mindkettő igaz lehet, egyikben sem lehet annyit fejlődni, hogy megoldja a kezdeti problémát: a gyerekek jelentős részét az a fajta oktatás, különösen énektanárként az énekoktatás, amelyet korábban még elfogadtak, mára nem érdekli. És a nem érdeklődés formái is átalakulnak (véleményem szerint szerencsére…): amíg korábban minden tiszteletet megadva magukba fojtották ennek a jeleit, ma már sokkal könnyebben, őszintébben nyilvánulnak meg gyermek és felnőttkorban egyaránt. (Például elalszanak, vagy hozzáfűzik, hogy mindez szerintük marhaság.)

Bár természetesen az ideális az lenne, ha ebben egy arany középút-szerű helyzet állna elő, nem tartom meglepőnek, hogy ennyi évtized (évszázad) után, amíg az elvárásnak való megfelelés abszolút norma volt, az első felszabaduló pillanatokban átesünk a ló túloldalára.

Mindig abban szeretnék hinni, hogy valójában a civilizáció legtöbb folyamata jó irányban halad. (Kár lenne, ha egy-két rossz döntés miatt ezt romba döntenénk pl. mert arra hivatkozunk, hogy nincs is klímaváltozás.)

Visszatérve tehát: sokszor olyan helyzetekben is motivációról beszélünk, azt gondoljuk magunkról is, hogy motiváltak vagyunk, amikor erről nincsen szó: de legalább a mindennapok szintjén folyik a munkavégzés, el tudjuk hitetni magunkkal, hogy elfogadjuk a szükséges rosszat. Megírjuk a gyűlölt házi feladatot, elolvassuk a nagyon rossz korosztálynak kijelölt kötelező olvasmányt, és túlórázunk 3-4 órát akkor is, ha már semmi kedvünk hozzá. Végül pedig a jövő héten otthon maradunk táppénzen.

Számomra szép lenne, ha a motivációról elkezdenénk másképp gondolkodni: valami iránt mindenki érdeklődik, feltehető, hogy megfelelő ellentételezéssel minden szükséges feladatot el tudunk végezni, vagyunk hozzá elegen.

Hogy a saját példánál maradjak: ahhoz, hogy egy koncertet megszervezzünk, szükségünk van az éneklők vágyára, hogy az egész létrejöjjön. De közöttük lesz, aki az éneklés öröméért jön el, lesz aki egy izgalmas darab miatt, és lesz aki azért, mert szereti a többieket. (A másik sok tucat motivációs forrásról nálam sokkal hozzáértőbb emberek tudnának bővebben írni.)

Amint megtaláljuk (vagy akár csak megkíséreljük megtalálni) ezeket a vágyakat, jellemzően sokkal eredményesebbek lehetünk, mindenki sokkal nagyobb örömmel vesz részt a közös munkában is.

Felmerül bennem a hipotézis: lehet, hogy létezne az a világ is, amelyben senkinek (értsd: senkinek) nem kell kényszerből csinálnia a dolgait. Ez a világ biztosan sok száz évre van még, de az is valószínű, hogy a pedagógia segít majd ide eljutni, ha egyszer végre a pedagógusok is ennyire odafigyelővé válhatnának.

Kísérletjelleggel elkezdtünk egy próbálkozást egyik osztályommal, miután kezembe került egy cikk, amely elvetette az osztályozás szükségességét és az értékelési rendszert pontokkal helyettesítette, majd meglepő eredményt tapasztaltunk: az addig átlagosan elvégzett feladatoknak majdnem a dupláját valósítjuk meg, pedig maguk a feladatok nem változtak, sőt a résztvevők is majdnem teljesen ugyanazok.

Egyetlen dolog változott: nem kötelező többé – ha valaki nem végzi el, nem kell egyest kapnia – ráadásul többé nekem sem kell azon aggódnom, hogy ha valaki nem végzi el a feladatát, hogyan fogom rávenni, hogy mégis megtegye. Pláne: ha nem veszem rá, vajon a többiek mit fognak ehhez szólni.

Biztosnak kezd látszani, hogy kicsiben a dolog működtethető. Abban bízom, hogy minél több oktatási formában meghonosítható. A témában ennél sokkal értékesebb cikkek is elérhetők: akiben van már kis motiváció, szerintem meg fogja azt növelni.

Belülről jön a legjobb motiváció. Segítünk megtalálni!

Szerintünk az iskola feladata, hogy ösztönözzön. Élményből születnek a vágyaink, vágyból pedig tudásunk.

Alapvető szabadságjogok, 12. passzus: Énekelni mindenkinek joga van!

Van, akinek 10-15 év, míg rájön, hogy a zenélés hiányzik az életéből. És van, aki eljön az ImPulzushoz előbb.