Klímafrász és művészet

Írta: Tőri Csaba

2019. május 22.

Az elmúlt héten szintet lépett a klímakatasztrófával kapcsolatos félelem. Az információk jó részét ugyan eddig is tudni lehetett, de elsősorban a szakemberek voltak vele tisztában: az átlagemberek nagyobbik része azzal hitegethette magát, hogy nincs is olyan közel a vész.
Aztán megjelent az Attenborough-film (a filmről bővebben itt olvashatsz), majd pár napon belül egyszer csak 31 fokot mértek az északi sarkkörnél (erről bővebben itt olvashatsz) – miközben Európa nagy részén kabátban járunk május közepén. Aki ez után is azt tudja mondani, hogy nincs éppen valamilyen drasztikus nagy változás, annak már filmeket és képeket lehet mutatni, hátha érzelmileg is megérintik – a konkrét érvek valamiért hatástalanok.

Nem dughatjuk homokba a fejünket többé.

Eközben felmerül, hogy mit tehetünk egyáltalán? Valóban veszélyben vagyunk már középtávon is, vagy van még idő csak sürget? Mit tehetünk egyes emberként és mit közösen, nyomást gyakorolva a hazai és nemzetközi döntéshozókra?
Van-e szükség a vegán/vegetáriánus életmódra és a zéró-hulladék programokra sürgősen, vagy elég ha csak szelektíven gyűjtjük a (rettenetes mennyiségű) műanyagot?
Elég ha kicsit ritkábban használunk autót, vagy itt az ideje mindig a lehetőségekhez mérten legkörnyezettudatosabb közlekedési módot választani? (pl. bicikli)
Az elektromos energia valóban szennyezőbb mint a benzin és a kerozin?

Ezer és ezer kérdés, amelyek egyre inkább részei lesznek az életünknek, és a téma várhatóan végre a kocsmai beszélgetésekbe is bekerül, nem kizárólag a tudományos élet iránt érdeklődők fognak vele foglalkozni. És közben rengetegen olyan területen dolgozunk, amelyet ez látszólag nem érint.

Egy tanár – akármilyen tárgyat tanít is – nevelheti az ifjúságot a környezettudatos életmódra, egy bolti eladó megpróbálhatja rávenni a vásárlót a papírszatyor (vászontáska?) használatára, a közösségi közlekedés tervezői hatékony fejlesztéssel még inkább elősegíthetnék az autó helyett vonattal/villamossal/biciklivel utazást. Végtére azonban mindenkire rendkívül erősen hatnak a látott minták – és leginkább arra az 5 emberre figyelünk, akikkel a legtöbb időnket töltjük, ezért a kor-, munka-, sportoló-, kórus-, stb. társainkra tekintünk leginkább meghatározóként.

Biztosan vannak akiknek még több lehetőségük van változtatni. Személyes hitem szerint a törvényalkotóknak sürgős feladatuk is van ezzel: az üvegházhatású gázok kibocsátásában, a fenntartható fejlődést szolgáló technológiák kifejlesztésére adott célzott támogatásokkal kapcsolatban egy ilyen vészhelyzetben leginkább törvényileg van lehetőség lépéseket tenni – sokkal többet el lehet ezzel érni, mint ha az egyes emberektől várjuk a változást.

Természetesen rendkívül lényeges, hogy mindenki megtegyen, amit ő tud, azért, hogy javítsunk az emberiség túlélésének esélyein – de ez önmagában egy kicsit kevésnek tűnik. Ez egy közös feladat lesz, amiben végül is esély nyílik arra, hogy nagyobb összefogás szülessen mint valaha: hiszen a kényszer nagy úr. Eddig még nem látszik azonban, hogy ez létrejönne.

Ha elbukunk benne, a Föld nem fog elpusztulni, de a legtöbb kutató egyetért abban, hogy számos faj igen. Köztül idővel – nem is olyan sokára – valószínűleg az ember is.
A természet idővel legyűri majd az okozott károkat, de mi ezt már nem biztos hogy látni fogjuk. Azonban ha nagy léptékben változtatunk – akár még sokkal jobb is lehet minden mint korábban.

Motiváció nélkül az egyes ember sem lép egyről a kettőre, miért lenne másképp sok emberrel együttesen.
A motiváció – amennyiben megértjük a folyamatokat – úgy tűnik, most adott.

Felmerül a kérdés: mit tehet ilyenkor a művészet? Milyen szerepet érdemes vállalni ebben a közös feladatban művészként?

Írjunk környezetvédelemről szóló operákat és musicaleket? (hiszen ezek történetekként erős érzelmi hatást gyakorolnak sok emberre)
Klímaváltozásról alkossunk festményeket és novellákat?
Hozzunk újabb és újabb megdöbbentő fotót arról, hogy mennyi őserdőt vágott már ki az emberiség a pálmaolaj termeléséért? (Ne fogyassz mogyorókrémet, légyszi!)

Sokat gondolkodtam, míg végül is művészetre adtam a fejem, és rengetegszer ismétlődik a fejemben egy régi zongoratanárom mondata: Csaba, jegyezd meg, hogy a művészet a jólétben és a gazdagságban a dicsfény és a pompa, a nélkülözésben és a reménytelenségben pedig a mentsvár.

Láthatóan egy hajóban evezünk lassan mindannyian: esélyes, hogy idővel drasztikusan fog emelkedni a tengerszint, miközben a világ tíz legnagyobb (tíz-húszmilliós) városa közül 8 a tengerparton fekszik. Várhatóan bizonyos területeken meg fog szűnni az ivóvíz ellátás – azaz nem lesz lehetőség főzni, fürdeni és WC-t öblíteni sem – tehát elvándorló emberek tömegei fognak az élhető, vagy újonnan élhetővé vált területek felé mozogni. És ebben semmi váratlan nincs: a helyükben mindannyian ezt tennénk.

Elég sokféle feladat lesz, amiben művészként közreműködünk majd: mint a háborúban rendszeresen játszó zongorista, aki a nehéz időket elviselhetővé tette, mint az illegalitásban működő amatőr énekkarok a 40-es, 50-es évek pincéiben, mint a lágerben színdarabot játszó foglyok, ráadásul könnyen lehet hogy most nem is kell majd titokban tenni a dolgunkat. Így sokkal több emberhez juthat el a munkánk – és sokkal nagyobb a felelősségünk is, hogy élünk-e vele.

Remélem, hogy egyre többen azért dolgozunk majd, amiért a művészet létrejött: az emberek életminőségének jobbításáért. Örök emlékek teremtéséért, amik kedvet adnak tovább dolgozni és építkezni a nehéz időkben is.

A művészet mentsvár tud lenni akkor is, amikor már nagyon nehéz lesz – és talán ugyanakkora a feladatunk, mint azoknak a bizonyos döntéshozóknak. Mert amíg ők törvényeket alkotnak, addig a művészet az egyetemes törvényeket teszi láthatóvá és érthetővé mindenki számára.

Akár egyszerű dolgokon keresztül is: énekelve vagy koncertet hallgatva minden nap könnyebb :)