Bezártság – Az új lehetőség

Ez az egész koronavírus-helyzet persze nagyon aggasztó.

Napról napra azzal keltem január vége óta, hogy hány barátom, tanítványom fél.
Attól, hogy mi lesz – és attól, hogy mi lehet még.

Végül rájöttem, hogy mint korábban más helyzetben is, azáltal hogy rengeteg emberrel állok kapcsolatban, egy furcsa feladatom van: ha sikerül magamat megnyugtatnom, ahogy  helyzetben leginkább lehetséges, kötelességem a nyugtató gondolatokat továbbadni mindazoknak, akikkel érintkezem.

Elsőként: szeretném gyorsan leszögezni, hogy ez a cikk nem szeretném, hogy rólam szóljon. Nem az a cél, hogy a saját történetem legyen a főszereplő, sokkal inkább azt látom, hogy mindenki aki sokakkal áll kapcsolatban, szükségképpen terjeszteni fogja az akár nem is mindig inspiráló gondolatait – így azok, akik a jogos ijedtségre és a nehezen kiszámítható következményekre megnyugtató válaszokat tudnak adni, fontos, hogy ne vonuljanak háttérbe. A rettegők mindig hangosak lesznek – és sajnos azok is, akik felháborodva bagatellizálnak – voltaképpen miért is kellene félnünk egy sokadik influenzajárványtól.

Másik oldalról kezdve: minden krízis új lehetőség is. Tudom, hogy ezt elméletben tudjuk, hiszen százszorosan elcsépelt gondolat, de vajon eszünkbe jut-e konkrétan ezt kidolgozni, alkalmazzuk-e amikor nehéz helyzetbe kerülünk? Váltsuk tehát aprópénzre.

Rendkívül fontos, hogy amikor az élet minden területe megváltozik, természetes, hogy szorongunk. Egyszerűen túl sok az ismeretlen helyzet – ráadásul a munkahelyek bizonytalansága alapvetően ingatja meg a biztonságérzetünket is, nem is beszélve a gazdasági nehézségek mindenkit elérő lehetőségéről a későbbiekben.

Ha ezt el tudjuk fogadni, akkor tudunk a szorongás közben másra helyezni a hangsúlyt. Akkor fogunk a legkönnyebben túlesni mindezen, ha a figyelmünket sikerül a félelmeink helyett a megoldási lehetőségekre fókuszálni.

Csodálatos pillanat volt pár nappal ezelőtt, amikor elmentem vásárolni – már a kijárási korlátozás alatt -, és egy külvárosi üzletben fizetve, a pénztáros hölgynek megköszöntem, hogy ilyen jó hangulatban beszélget mindenkivel. Rám mosolygott a maszk mögül, és azt mondta: tudom, hogy bajom lehet abból, hogy itt vagyok (elmúlhatott már 60 is talán), de akkor sem vagyok hajlandó ezen aggódni. Attól nem lesz kisebb gondom, hogy jajgatok – legalább addig, amíg lehet, jól érzem magam – ha már úgyis muszáj itt lennem.

Jó volt látni, hogy mennyire egyszerű a megoldás: ha az ember képes önmagát, az életének ezernyi értékét és élményét a probléma elé helyezni, akkor sokkal-sokkal könnyebb átvészelni.
Természetesen mielőtt fejvesztve rohanunk a még nyitva lévő bevásárlóközpontba, gondoljunk rá, hogy legyünk, amennyire csak tudunk, óvatosak. Nem is azért, mert most ezt írja a törvény betűje: ha tudunk a törvény által kötelezővé tettnél még elővigyázatosabbak lenni – senki nem tiltja meg, hogy önkéntesen annál több óvintézkedést is tegyünk.

Ugyanakkor nem vagyunk gépek – ne felejtsük el, hogy emberek vagyunk. Nem tudunk minden határon túlmenően spórolni, sem anyagi, sem lelki javakban. Önmagában úgy óvatosnak lenni, hogy nem törődünk a lelki egészséggel, felesleges és veszélyes erőfitogtatás.

Olaszországban (a fertőzés korai elharapózása miatt) az emberek egyik pillanatról a másikra kényszerültek bent maradni lakásaikban – és hivatalosan sok helyen még kutyát sétáltatni is jóformán csak pár percig volt engedélyezett. Mostanra számos cikk szól arról, hogy az emberek fittyet hányva a szabályokra, kijönnek a karanténból: nem bírják tovább.

Az egyik este (bent ülve a lakásban harmadik napja) megmagyarázhatatlan rosszullét fogott el, ami aztán 10-15 perc múlva elmúlt. Azt éreztem, ha nem mehetek ki, megőrülök. Következő nap értettem meg, miért: nem lehet félelemben lehúzni sok-sok napot, anélkül, hogy egy kicsit oldanánk a feszültségen.

Azóta érzem: amelyik napokon sikerül 10-15 percre kimenni sétálni, biciklizni, hangsúlyosan figyelve, hogy ne érintkezzek másokkal, nagyságrendekkel könnyebb elviselni a bezártságot. Nem csak a kintlét miatt.

Hanem: a figyelmem többé nem korlátozódik arra, hogy nem mehetek ki.

Őszintén hiszek abban, hogy pár hónap karantén nem a világ vége. Gazdaságilag nem lesz könnyű utána, de ezen most még keveset tudunk segíteni. Viszont fontos lenne, hogy amikor már lehet a gazdaságot építeni, akkor ne végletekig leszívott, elcsigázott emberekkel kezdjünk dolgozni.

Ebben az időszakban (a többség számára) megpihenni is lehetséges. Különösen fontos, hogy a helyükön kezeljük ezeket a lehetőségeket, hiszen lesznek, akik sokkal fáradtabbak lesznek majd ennek az időszaknak a végén (ahol a főnökök nem engedik el az embereket home office-ba, pedig lehetne, ott sajnos feleslegesen, ahol pedig kritikus folyamatokat visznek végig, ott mindannyiunk háláját érdemes módot találni kifejezni feléjük.)

De hogyan lesz ebből új lehetőség?

Általában azok, akik most pihenhetnek, legtöbbször pont olyanok, akik máskor munkába, iskolába, gyerekkel az orvoshoz rohannak – és nincs idejük önmagukra sem gondolni.
Természetesen nem könnyű most otthon ülni (pláne úgy, hogy ugyanazok az arcok vesznek körül folyamatosan), de biztos, hogy az eltervezett, a lehetőségekhez szabottan ígéretes programok, és a most is, igenis megszerezhető élmények könnyebbé teszik majd.

Teljesen természetes, hogy elsőre mindannyian arra gondolunk délelőtt, hogy ma sem mehetünk ki sehová – hiszen ez a legnagyobb horderejű változás most az életünkben. De ha képesek vagyunk a figyelmünk fókuszát erről elterelni – a média folyamatos böngészése helyett azon gondolkodni, hány olyan dolog van, amire most végre van idő, végre foglalkozhatunk azzal, amire régen vágytunk, de sosem volt rá alkalom: végre most mind elvégezhetjük. 

Egyrészt: ezzel segíthetünk a járvány legyőzésében azoknak, akik oroszlánrészt vállalnak benne értünk, azzal, hogy vigyázunk, hova megyünk, másrészt fontos, hogy a mentális egészségünknek is adjunk valami kapaszkodót: továbbra is szabad ezernyi olyan dolgot csinálni, ami örömet szerez.

Szabad beszélgetni. Hosszan – úgyis ez hiányzik mostanában legtöbbször -, hiszen van rá idő. De játszani is szabad, gyerekekkel vagy egyedül – amire szintén mindig csak vágyunk.

Filmet nézni, sokat: a valóságból (ezáltal az esetleges ijedtségből) is kiröpít egy időre. Sétálni (hiszen moziba nem mehetünk), fontos témákról olvasni éppúgy, mint tanulni valami olyat, aminek később a hasznát vesszük.
Maguktól talán keveseknek jut eszébe – elsőre “nem ezt dobja a gép”: de egyes nagy államférfiak a reformkor börtöneiben angolul tanultak – és ezzel hatalmas előnyre tettek szert azokkal szemben, akik egy bezárt helyzetben nem fejlődtek.

Azt hiszem, most is így van. Ha most feltöltjük a szellemi raktárainkat, esetleg képesek vagyunk visszalassulni az átlagos emberi tempóra – ezzel feltöltjük a szervezetünk energiaraktárait is, akkor az újonnan kinyíló szabad világban sokkal jobb esélyeink lesznek.

Így is, úgy is nehéz lesz addig: de ahogy a pénztáros hölgy is mondta, nem segítünk, ha addig még emésztjük is magunk rajta.

Egy ilyen cikk azért is születik persze, hogy megmutassuk: mi is ezt az utat követjük. Mi is online programokat szervezünk. Játszunk, tanulunk – és ráadásuk mindezt közösen. Óriási segítség mindannyiunknak, hogy tudjuk, nem vagyunk egyedül – és közben még motiváljuk is egymást a fejlődésre a szorult helyzetben.

Ha tehát olyan zenei tevékenységet keresel, ami ilyenkor is végezhető – és később még hasznát veszed, hogy megtanulsz egy új nyelvet: várunk az ImPulzus KottaStratégia programjain, kifejezetten online. 

Ha viszont nem érdekel a zenélés – megköszönve, hogy végigolvastad, megkérlek – tedd meg, hogy akit tudsz, megnyugtatsz egy kicsit: ugyan biztosan lesz valamekkora baj, de egészen jól halad a védekezés – és ráadásul ő is akkor lesz nagyobb biztonságban, ha a saját lelkét is biztonságban tartja :)

Érezzük jól magunkat – együtt :)