Gyakoroljunk vagy játsszunk egy hangszeren?

Írta: Tőri Csaba

2021. április 27.

Azt hiszem, sokan egyetértenénk abban, hogy a legkevésbé vonzó dolog a hangszertanulásban, hogy GYAKOROLNI KELL.

Eltekintve azoktól, akik világraszóló képességgel megáldott művészek és látszólag sosem kellett gyakorolniuk, nekünk, többieknek – egyfajta földi halandóként – biztosan szükségünk van gyakorlásra.

Mégis, vajon mitől ijesztő ez az egész, és miért válik olyan diszkomfortossá, hogy végül hatodik-hetedik osztály környékén ennyien abbahagyják, és gyakran sosem kezdik újra később sem?

Visszagondolva a saját zeneiskolai éveimre, miközben annyira lelkes voltam az elején, hogy 4 különböző hangszeren kezdtem játszani, végül mindössze egy maradt, amelyikkel hosszú távon is foglalkoztam.
Volt jó pár kiváló tanárom, és persze volt olyan is, akihez gyűlöltem bemenni, mégis: végül azokat is mind abbahagytam idővel, amiket jobban szerettem csinálni.

Volt, amiben könnyebben szereztem én is sikerélményt magamnak, és volt olyan is, ahol az elején két hétig meg sem szólalt a kezemben a hangszer (ez amúgy a klarinét, ahol ez nem annyira ritka abban a korban), valahogy mégis egy idő után elment a kedvem az összestől, és egy ponton csak azért foglalkoztam vele tovább én is, mert egy-két tanáromat nagyon szerettem és nem is kellett különösebben megerőltetni magam azért, hogy ne piszkáljanak.

Mostanra, zenészként viszont úgy érzem, az sokkal hasznosabb lenne, ha nem csak úgy véletlenül csinálná tovább a dolgot, aki nem elég karakán ahhoz, hogy abbahagyja.
Sokkal jobb lenne, ha a zenélés valóban az lehetne, amiért elkezdjük: kikapcsolódás és élmény.
Ha valaki hivatásos művésznek készül, ott persze nincs kompromisszum, ott meg kell tenni mindent azért, hogy a lehető legtöbbet fejlődjön az ember, de vajon aki hobbiként zenél, annak mire van pontosan szüksége?

A legtöbb hangszer esetében, amikor elkezdjük, azt szokás mondani, hogy napi fél óra gyakorlásra. Ha valaki elér egy szintet, akkor háromnegyed órára. Ha pedig konziba készül, akkor napi 3-4 óra alatt meg se álljon – aki pedig végül zenész lesz, ha bizonyos hangszereknél a tanára megtudja, hogy a napi 5 óra nincs meg mindig (és tényleg mindig, még nyáron is, vagy különösen akkor, ha véletlenül valami másból teljesíteni kell), akkor finoman fogalmazva is hagyjon fel minden reménnyel…

Az amatőr zenélés szépsége azonban pont abban rejlik, hogy nem kötelező. Hogy azért csináljuk, mert kedvünk van hozzá – és ahogyan felnőttként nincs kényszer, hogy azért csináljuk, hogy kenyér kerüljön az asztalra (hiszen nem ettől kerül), talán érdemes lenne ezt a megközelítést gyerekeknél (vagy akár kezdő felnőtteknél) is alkalmazni.

Ha valaki elkezd egy hangszert (vagy kifejezetten énekelni), az ImPulzus első két évének növendékeire gondolva biztosan merem állítani, hogy nincs mindenáron szükség ilyen önfegyelmezésre.
Hiszen, ha megkérdezzük magunktól, mi is a cél, bőven elég, ha abba az irányba haladunk.

Bár tény, hogy nagymértékű fejlődés akkor érhető el, ha az ember sokat invesztál valamibe, az is legalább ilyen fontos, hogy azt a jó pillanatban és hasznos módon tegye.

Jó pár növendékünknél próbáltunk ki egy teljesen más (nyugaton is egyre divatosabb) megközelítést: Mi lenne, ha azt tanítanánk, hogyan kísérletezzen, hogyan találjon egyre jobb és élvezetesebb módszereket a hangszeren? Ha minél előbb arra tennénk kísérletet, hogy az élmények határozzák meg a fejlődést – és nem attól várnánk eredményt, hogy majd a fejlődés önmagában meghozza az élményt? (Pláne nem egy előre kitűzött anyagot kérjünk számon mindenkin valamennyi idő tanulás után, ahogy az itthoni rendszerben sokszor kötelező)

Személyesen abban hiszek, hogy a folyamatban nem létezik kötelező (sem erősen ajánlott) gyakorlási idő. Azért nem, mert bár lehet, hogy pár év után megmutatkozna, hogy mennyivel előrébb tart az ember, ha rendszeresen azonos mennyiséget foglalkozunk vele, ehelyett nagy százalékban abbahagyjuk, ahelyett, hogy beépülne az életünkbe a mindennapi örömök közé. (Vajon hányan szeretnénk annyira a csokoládét, ha kötelező lenne minden nap egy táblát megenni?)

Abban hiszek, hogy a hangszerrel kiépített kapcsolatot, azt a vágyat kell erősítenünk, hogy amikor alkalom nyílik rá, akkor kedvünk is legyen elővenni/leülni hozzá.
Saját magam csak a zongorázásban tudok erre példát hozni, amelyet biztos sokan más formában, több hangszeren is meg tudnak fogalmazni:

• Igenis fontos, hogy már az elején is teljes darabokat játsszunk, ne csak az egyik vagy másik kezet 1-2 hétig, hiszen nem halljuk meg azt a harmóniát, amiért elkezdtük tanulni. (ez amúgy egyáltalán nem olyan nehéz, mint amilyennek hangzik, kiváló gyakorlatok vannak hozzá, amikkel 1-2 hét alatt kialakul ez a szemlélet).
• Vagy: igenis, játsszunk olyan darabokat, amiket már ismerünk, legyen szó akár könnyű, akár klasszikus zenéről – hiszen élményt, szórakozást ad, ami amatőr zenészként e legfontosabb prioritás.
• Ha választhatnék, mindent, ami a szigorúságról szól (ujjrend, artikuláció, hangindítás stb.), legfeljebb extraként építenék be, és biztosan arra törekszem, hogy csak akkor kerüljön elő, amikor van éppen annyi élmény, hogy kedv is legyen a nehézséggel megküzdeni.

Azt hiszem, az a célunk, hogy ha valaki zenélésre adja a fejét, azt megerősítsük abban, hogy élete hátralévő évtizedeiben ez az eszköz mindig adott lesz számára – és csak az fogja meghatározni, hogy mennyit foglalkozzon vele, hogy mi okoz örömet neki.

Ha például egy futamot szeretnénk megtanulni, ahhoz biztosan szükség van annak a szisztematikus begyakorlására, sőt, ha pl. zongorán egyre összetettebb, akkordikus dolgokat játszunk, akkor is fontos, hogy az ujjaink megszokják a logikát.

A legfontosabb azonban a kapcsolat: hogy amikor odaülünk, kedvünk legyen hozzá. Ha valamitől nincs, akkor azt ne csináljuk, mert a zenélés nem erről szól. És ha lehet, mielőbb (talán már 1 év után) kezdjünk el valamit közösen játszani: kamarazenélve, kórusban, zenekarban, ahol lehet.

Meglepő lenne számomra, ha 200 évvel ezelőtt napi gyakorlási limittel motiválták volna a fiatalokat – és valahogy mégis egyértelmű volt, hogy azok, akik tehették, örömmel és életük végéig rendszeresen játszottak valamilyen hangszeren.

Ha tehát az ember hangszert, és ezen keresztül tanárt választ, az az elsődleges, hogy olyat válasszon, aki ezekben támogatja majd. Bármilyen csábító is csak úgy egyszerűen hangszert tanulni, ha pár alkalom után elvész a motiváció, akkor keressünk olyan formát, amiben szívesen vagyunk benne hosszabban is.

Lehet, hogy a hangszer kérdéses, de sokkal valószínűbb, hogy a tanulás módja.
Azaz: hogy tanulásként kezeljük, ahelyett hogy játszanánk a hangszeren.

Hol könnyebb, hol nehezebb kísérletezést választva, olyat, amiből tanulunk is, de elsősorban kedvünket lelve. Ez a titok: az igazán nagy művészek legtöbbször azt mesélik, hogy azért gyakorolnak, mert még 80 évesen is élvezik hogy fejlődnek.

Nem attól lettek művészek, mert keményen dolgoztak érte akaratuk ellenére: hanem mert az idő többségében akartak vele foglalkozni, akár keményen is.

Hosszú távon mi is ezzel járunk a legjobban: keressünk olyan részeket benne, amikhez kedvünk van – és ha ebben az irányban tud segíteni egy tanár is, az a legjobb ami történhet :)

Mennyi idő, míg olyan szintre jutok, ami már élvezhető?

Írta: Tőri Csaba

2020. október 14.

Az egész ImPulzus-paletta arra épül, hogy kevesebb idő mint gondolnád.

Mert nem az számít, hogy mennyire leszel kiváló művész, hanem, hogy mennyit tesz hozzá az életedhez a gyakori zenélés.

Olyan elképesztő hatása van, ha egy ember nyugodt, ha mindig van valami, amihez örömmel nyúlhat, amikor összecsapnak a hullámok, hogy úgy érezzük: méltatlanul alulértékelik ezeket a területeket.

Az akadály pedig sokunknak ismerős: ha felteszem, hogy még sosem gitároztam, várható, hogy attól mert egyszer gitárt fogok a kezembe, még nem fogok tudni játszani rajta.
És a legtöbbször azt látjuk, hogy aki elkezd tanulni, 2-3 év után ér el csak eredményeket.

Pedig a dolog nem ilyen bonyolult: gondolj csak a nyelvtanulásra!

Mikor elkezdünk (felnőttként) tanulni, egész gyorsan eljutunk egy olyan szintre, amikor tudunk rendelni egy étteremben, vagy nem el a londoni metróban, ha eltévednénk.. Persze mindig van lehetőség jobban, és kevesebb hibával beszélni, de ezek valójában nem korlátoznak már bennünket abban, hogy addig is, ameddig ezeket begyakoroljuk, használjuk a nyelvet.

Past perfect nélkül is szuperül lehet barátságokat kötni – sőt, még akár üzletet is gyakran.

Nos, ez az, ami a zenei nyelvben nagyon hasonlóan működik.

Nem állítom, hogy ahhoz hogy világszínvonalon tudj zongorázni, elég 1-2 év tanulás. Ahhoz valóban egy életet, de legalábbis 10-15 évet érdemes a szolgálatába állítani.

Ugyanakkor sokkal jobb az a világ, ahol van 50 ember, aki rászánt már 2-3 hónapot, és ezért bármikor le tud ülni egy hangszerhez és örömet okozni a haveroknak (vagy éppen önmagának), és mindössze egy ember van, aki világszínvonalon játszik – mint az a világ, ahol összesen ugyanannyi munkát fektettek bele közösen, de ebből két világszínvonalú mester van, a többiek pedig le sem ültek a hangszerhez.

Mi is ezt szeretnénk erősíteni: hogy azok, akik látnak magukban 2-3 hónapig heti 1-2 órát, amit szívesen fordítanának erre, azok lássák, megfelelő módszerekkel, lelkesítő hozzáállással akár ennyi idő alatt is olyan szintet tudtok elérni, ami akár egész életetekre feltöltődést, örömöt adó hobbit biztosít számotokra.

Persze: aki szeretné folytatni, nem fogjuk lebeszélni, mert mi is hiszünk abban, hogy minél több idő, annál jobb és szebb az eredmény: de ha eddig még nem volt a kezedben cselló, pedig már gyerekkorodban is gondolkodtál rajta, akkor a kérdés számodra nem ez.

Hanem, hogy vajon ki győzött meg eddig arról, hogy amennyiben csak olyan szinten fogsz tudni játszani, ami számodra öröm, az gáz?
Hogy amikor felidegesít a főnök, akkor ahelyett, hogy behúzz neki egyet, elég, ha csak leülsz, és játszol fél órát – az felesleges, és értelmetlen?

Ki győzött meg arról, hogy ez nem fog a hasznodra válni? :)

Pedig a főnököd orra biztosan hálás lesz…