Énektechnika materiális oldalról

Írta: Tőri Csaba

2019. január 30.

“Gyerekek, tudjátok, hogyan hal meg a pillangó?” – kérdezte egy nagyszerű tanárom még gyerekkoromban. Zeneelmélet órán.

Ültem és nem sok elképzelésem volt arról, hogy mindennek mi értelme van, mielőtt belekezdünk az aznapra szánt Schubert-dal akkordjainak vizsgálatába. Akár beszélhetnénk arról is, mire gondolt a szerző, vagy hogy milyen szép akkord a mellékdomináns.

A pillangó (azt mondják) ahogy elgyengül, egyre kevesebbet tud repülni, a szárnya is egyre jobban összeesik. S miután már órák/napok óta egy helyben várja az elmúlást, egyszer csak repül még egy hatalmasat, akkorát, mint már régóta nem – s ahogy leszáll, kilehelli lelkét.
Állítólag a legtöbb ember is úgy távozik, hogy előtte váratlanul jobban lesz. Olyan mintha még egyszer újra megmutatná, mi is rejlik benne igazán.

Számos zenemű azonosan épül fel: lassul, halványodik, megnyugszik, majd a végén repül egy újat: egy nagy crescendo, egy erős domináns, és aztán vége. Olyan, mintha ez a mintázat a legtöbb helyen fellelhető lenne: ilyenek vagyunk mi emberek, látjuk az állatvilágban, és még a zenében is megtaláljuk.

“Minden energia, mindössze ennyit kell tudnod. Hangolódj rá annak a Valóságnak a frekvenciájára, amelyet meg akarsz élni és megkapod. Nem is lehet másképp. Ez nem filozófia. Ez fizika.”

Gyakran lehet ilyen idézeteket olvasni – nem mindig komolyan vehető – ezoterikus írásokban is. A fejemet csak akkor kaptam fel, amikor azt olvastam, hogy ezek Einstein szavai. Tehát egy ember, aki a materiális gondolkodás egyik nagy csúcsa, egyik legnagyszerűbb elméje, írja le azt a mondatot, amivel azóta is számos, tudományban jártas barátommal őszintén tudunk vitázni. :)

Sok éven át én is azt vallottam, hogy az anyag mögött nincs semmi mélyebb. Nincs semmi a dolgok mélyén, majd egyszer megértjük, mi miért van úgy, hiszen minden összefüggés megérthető és bizonyítható. De ekkor zenélni nem sok értelmét láttam: ha minden logikus és megmagyarázható, akkor valaki igazán segíthetne, hogy miért keseredem el egy – egyébként rendkívül pontos és precíz – Beethoven IX. előadástól, és mitől jövök lázba egy másiktól, ami a hangok tekintetében majdnem teljesen azonos. Valami lényeges differencia kell még legyen.

Ma is valószínűnek érzem, hogy a legtöbb dolog valóban leírható pontos számításokkal, de valahol régóta azt figyelem, amikor a materiális és a spirituális megközelítés megegyezik. A világ megismerése szenzációs dolog, ráadásul úgy érzem, egyre többször derül ki, hogy a különböző megközelítések végül ugyanarra jutnak.

Végső soron az éneklés is csak olyan mechanizmusokból áll, mint az élet. Az energia, a megmagyarázhatatlan önbizalom kulcsfontosságú abban, hogy a kétvonalas H megszólal, vagy elcsuklik. Ahogyan abban is fejlődünk, ahogy megtanulunk írni és olvasni, vagy ahogy megismerjük, milyen tulajdonságaink vannak, bírjuk-e a csípőset vagy sem, az éneklés tanulása közben is hasonló folyamatot járunk be.

Szükségünk van arra, hogy a tanulás kezdetén felismerjük hol tartunk jelenleg, és hová szeretnénk eljutni. Hogy kiderüljön, miben szeretnénk fejlődni – aztán a kisebb sikerek után önbizalommal feltöltődve még nagyobb feladatokkal is megbirkózzunk.

És ebben legnagyobb segítségünk az energia és az együttes akarat: amint egymást is motiváljuk, inspiráljuk, hogy lehet és lesz is jobb, rögtön elkezdenek eltörpülni az akadályok. Rögtön kevésbé érzem, hogy nekem “nincs hangom, jobban jár mindenki, ha nem kell ezt hallania”. Hiszen mellettem áll Pista, akinek szintén nincs.
Még.
De addig is, amíg lesz, jó dolog ebbe együtt fektetni energiát.

Erről szól a Kórushangképzés program. Abban hiszünk, hogy az elején nem kell állandóan szembesülni azzal, mit nem tudunk. Az elején kitűzzük közösen a célt, és közben gyűjtjük a jó tapasztalatokat, hogy egyre több kedvvel, egyre nagyobb tudással rendelkezve újabb célokat tűzhessen ki, aki szeretne továbblépni.

Beéneklés – a szükséges rossz?

Írta: Tőri Csaba

2019. január 9.

Jóvágású kórusénekesként valószínűleg az a legfőbb motivációnk, hogy nagyszerű darabokat énekelhessünk, olyan kórust találjunk magunknak, ahol a közösség is vonzó, és minket is elfogad. Ráadásul a próba szakmai része egy koncerttől távol eső időszakban még sokkal kevésbé vonzó, és egyébként is “belefér hogy egy kicsit késsek a próbáról”, és “még a boltba is be kell ugrani próba előtt pár dologért úgyis”.
“Jó, legfeljebb a beéneklés végére érek majd oda…”
“Végül is a metrón is be tudok énekelni…”
“Különben is, a Jucinak sokkal nagyobb szüksége van rá, mint nekem…”
“Én már beénekeltem életemben 240-szer, több alkalomra már pont nincs szükségem…”
“Különben is, úgyis mindig ugyanazokat énekeljük, nem lehet annak akkora hatása.”

Azt hiszem, mi karnagyok is sokban felelősek vagyunk ezekért a mondatokért. Ugyan nem mindig teljesen világos, mit kellene máshogyan csinálnunk: az segít-e, ha magunk tudunk-e jobban énekelni? Többet használ, ha jó gyakorlatokat tanulunk valakitől? Jobb lenne-e, ha viccesebben tudnánk a hangképzésről beszélni, vagy az tenne többet hozzá, ha mindenki komolyabban venné a feladatot?

Ahhoz, hogy egy témát fontosnak ítéljünk meg, amennyire tapasztalom két összetevő lehetséges. Jól mérhető ez az iskolai tantárgyak megítélésében.

Jó esetben mindannyiunknak van egy személyes érdeklődésünk: kinek-kinek ez lehet rajzolás, matematika, történelem, társadalomföldrajz, stb. Ami szélsőségesen érdekel minket, arra mindenképpen energiát szánunk, valószínűleg erre a legtöbbet.
Ami nem elsődleges számunkra, azok között pedig prioritásokat alakítunk ki – néha saját döntésből, néha pedig a külvilág nyomására (végül persze akkor is saját döntésből).

A gyerekeknél jól megfigyelhető, hogy vannak a kedvenc tárgyaink, vannak azok, amiket fontosnak tartunk, és vannak azok, amelyeket se nem szeretünk, se nem fontosak – ezeket általában nem is csináljuk igazán. (Persze ebből következően felnőttként sokan súlyproblémákkal, izomfájdalmakkal, stresszlevezetési gondokkal és állandó konfliktusokkal küzdünk, de erre a megoldást szintén a motiváció megerősödésekor könnyebb megtalálni – azaz csak akkor, amikor már kialakult a gond, a megelőzés még nem elég motiváló legtöbbször.)

A kedvenc tárgyakra – témákra – mindig találunk időt. Az ezt követő prioritási szint az, amit a társadalom sugallatára fontosnak tekintünk. Amiből érettségizni kell, az fontos lesz, amit az iskola fontosnak nevez, az fontosabb lesz, amit a többiek sokan szeretnek, az is fontos lesz. Ebből az következik, hogy nem fontosnak azt tekintjük, amiről mások sem gondolják, hogy az lenne. Egyfajta ördögi kör alakul ki: ha sokan mondják, hogy valami értelmetlen és haszontalan, akkor még többen fogják úgy gondolni – ezért még többen fogják azt mondani, hogy semmi haszna. Így végül is a beéneklések valamelyest azért is válnak értelmetlenné, mert azt gondoljuk róla eleve, hogy belefér lekésni, belefér, ha nem vagyunk ott közben.

Érdekes hogy vajon mennyiben azért gondoljuk így, mert valójában késni szeretünk, amivel azért nem túl kellemes érzés szembesülni.

Ami tehát a beéneklésben fontos: nagyon sok olyan funkciója van, ami kiaknázatlan, amelyben mi is dolgunknak érezzük, hogy az értékét hangsúlyozzuk.

• Legtöbbször az él a fejünkben, hogy ez egyfajta bemelegítés, és már ezen a jogon helye is van a próbákon. Senkinek sem jutna eszébe komolyabb sportteljesítményt végezni bemelegítés nélkül – és hogy ne is jusson, ezernyi történet áll rendelkezésre megsérült, elszakadt szalagokról és életre szóló nehézségekről olyanoktól, akik túlzásba vitték.
• Használjuk emellett egyfajta hangulatteremtésnek is, ahol nem kell még keményen koncentrálni, így mindenképpen alkalom van játékra, felszabadultságra, esetleg mozgásra.
• Bizonyos kórusokban ez edukációs terepként is működik: hangképzési technikák, trükkök átadására is ideális terep.
• Ugyanakkor arra is nagyszerű, hogy ha valaki elkésik egy-két percet, még nem nehezíti meg mások munkáját annyira, mint ha éppen a két fős szólamából marad ki egy nyolcszólamú darab elején.

Akkor kezdtem csak igazán lelkesedni ezért, amikor az egyik kórusom kérésére belevágtunk egy igazi kihívást véghez vinni: a kórus minden tagja – előképzettségtől függetlenül – szólót énekelhetett egy koncerten. Természetesen volt, aki operai duettet, áriát választott, és volt aki musicalrészletet – de egy közös: mindenkinek önállóan, olyan értékelhető produkciót kellett létrehoznia, amit a profi előadásokhoz szokott közönség is értékel, ha kisebb kompromisszumokat kötve is.

Eközben azt kerestük, hogy mik azok az eszközök, amelyek gyorsan eredményre vezetnek – hiszen nem állt rendelkezésre több idő, mint 3-4-szer 20 perc, ami után szólóéneklést legtöbbször egyáltalán nem tanult emberek a világmegváltó deszkákra léptek.

S ha ez már sikerült, az énekkar magabiztossága olyan gyorsan fejlődni kezdett, mint korábban sosem. Azóta vagyok benne biztos, hogy az elsődleges feladatunk a beéneklés közben az, hogy minél hamarabb, minél több technikai tudás birtokába juttassuk az énekeseket.

Annál jobb élmény egy karnagynak úgy sincs, mint amikor az énekesek akkor is tudnak valami lényegeset, ha nem mondjuk nekik.