Most, hogy már lassan 3 éve folyamatosan működünk, egyre több tapasztalat kezd kikristályosodni, amit a növendékektől tanulunk. Ezek közül pedig azt hiszem van egy olyan terület, amiről nem nagyon tudunk általában – és amit talán mi tapasztalunk meg az elsők között.

Kis bevezető: Van egy fontos és nagy különbség aközött, ha valaki nálunk kezd el énekelni, és amikor valaki zeneiskolába megy. Amennyire látom, egy zeneiskolába főként akkor kerül az ember énekelni, ha sokaktól azt hallja, hogy ő ügyes, jó hangja van, és még nagyon szeretné is csinálni.

A helyek száma korlátozott, és a fenntartó/állam által eldöntött, ezért a zeneiskola is abban válik érdekeltté, hogy azokat vegye fel, akik jobbak, ügyesebbek már kezdetben is. (Ráadásul tanárnál énekelni többnyire 14-16 év fölött kezdenek a fiatalok is, előtte még túl sok mindennek kell stabilizálódni a biológiai fejlődésben, veszélyes, hogy akár kárt is okozzon, ha valaki túl korán kezd.)

Számunkra, ami nehézség, a fenntartó nélküliség, ebben a kérdésben most áldássá válik: nem az alapján választunk, hogy ki jó és ki nem jó, hanem amint valaki érzi magában a késztetést és az érdeklődést a zenélés iránt, mi megteremtjük a feltételeit. Legyen szó akár fiatal, akár felnőtt érdeklődőről.

A bevezető után pedig most következik a lényeg: az előbb említettek miatt eljutott hozzánk egy olyan réteg jó pár képviselője is, aki pár hónappal korábban még önmaga sem gondolta volna, hogy valaha énekelni szeretne. Sok esetben a legpontosabb megfogalmazás az, hogy: sőőt!

Az ő közös tulajdonságuk, hogy amikor először énekelünk együtt, még csak közelítőleg sem azokat a hangokat éneklik, amiket én – és ettől úgy érzik, hogy ők biztosan alkalmatlanok is az egészre. Pedig, ha ők már tudnák, hogy pár hét múlva máshogy lesz… :)

Életem során tényleg csak pár ember volt, aki nem tudott megtanulni énekelni, annak ellenére hogy láthatóan akarta. (Nyilván, akit nem érdekel egyáltalán, annak nem kell, és ott vannak persze akik elrettentően hamisak, de ők többnyire erre inkább büszkék szoktak lenni, legalábbis látszólag.)

Még azt is megkockáztatom, hogy talán ők is meg tudtak volna tanulni, csak nem jutottunk el odáig, hogy valaki csak rájuk figyeljen, hanem egy kórusban bepróbálkoztak, nem ment, aztán vagy önmaguk, vagy a kórus jelezte, hogy ezt ne folytassák így.

Azok, akik az elmúlt fél-egy évben hozzánk kerültek, és ebbe a kategóriába sorolhatók, még egy dologban hasonlóak: mindegyikük arcán ott van az aggodalom, egyeseknél akár a zsigeri félelem is, amely akár remegésig is eljut. (Ilyenkor érzem azt, hogy igazán fontos a tanár szerepe, hogy megnyugtasson, és megmutassa a következő lépést, amivel egy idő után felváltja majd az érzést a sikerélményből származó egyre nagyobb biztonságérzet.)

Amikor bejöttek hozzám, mindannyian azt mondták, azért jöttek, hogy megnézzük, egyáltalán van-e értelme nekik elkezdeni, lesz-e valaha olyan, hogy ők el tudnak énekelni egy dallamot anélkül, hogy kínos csend legyen körülöttük – vagy éppen ők maguk érezzék jobbnak csendben maradni mások társaságában. Volt, aki más hangszeren amúgy játszott is, de énekelni mégsem mert, volt akinek olyan élményei voltak, hogy az összes énektanárától görcsbe rándult a gyomra, és volt olyan is, aki világéletében irigyelte a gyerekeit, akik az ő segítségével zenélhettek, de egész felnőttkorában azt hitte, hogy neki már késő, úgysem érdemes elkezdenie. Hiszen: “ha valamit nem kezdünk el 8 évesen, akkor annak már úgyis mindegy.”

Amikor pedig kezdtek lehullani a félelmi reflexek, egész érdekes dolgot találtunk – mindannyiuknál ugyanazt: egy mélyen meghúzódó szégyenérzetet, amit sajnos nem egy esetben ráadásul egy-egy gyerekkori énektanár váltott ki. A teljesség igénye nélkül például volt egy olyan őrült, aki, ha rosszul énekeltek vagy nem tanultak meg egy dalt, akkor vonalzóval ütötte a gyerekek körmét, vagy egy másik, aki egy egész osztály előtt rendszeresen felállítva becsmérelte a gyerekeket.

Azzal együtt, hogy én is dolgoztam iskolai énektanárként, és bőven ismerem, hogy mennyire kimerítő, és gondolom, hogy elsősorban a fáradtság hozza ki ezt az emberekből, azt hiszem, sokan nem is tudják, hogy amit mondanak, az 20-30 év múlva is benn fog ülni a gyerek lelkében ha elég szélsőségesre sikerül – ha kedves, az is, de ha bántó, akkor még inkább.

Számos olyan eset van már mögöttünk, amikor valaki egy pillanatban kiabálva, vagy éppen remegő hangon meséli el, mit tettek, mit mondtak a gyerekkori tanárai, aminek következtében köszönte, sosem tett egy lépést sem az éneklés felé egészen mostanáig.

És bár nincs kétségem abban, hogy ez más tárgyaknál is ugyanígy megtörténik (velem például fizikából történt), az énekléstől való életre szóló eltávolodás sokkal több negatív hatással lesz ránk, mint ha a fizika helyett a számítástechnika felé, vagy irodalmi témában tanulunk inkább tovább.

Az éneklés – és ez legalább akkora lehetőség, mint amekkora veszélyforrás – a teljes személyiségünkre kihat, arra teljes egészében lenyomatot képez.

Ha valaki énekelni szeret (és valamennyire tud is), az óriási segítség a mindennapokban: van egy eszköze, ami szórakoztat, kikapcsol a napi mókuskerékből, feledteti a nehézségeket és még barátokat is teremt. Ezzel szemben aki nem énekel, az mindebből maximum annyiban részesül, hogy zenét hallgat – ami távolról sem rossz dolog, csak egyrészt gyakran magányos, másrészt kicsit sem aktív folyamat.

Ráadásul, ha szégyelli magát, technikai értelemben is teljesen el van zárva attól, hogy sikerüljön. Hadd írjak pár példát, hogy miért:

– ha félek, hogy sikerül-e, eleve nem veszek elég levegőt, ami meggátol abban, hogy ki tudjam énekelni a hangokat,
– ugyanakkor, ha nem veszek elég levegőt, akkor a hangom remegős lesz, és az lesz a képem magamról, hogy nekem ronda, remegős hangom van,
– erre épülve nem akarom, hogy mások meghallják, vagyis a családi, baráti összejöveteleken az éneklés pillanataiban elhúzódom és félek, nehogy valaki meghalljon,
– majd a későbbiekben már ezek a rossz emlékek is gátolnak abban, hogy el merjek kezdeni próbálkozni – a trauma, a szégyenérzet akkor is blokkol, ha éppen nincs más a közelben.

Szóval, azt hiszem, az az egyik legnagyobb élmény, amikor valaki ennek ellenére eljön hozzánk és azt mondja, most rászán 2-3 hónapot, hogy megpróbálja leküzdeni – és valahogy náluk mindig az a vége, hogy olyan döbbenetes lazulás, jókedv és nevetések jellemzik az órákat, amiért a legfáradtabb pillanatban is érdemes felkelni.

Hogy mi a vége? Legtöbbjükből nem lesz profi énekes – bár olyan is volt, akiről 50 éves kora ellenére úgy gondolom, hogy az kellett volna legyen, ha korábban kezdi. Ugyanakkor kapnak egy eszközt, ami ráadásul segít lebontani egy, a legtöbbjüknek évek óta elnyomott szégyent, és idővel már társaságban is elkezdenek énekelni – ráadásul legtöbbször egész tisztán.

Van köztük persze, aki már teljesen tisztán, és van olyan is, aki még nem teljesen, de mivel már meghaladják az ismerőseik átlagát, ezért nincs mitől félniük – tehát bele fognak jönni. Reményeim szerint kórusokba is eljutnak, ha végre elmúlik a járvány, és ezáltal egy addig teljesen ismeretlen, sokszínű és sokféle közösség tagjaivá is lesznek.

A jó élmények pedig újra és újra megerősítik majd őket abban, hogy képesek rá, és egész hátralévő életükben a helyére kerül valami, ami eddig sokakat belül igazán feszített. Egy régi emlék – amelytől talán sokat sírt az ember korábban, végre a helyére, a múltba kerül, és felváltja pár olyan mostani emlék, amire jó lesz később visszagondolni.

Szóval, légyszi, ne szégyellje magát senki – amennyire ezt lehet szabályozni persze. Ha kell, szívesen segítünk benne, akár olyanoknak is, akik csak titkon bíztak benne évek óta, hogy majd egyszer, egy másik életben sikerül :)