Az aktualitás fontossága

Írta: Tőri Csaba

2018. október 31.

Tanárként sokszor kellett megvédenem a “komoly” zene becsületét, egyáltalán a létezésének az értelmét olyan gyerekek előtt, akik a mai könnyűzenei világból építették fel a zenéről alkotott képüket. Ők gyakran hivatkoztak arra, hogy a “komoly” zene egy letűnt kor terméke, nincsen aktualitása, és egyébként is a világ fejlődése számos ponton meghaladta már ezt, akár a hangszerek, akár a ritmusok, akár a szövegek felhasználásának terén.

Egy pillanatra most tekintsünk el attól, hogy ez miért nincs így, természetesen napokig tudnék érvelni amellett hogy az örökérvényűség mekkora érték (amelyet persze nem kell hogy egy korszak összes alkotása képviseljen), vagy hogy a dolgok aktualitását sokszor a saját percepciónk adja, amely új és új környezetbe helyezi el a remekművet, amelyben még újabb vonatkozásait vehetjük észre.

Szeretném azonban, ha a kortárs, aktuális zene minél több fiatalhoz jutna el, minél többen megtapasztalhatnák már fiatal tizenévesként, hogy a klasszikus zene ma is aktuális, sőt a mostanában születő művek is vannak sokszor annyira értékesek, mint a XVIII-XIX. századi darabok. Mégis, még a szakmai képzésbe járók között is gyakori kép, hogy a kortárs zene annyira elvont számukra, annyira öncélúnak érzik, hogy inkább paródiák kiváló alapanyagát látják benne, mint érvényes és értékes zenei gondolatot. Magamról is tudom, hogy így éreztem 16-18 évesen számos darabbal kapcsolatban, és zárójelben megjegyzem, hogy bizonyos darabok ma is kiváltják belőlem ezt az érzést.

Ugyanakkor a zenélés, zeneszerzés nem egy kétlyukú metróalagút. Nem az a szituáció, hogy vannak azok a zenészek, akik írnak 2-3 hangszerre, egyszólamú, könnyen befogadható darabokat nagyszerű szövegi tartalommal, és van egy másik tábor ettől jól elkülönülve, akik nagy és bonyolult darabokat írnak, amelyek követhetetlenek, sokszor disszonánsak és nem is érezzük a ritmust benne (amely egyébként oly vonzóvá teszi néhány előadó zenéjét). Érdemes kezdenünk valamit azzal, hogy miért gondolják ezt sokan így – kimondva és kimondatlanul egyaránt.

Egy igazán sokoldalú zenész a XXI. században megannyi remekművet ismer, és minden műve ezeknek ismeretében születik. Rengeteg olyan mű születik egyik-másik “alagútban”, amely a másik tábor bizonyos elemeire reakció, sokszor a zenei eszközök felhasználásában is átfedések mutatkoznak. (Természetesen ez már száz éve is jellemző volt, csak ezek a részletek nehezen válnak felismerhetővé a mai fülünk számára)

A jazz ritmikai sokszínűsége kezdetben a legtöbb “komoly” zenésznek idegen volt, annak ellenére, hogy már a XIX. században is számos szerzőt (Rossini) ismerünk, aki hasonló ritmusokat használt. Ugyanígy Bach előtt az egyházi zenében elképzelhetetlen lett volna számos olyan újítás, ami a János-passió óta természetes. Mára ezek, az akkor különálló gondolatok összekapcsolódtak, viszonyuk van egymáshoz.

Hiszek abban, hogy a változás természetes, minden, a Földön zajló esemény kisebb vagy nagyobb hatást gyakorol egymásra. Ahhoz, hogy egymásnak a legtöbbet adhassuk, érdemes ismerni a másik nézőpontját, művészeti felfogását. Egyik kedves tanáromat idézve:

Micimackó ilyenkor, reggel tizenegy óra felé, mindig parancsolt valami harapnivalót, így hát jólesett látnia, hogy Nyuszi tányért és bögrét szed elő, s amikor megkérdezte: – Mézet vagy tejet? – gyorsan és izgatottan megjegyezte, hogy mindkettőt, aztán hozzátette, nehogy túl mohónak gondolják: – Kenyér nem kell.
Van azért, amikor egy-két dolog kimaradhat az életünkből.. Ami nagyon fáj, azt úgyis elutasítjuk.

Közben egy szerző általában azért ír, mert a műalkotás megszületett benne, és kialakítja önmagát, néha olyan nyelven, ami könnyen közérthető, néha pedig olyan formában, hogy tapasztalt hallgató is bajba kerül mikor hallgatja. Az értéket számomra nem a felhasznált nyelv, hanem a sokszínűség és az érvényesség adja: legutóbbi koncertünkön például két olyan darabot mutattunk be a Vox Insana Kamarakórussal, (Szabó Barna és Emszt András oratorikus alkotásait) ahol nagyon nehéz, súlyos, részben az emberi halálképpel foglalkozó verseket igyekeztek a komponisták egy kicsit érthetőbbé, átláthatóbbá, könnyebben átérezhetővé tenni.

Tették ezt rendkívül izgalmas elemekkel: az egyik részről letargiába üldöző, alig mozgó dallamokból kirajzolt harmóniák között elképesztő bonyolultságú ritmusokkal, melyek még a falevelek lehullását is képesek voltak egy énekkar szájából megjeleníteni, másrészt néha filmszerű pillanatokat teremtő, elementáris erejű csontzörgésre emlékeztető hangszereléssel, két eltorzult keringőzene között. Mindkét darab tele volt olyan elemekkel, amelyek bizonyságul szolgáltak arra, hogy nem születhettek volna 100 évvel ezelőtt.

Még egy dolog biztos: az ember legnagyobb élményei akkor születnek, amikor flow-t él át, teljesen magával ragadja egy téma, a külvilágot ideiglenesen kiszorítva. Azok a zenék, amelyek a hallgatóságnak annyi érthető, mégis követhető impulzust adnak, hogy ebbe az érzésbe tudják vonni őket, feltehetően évtizedek múlva is egyre növekvő népszerűségnek örvendenek majd.

Jó érzés, hogy már a megszületésükkor hallhattuk őket.

Amatőr kórus = mindenféle szakterület és tudás olvasztótégelye

Írta: Tőri Csaba

2018. október 24.

Amikor elkezdtem kórusokba járni, mindezt azért tettem, mert énekelni akartam. És azért is, mert egy tanárom azt mondta, hogy jól fogom benne érezni magam. Hittem neki, és nem bántam meg.

Sok évbe telt, míg észrevettem, hogy vannak, akik más miatt jöttek, vagy más miatt maradtak. Ebből pedig az egyik legnagyobb globális értéket vettem észre, amit egy énekkar képvisel.

Először is, a különböző motivációkról. Van, aki azért jár kórusba, hogy énekeljen, egy karnagynak velük van a legegyszerűbb dolga. Van, aki azért, mert meggyőzték, hogy ez egy jó dolog. De vannak még sokan, sokfélék, és bár nekünk, kórusvezetőknek ez nem mindig hihető: mindannyian építik az együttest.

Van, aki azért jön, hogy kikapcsolódjon. (Persze, ha utálna énekelni, nem ide jönne, de ha talál mást amit hasonlóan kedvel, a kettő gyakran versenyre kel egymással.)

Van, aki azért, mert úgy gondolja, hogy ettől egészségesebb lesz (tényleg volt már), van aki a közösségért, van aki azért mert jó buli és van aki azért, hogy megmutathassa a barátainak, hogy milyen nagy dologban vesz részt (milyen nagy élmény a színpadról integetni, a karnagy legnagyobb bosszúságára).

Ezeket az embereket más-más módon érdemes kezelni – és természetesen mindig elsődleges, hogy közösen is profitáljunk a helyzetből. De éppen azért, mert különbözőek vagyunk, megférnek a legkülönbözőbb emberek, és hivatásaik is együtt. Eltérő időbeosztással, eltérő életszakaszban élő emberek is nagyfokú harmóniában képesek együtt dolgozni – a már korábban említett közös cél érdekében.

Rendkívül megható volt látni, hogy azok az emberek, akik elég nagy merítésű énekkarban énekelnek, a legkülönbözőbb szakemberek személyes jóbarátai, így a különböző tudás, érték összeadódik az életükben.

Mennyivel egyszerűbb úgy könyvelőt találni, ha az altban énekel két olyan is, akiben már évek óta megbízom. Mennyivel egyszerűbb ügyvédet keresni egy érzékeny ügyhöz, ha mellettem ül már 3 éve.

És bármilyen egyéb területen: a kórusainkban – hangsúlyozom, hogy a teljesség igénye nélkül – éneklők között ápolónők, mentőorvosok, nyelvészek, informatikai szakemberek, gyógyszerészek, legkülönbözőbb tanárok, cukrászok, gyógypedagógusok, pszichológusok, építészek, vegyészek, kézilabdázók, közlekedési mérnökök és fizikusok mind előfordulnak. Ráadásul ami még lelkesítőbb: nagyon gyakori, hogy pont azok, akik egyébként is szakmájuk csúcsához tartoznak. (Erről sokat gondolkodom, hogy miért, de nincs még egyértelmű válaszom.)

Egy szóval: egy énekkar gyakran egy kicsinyített komplex világ. Minden konfliktusával és minden bájával: ugyanakkor a sokfélesége olyan érték, amit talán csak a LinkedIn-profilok szerteágazósága fejez ki igazán.

Az ImPulzus célja, avagy miért hiszünk az énekkarokban?

Írta: Tőri Csaba

2018. október 20.

2018-ban valami új dologba kezdtünk. Mi az ImPulzusnál mindannyian valamilyen kórusban nőttünk fel, mindannyian azt láttuk, hogy egyfajta második családot ad a közösség körénk. Voltak persze balhék, nagyobb konfliktusok is, mégis: a közös cél, a közös éneklés, és az egymásra utaltság sok mindenre megtanított.

Azért jó tanító egy kórus működése, mert senki nem tud benne egymaga sikeressé válni. Pont olyan mint a világ működése, kicsiben.

Egy barátom egyszer hosszasan mesélt arról, hogy mi a különbség a keleti típusú és nyugati típusú játékok között – statisztikát nem készítettem róla, hogy mindig igaz-e, de az általam ismert játékok között valóban működik. Eszerint a keleti népek elsősorban olyan játékokat találtak ki, amelyben a kooperáció a cél, a játék öröméért játszanak a gyerekek, míg a nyugati társadalmak inkább a versenyszellemet erősítik. Jó példa erre a méta és a baseball közti különbség, a két játék számos hasonlósága mellett: míg az egyikben a kieső játékos valamilyen feladat elvégzése után (20 guggolás, 10 fekvőtámasz) visszaállhat a csapatba, a másikban a kieső játékos valóban kiesik, és ezzel az ellenfél pontszámát gyarapítja.

Manapság számos szemléletfejlesztő, pszichológus, tanár és lelkész teszi fel a kérdést – amire minden helyzetben különböző válaszokat adunk: Vajon az út a fontosabb, vagy a cél?

Nagyon hasonlónak tűnik a kérdés: vajon az a fontos, hogy én eredményes legyek/az én csapatom eredményes legyen, vagy lényegesebb, hogy közösen csináljunk valamit?

Gyerekként tudom, hogy nagyon szerettem versenyezni, motivált, hogy megmutathassam, többet, jobban tudok megjegyezni, megoldani, elénekelni másoknál. És ez a motiváció nagyon fontos abban, hogy egyre többet és jobbat hozzunk ki magunkból, egyre jobban megértsük a világot – de ebben mások nálam hasznosabb felismerésekre jutottak. Ekkor tehát a saját magam teljesítménye, egy elérendő cél vált fontossá a versenytársak viszonylatában.

Ugyanakkor annak a megértése, hogy akkor leszünk igazán kiegyensúlyozottak, ha az időnk nagy részében nem egy későbbi eseményre fókuszálunk, hanem arra, ami most körülvesz, csak később vált világossá számomra. Amikor nem a végeredmény az elsődleges, hanem az, hogy együtt lehessünk, együtt csináljunk valamit, a fejlődés gyakran sokkal könnyebben megvalósul. Kevesebb stresszel, jobb hangulattal, attitűddel.

Bizonyára mindannyian tudunk válaszolni arra, hogy a kettő közül melyik látásmód áll hozzánk közelebb. Valószínűnek látszik azonban, hogy a világ összessége a két álláspont között helyezkedik el – és akinek az egyik oldal túlsúlyban van, hasznára válik a másik oldal megismerése is.

A nyugati világ sikereinek egyik legfőbb mozgatórugója a cél elérésére törekvés: szeretnénk megérteni, összerakni, szétbontani, egyre jobban megismerni.. Kezdetben egyedül, később csapatban – de valahol a munkánk jelentős része még mindig magányos feladatok összessége.

A zenélés – és kiváltképp a sokszemélyes formái – ebben a rendszerben pont azt az ellenpólust alkotják, ami valahol közösségivé tesz bennünket. Hiába szeretnék egyedül jó kórusénekes lenni, nem ér semmit önmagában: meg kell találjam azokat a társakat, akikkel együtt ez eredményt is hoz.

Már 50 éve is azt bizonyította az első éneklő iskola létrehozása: azok, akik minden nap zenélnek valamennyit, minden más területen (tantárgyban) sikeresebbek. Azok akik az éneklésnél szociális készségeket kénytelenek megtanulni, ezt másban is sikeresen kamatoztatják.

Abban hiszek, hogy jobb együtt dolgozni, mint egyedül. Erre az énekkarnál jobb szemléltető példát pedig nem is ismerek.