Élet az elefántcsonttoronyban? – II.

Írta: Tőri Csaba

2019. március 27.

(Az írás első része itt olvasható: Élet az elefontcsonttoronyban? – I.)

Bár ma már szinte minden távolság megszűnik a technológia és a városiasodás fejlődésével, az emberek egymás mellett szaladnak az utcán, ki tudja hány Kossuth-díjas akadémikus mellett sétálunk el naponta – mégsem ismerjük a munkájukat. Ha pedig ez így van, nem is nagyon tudjuk eldönteni, mekkora értéket teremtenek a világnak azzal, hogy felfedezik – egyszer majd tényleg – a rák ellenszerét.

A kultúrában dolgozók között évtizedek óta folyamatosan megfogalmazódik: nyitni kell az emberek felé, be kell vonni a nagyközönséget is – viszont ugyanakkor ahogy az érdeklődők bejönnek, sokszor rögtön minősítik is őket, hogy mennyire nem tudnak semmit a magas művészetről. Ha nem szóban, akkor a művek önmaguk annyira szűk közönségnek szólnak, hogy implicit közvetítik ezt az értékítéletet. Az elefántcsonttorony pedig megbosszulja önmagát: ugyan nagyon magas színvonalon, nagyszerű eredmények születnek, erről azonban az emberek többsége nem tud – és ezért nem is értékelheti igazán, ha akarná, sem tudná, mit becsüljön meg anyagilag.

Ezért fantasztikus lehetőség az oktatás: ha az iskola egy elég széles látókört biztosít, a folyamat elindul, és öngerjesztővé válik. Aki a tudomány, művészet terén elkezdi kiművelni magát, később sem valószínű, hogy elfordulna tőle. Aki viszont az iskolában nem kapja meg ezt az élményt, más úton is eljuthat ide, amennyiben az adott szakma képviselői segítik ebben.

Ezért van az, hogy sok olyan művész hatalmas összegeket “zsebel be”, akiről a többiek – sokszor jogosan – úgy gondolják, nem is ad akkora értéket a világnak.

Van egy érték, amit jobban közvetítenek mindenki másnál: hogy a zene/irodalom mindenkié. Ugyan nem azon a nyelven érik el közönségüket, ahogyan a legnagyszerűbb művészek – de megkeresik azt a módot, ahogyan eljutnak hozzá. Marketinggel és reklámmal.

Fontosnak látom azonban, hogy a személyes hitemet hangsúlyozzam: szerintem létezik a kettő között egy egyensúly: ahogyan szimfonikus zenekarok számos filmzene-koncertet adnak mostanában, gyakran mutatják meg közönségüknek, hogy a filmek világa nem is áll olyan távol Wagnertől, vagy Beethoventől. Aki filmeken nő fel, akár ebből az irányból is kezdheti az ismerkedést, és ugyanolyan gazdag felfedezéseket tehet. Egy idő után, aki belátogat a koncertekre, évek múlva már szívesebben hallgat Bachot és Bartókot is, mint korábban.
Mi ez, ha nem egy felnőttoktatási koncepció, amelynek a célja rendkívül pozitív: mindenki fejlődhessen abban a szakterületben, amit mi fontosnak tartunk? Csodálatos látni, hogy mennyien jönnek be életük első Carmina burana-koncertjére – hogy aztán később a Beethoven-szimfóniákon keresztül egyszer akár a Psalmus Hungaricus értékét is megérezhessék.

Amit igazán sajnálok, hogy az elefántcsonttorony szemléletében, egyfajta jóakaratból, és az értékmegőrzés szándékától vezérelve a könnyedebb műfajok megjelenésekor (pl. ponyvaregény is megszeretteti a könyvolvasást sokakkal) bűntudatot táplálunk a növendékekbe, ami aztán az árok mélyüléséhez vezet. Ennek következtében nem fognak tudni olyan értéket előállítani, amit igazán sok ember megért és megszeret – és emiatt aztán nem is lesz elegendő kapcsolatuk a mindennapi emberekkel, tehát nem is lesz kitől elkérni a tudásuk valódi ellenértékét. Ráadásul mindez tradícióvá válik, és generációkon keresztül továbbadjuk.

Ha lehetne fordítani ezen a világon, szerintem nagyon érdemes lenne – lehetne benne két pillér: a művészi maximalizmus, és az értékteremtés maximalizmusa. Érték az öröm megteremtése is, kinek-kinek olyan nyelven, amit éppen ért – és mindig olyannal, ami egy picit előrefelé vezeti. Nem szeretem azt az élményteremtést, ami a gagyiság felé mozdítja a hallgatót – de egy filmzene eljátszása, eléneklése – egy rajzfilmsláger feldolgozása nem ide tartozik: magas színvonalon képes hatalmas értéket teremteni.

És akkor könnyebben megszületik a korábban elemzett pénzügyi cél is: elkérni az árát annak az értéknek, amit adunk. Hiszen mindenki jól jár vele: a művész/orvos/tanár a következő évtizedekben is azt csinálja majd, amiben nagyszerű és elkötelezett, nem hagyja abba, és megy áruházi árufeltöltőnek – csak azért, hogy a családját el tudja tartani.

Összességében pedig, aki megfizeti az értékét annak, amit igénybe vesz, arra ad felhatalmazást, hogy legközelebb is merjenek kutatni, tanítani, próbálni: legközelebb is lesz kiért megtenni mindezt.

Élet az elefántcsonttoronyban? – I.

Írta: Tőri Csaba

2019. március 20.

Számtalan alkalommal merül fel a kérdés: érdemes-e a mai világban a zenét hivatásszerűen űzni, szabad-e gyermekeinket zenei pályára engedni, vagy ez egyet jelent majd a sanyarú anyagi körülményekkel, folyamatos pénzügyi nehézségekkel?

Vannak, akiknek úgyis mindegy, nem tudnak elszakadni a pályától, őket hiába is győzködnénk, de vannak olyan típusú emberek, akik többféle dolog iránt érdeklődnek, több mindenben egyformán sikeresek – az ő választásukban vajon mi játszik szerepet, mi alapján érdemes dönteni, belevágnak-e egy ilyen szakmába?

Természetesen az lenne a legjobb, ha mindenki olyan dologért kapna számára megnyugtató, prosperáló fizetést, amit akár ingyen is csinálna. De ettől még azért nem jó, ha a hivatástudat olyan erős, hogy valóban ingyen csinálja – ez az élet egyéb területein komoly nehézségeket eredményez.

Manapság jó pár szakma képviselői nem keresnek annyit, amennyiből egészségesen megélhetnének – és bár ez a világ sok egyéb részén is így van, ettől még nem könnyebb annak a helyzete, aki minden hónapban ezzel néz szembe. Ápolóként, pedagógusként, szociális munkásként, sokszor orvosként, vagy buszvezetőként is meg sem közelíti a hivatalos bér azt a színvonalat, amitől a munkát végzők nyugodtan aludnának. Tekintsünk el egy pillanatra attól, hogy ez mennyi egyéb körülményre is visszavezethető, és tegyünk egy gondolatkísérletet.

Amennyiben egy ideális államban, elképzelt ideális körülmények között megpróbáljuk megvizsgálni, mi dönti el, hogy ki mennyit keres, gyakran kirajzolódik, hogy bizonyos szakmák általánosan magasabb bérszínvonalon mozognak, míg sok olyan szakma, amelyet egyénileg a művelőik fontosabbnak tartanak, alacsonyabb fizetéssel kecsegtetnek.

Sok-sok beszélgetés után, amelyek nem egyszer komoly értékkonfliktusokig jutottak – az én szakmám márpedig fontosabb mint a tiéd, és vica versa – kezdett kirajzolódni előttem, hogy a fontosság egy jelentős része teljesen szubjektív – ráadásul nagyon kevés olyan ember van, aki az összes szakterület lényegét átlátná, talán senki. Azonban jó mérőszám, hogy összességében a társadalom mennyire tartja fontosnak. Biztosan ebben sem vagyunk teljesen tudatosak, és a fogyasztói társadalom reklámjai is befolyásolják vágyainkat, mégis: amit fontosnak tartunk, azért sok pénzt is kiadunk.

Számomra rendkívül érdekes köznapi példa, hogy sokszor nagyon soknak éreztem kiadni 500 Ft-ot egy kiló narancsért, hiszen az relatív drága, máshol 350-ért is elérhető, majd a másik sorra átmenve megvettem két zacskó chipset 700-ért – hiszen akciós volt – majd a jelenséget csak a boltból kilépve vettem észre. Csupán 200 g-ot összesen.

Ha az ár-érték arányt nézzük, szembetűnő, hogy mindennek tulajdonítunk valamekkora értéket, és amennyiben ehhez az értékhez képest olcsóbban elérhető, azonnal visszautasíthatatlan ajánlatnak érezzük. Kivétel ez alól a hipermarketben fellelhető 40 Ft-os péksütemény, amiről azért már úgy érezzük, hogy ebből biztosan kispórolták a túrót, ezért nem vonzó.

De vajon mi dönti el a fejünkben, hogy minek mekkora értéket tulajdonítunk?

(Elnézést a hosszú pénzügyi összekapcsolásért, itt vissza tudunk kapcsolódni a zenei téma fonalához is.)
Amit sokat látunk, azt sokkal jobban elhisszük – ezért működnek a reklámok. El kell érje egy reklám, hogy érzelmileg is minél erősebben kapcsolódjunk a termékhez, minél nagyobb vágyat érezzünk a birtoklására, és így tovább.

Az előző példánál maradva: sokkal több chips-reklámot láttam gyerekkoromban, mint narancsot – valószínűleg ezért sokkal erősebb vonzalmat éreztem egy chips elfogyasztására, mint egy narancséra, különösen ha korábban chipset nem is ehettem annyit, mint vágytam volna rá, hiszen nem egészséges, így a szülők értelemszerűen nem tömtek vele.

Ettől aztán évek múlva a sajtos chips iránti vágyam már eleve magasabb volt – és meglátva mellette, hogy most akciós – a dolog tökéletesen felülírta a 200 g egészségtelen ízbomba 700-ért vs. 1 kg egészséges, tápláló vitaminforrás 500-ért közötti nyilvánvaló relációt.

Mindez a hosszú bevezetés azért volt fontos, mert ugyanez a folyamat több lépcsőben az egyes szakmák közötti bérek arányában is tetten érhető. Mi dönti el, hogy mekkora értéket tulajdonítunk egy orvos-ápoló-pedagógus-szoc.munkás-stb. munkájának, mi az az összeg, amit a szemünkben az általa “előállított” érték képvisel?

Az ár meghatározásában nincs “segítségünkre” reklám, ráadásul az is nehezítés, hogy nincsen konkrétan meghatározott termék sem, ami létrejönne, így nehéz feladat azt is meghatározni, hogy minek az értékét szeretnénk pontosan megítélni. Ugyanakkor orvosra – különösen bizonyos pillanatokban – szükség van, ha nem lenne iskola, szintén mindenki megijedne a XX. századi tradíciók tükrében, és akkor érezzük meg a rovarirtás fontosságát is, amikor elszaporodtak a poloskák.

Ha egy buszvezetőt/asztalost/gyorséttermi kiszolgálót nem fizetnek meg, nem kap olyan bért, ami arányban áll a saját maga által gondolt értékteremtéssel, nem fog bemenni holnap dolgozni, nagyon komoly kollektív szerződések garantálják, hogy végül mégis bemenjen legalább addig, ameddig arra számít, hogy idővel javulhat a helyzet. A saját munkájának fontosságát, és ezzel készpénzben meghatározott értékét felfelé mozdítja.

Ezzel szemben egy orvos-ápoló-pedagógus-stb. legtöbbször a hivatástudata miatt választotta szakmáját – amelyet akkor is csinálni fog, ha nem kap annyi pénzt érte, mint szeretne. Vagy amennyiből egyáltalán meg tudna élni. Nem esne jól egyetlen orvosnak sem sztrájkba lépni és nem végezni el az életmenő vakbélműtétet, csak mert nem él olyan színvonalon, mint szeretne. Ezzel sajnos a munkájának értékét akaratlanul is lefelé mozdítja.

Tanárként is rossz érzés sztrájkolni, és elhagyni egy hónapig az órákat: hiszen a gyerekek kedvéért tanítunk, az ő életük fontos számunkra (sőt, sokszor a sajátunknál is fontosabbá tesszük, mert hálásak vagyunk azoknak az elődöknek, akik velünk tettek hasonlóan).

Ebből már csak pár pillanat eljutni odáig, hogy az ember szép lassan, egyre több kompromisszumot kössön, és amennyiben nem kapja meg a megélhetéséhez szükséges pénzt, akkor is dolgozzon, hiszen a hivatástudat legalább annyira fontos az életünkben, mint a pénzügyi biztonság. Azonban ez már azt jelenti, hogy sokkal nagyobb értéket állítunk elő, mint amennyi pénzt el tudunk érte kérni – hiszen évek óta mindenki elfogadja a kisebb összeget is, ezáltal a társadalom fejében kialakított érték képe már ez, az irreálisan alacsony összeg. Bár fordított a példa, de nagyon hasonló ez ahhoz, mintha kartel jönne létre, csak most az alacsony árakra.

Piaci verseny híján azok a szakmák, ahol a hivatástudat a döntő, legfeljebb akkor tudnak értékelhető bért szerezni, ha elkérik az árát a munkájuknak, annak ellenére, hogy nekik is rosszul fog esni az első időszakban, amennyiben ezért az iskolát/kórházat kell otthagyni. Amint szép lassan mindenki elvár egy bizonyos megbecsülést, az meg is fog születni.

A kérdés a zenészek esetében is nagyon hasonló, bár annyi jó hír van, hogy a kultúrában legalább van valamekkora piaci verseny. Azonban az emberiség történelmében sem az írók, sem a festők, zeneszerzők nem abból éltek, hogy az igazi értéket, amit előállítottak, megfizette volna valaki, hanem helyette magánórákat tartva próbáltak átevickélni az életen – hogy aztán megírhassák 9. szimfóniájukat – akár ingyen is.

Ezért mára szinte már egyértelmű, hogy az igazi értéknek nincsen ára, azt akkor is meg akarjuk teremteni, ha nem fizeti meg senki, vagyis nem értékeli senki – viszont ennek súlyos következménye van: létrejön az elefántcsonttorony, ahol akár pénz nélkül is, de a magas kultúra képviselői tulajdonképpen egymás számára alkotnak, valóban nagyszerű dolgokat – azonban a tornyon kívül rekedtek szinte nem is tudnak a benti eseményekről.

Az írás második részét következő blogbejegyzésünkben közöljük a hosszú terjedelem miatt.

Az írás folytatása itt olvasható: Élet az elefántcsonttoronyban? – II