“Kisfiam, amit ma megtanulsz, azt már nem vehetik el tőled.”

vagy
“Ha nem csinálod meg a leckét, akkor sosem tanulod meg, hogyan kell rendesen dolgozni.”

A legtöbb tanár, oktató, kutató ma már egyetért abban, hogy az iskolában megszerzett tudás 75-80%-át legfeljebb 10 éven belül elfelejtjük. Az össztananyag csökkentésével, a begyakorlásra jutó idő megnövekedésével egyrészt ezen az arányon talán lehetne is javítani, másrészt talán nincs is szükség minden évszámra és adatra, amit 12 év alatt meg lehet tanulni.

Ilyenkor mindig felmerül bennem a kérdés: miben tudnám megjelölni az iskoláztatás, az iskolai tanulási folyamat lényegét? Hiszen éveken keresztül dolgozunk olyan dolgok megjegyzéséért, amit aztán szinte bizonyosan elfelejtünk.

El kellett mennem vezetni tanulni, hogy igazán átérezzem, amit persze sok helyen olvashattam is korábban: azért, hogy készségeket építsünk.

Hiszen, ami készséggé válik, az nem felejtődik el. Skilleket építeni nagyjából annyira hasznos, mint betonalapot építeni ingoványos környezetben. Amíg nem teszünk le egy stabil alapot, a felépítmény állandóan veszélyeztetett lesz, bármikor összeomolhat.

A megszerzett készségeinket, skilljeinket azonban megőrizzük. (Azért az autóvezetés lett a példa, mert amikor az ember megbukik, már nem jár rendszeresen órára a következő, esetenként 6 hét múlva esedékes vizsgáig, mégsem felejt el semmit, sőt, pár hetet kihagyva még kényelmesebbé is válik.) A biciklizést sem lehet elfelejteni – ha kiesünk a gyakorlatból, pár óra, pár nap alatt visszajön. Angolul beszélni sem felejtünk el teljesen, sőt számolni vagy énekelni sem. Azonban Bismarck születési évszámát szinte kilátástalan lenne felidéznem 12-13 év távlatából.

Ha viszont a készségeket sajátítjuk el egy tanulási folyamatban, akkor felvetődik a kérdés: miközben a tananyagokat tanítjuk a diákoknak, vajon tisztában vagyunk-e mindig azzal, éppen milyen készséget fejlesztünk. A szaktárgyi készségeket az adott tantárgy jobb-rosszabb előadói biztosan tudják, nem ezzel szeretnék foglalkozni.

De vajon tudja-e az a tanár, aki túlzottan kontrollálni akarja a gyerekek időbeosztását (Szégyelld magad, hogy nem tanultál/gyakoroltál tegnap 4 órát, csak hármat), hogy éppen az átverés készségét fejleszti?
Tudjuk-e hogy azzal hogy irreális követelményeket állítunk a növendékek elé, azt fejlesztjük, hogy elégedetlenek legyenek a teljesítőképességükkel – vagy idővel megtanulják, hogy a követelményeknek úgysem lehet megfelelni, ezért nem is érdemes őket komolyan venni?

Szerintem ezekre a tulajdonságokra ritkán tekintünk skillekként, és így egyáltalán nem rosszakarva, de mégis kiépítjük őket. Aztán számon kérjük a gyerekeken, hogy nem veszik komolyan a tanulást, rosszabb esetben magukat, és nem is sejtjük, hogy ez ellen milyen sokat tudnánk tenni azzal, ha más készségeiket erősítenénk.

Végső soron egy tanulási folyamat mindig tartalmaz egy megérthető tudásszintet, egy készségszintet, amivel a tananyag elsajátítása közben mindenképpen felvérteződünk, és egyfajta mélyebb megértést, példát is, egy szemléletet, amivel a pedagógus az adott témára, vagy az életének egészére tekint.

Legjobb tanáraim, akiktől a legtöbbet tanultam, könnyen lehet, hogy sokkal kevesebb információt mondtak el saját tárgyukról mint mások, de olyan szemléletet adtak, amivel ez később sokszorosan megtérült.

Bizonyos alapinformációk átadására persze mindenképp szükség van, amik nélkül a témát nem is értenénk. Azután viszont azt hiszem, a szemlélettel tanítunk a legtöbbet.

Nagyon hasonló ez ahhoz, mint amikor valaki rohan a vonaton az egyik irányba – miközben a vonat a ellenkező irányba szalad. A vonat sebessége sokkal nagyobb mint emberünké: ő maga valóban nagy energiákat mozgósít, hogy előreszaladjon az első kocsiba – mégis egyre hátrébb kerül, ha a vonat kétszázzal gurul a szakadék felé az ellenkező irányba. (Hány ilyen példát lehetne még hozni a függőségektől a rossz párkapcsolati játszmákig…)

Csodálatos cikkeket találunk arról, hogy nem is azzal nevelünk igazán, amit mondunk, hanem azzal, ahogyan. Arról, hogy nem azt az értékrendet közvetíti a szülő, amit mond, hanem azt, amit önmaga követ. Úgy hiszem, hogy ez egy tanulási folyamatban sincs másképp.

Valójában akkor már csak az a kérdés: hogyan tudjuk átadni azt a készséget, hogy a növendék például tanulni akarjon?

Véleményem szerint úgy, ha önmagunk tanulni akarunk.

Hogyan tudjuk elérni, hogy kíváncsi legyen arra, amit mondani szeretnénk?

Azzal, ha kíváncsiak vagyunk arra, amit ő szeretne mondani.

Ez persze egy aszimmetrikus viszonynak tűnik: hiszen a tanár elméletileg azért tanár, mert tud valamit, amit a tanuló – aki pont ezért tanuló – nem tud. De az igazságnak két oldala van: ahogy egy 9-es számot a velem szemben ülő 6-osnak lát, ilyenkor is léteznek olyan nézőpontok, amit a növendék teljesen máshogy, jobban lát.

Azt tapasztalom, hogy a legjobban akkor értem meg, hogyan is hatékony valamit tanítani, amikor azt értem meg, hogy a növendékek milyennek látják. Vannak persze alapkérdések, amiket el kell mondani, de sokszor megkérdezve őket sokkal gyorsabban sikerül megtalálni a megoldást.

Az pedig már tényleg csak hab a tortán, hogy amikor megvizsgálom a hasznosabbnak bizonyuló tanítási módszereimet: miért úgy dolgozom, ahogyan, a legtöbb esetben arra jövök rá, hogy a gyerekek kimondva, vagy néha kimondatlanul is, arra kértek, csináljuk úgy. Esetleg mert gyerekként ez vált hasznomra.

Természetesen a tanár dolga mindig egyfajta útmutatás marad – de amint mi is tanulni tudunk a növendékektől, átadjuk a tanulási vágyat is, ráadásul járulékos haszonként megtanulunk az ő nyelvükön tanítani. Megtanuljuk, hogyan kell úgy tanítani, hogy ne csak mi értsük, hanem a célcsoport is.