Az A-HA élmény egy énekkarban – avagy az érzelmi megtapasztalás ereje

Írta: Tőri Csaba

2018. november 15.

Jobb félni mint megijedni.

Biztos?

Szeretem mindig a közmondásokat, mert sokat elárulnak arról, hogyan is neveljük gyerekeinket, hogyan adjuk tovább azt a tudást, amit (nagy)szüleinktől megszereztünk. Gyakran szóról szóra ugyanúgy, még akkor is, ha nem ez a szándékunk.

Ez a mondat nagyon mély jelentéssel bírt számomra mindig. Gyerekként gyorsan elhittem, hogy egy közmondás biztosan igaz, hiszen az iskolában azt mondták. Így próbáltam megérteni, hogy lehet ez igaz, annak ellenére, hogy én inkább ijednék meg, mint hogy hosszú távon félnem kelljen.

Az idő múlásával kezdek új szempontokat felfedezni benne: túl azon, hogy Magyarországon mindig volt mitől félni, és ezért aztán hagyományt is teremtünk sokszor abból, hogy félünk valamitől – ha nem szükséges, akkor is, valójában ez a mondat arról is szól számomra, hogy a félelmet megpróbáljuk elfogadni.

A “tanító néni” szerint – emlékszem – ha valamitől félünk, az azt jelenti, felkészülünk rá, így nem érhet meglepetésként. Tehát nem érhet bennünket baj. (Elképesztő, hogy ezt mennyire így akarjuk hinni, pedig semmi biztosíték az igazságtartalmára.)

Arról azonban nem beszéltünk annak idején, hogy a félelem valójában egy konstans állapot, egy állandó érzelmi attitűd, ami sokkal jobban mérgez, mint a pillanatnyi “ijedtség”. Ráadásul: semmi biztosíték nincs arra, hogy ha már jó erősen félünk, akkor nem fog olyan baj érni, amitől megijedhetnénk. Sőt. Az ijedt, félős ember sokkal többször kerül bajba, ahogy azóta látom.

Mindezt azért kezdtem el, mert abban hiszek, hogy itt elsősorban az érzelmi viszonyulás a döntő. Ha félek, akkor folyamatosan egy olyan lelki diszpozícióban élek, amivel igyekszem olyan szinten tartani magam, hogy annál rosszabb már ne jöhessen. Igyekszem biztosítani magam, hogy kontroll alatt tartom az eseményeket, nincsen semmi olyan kiszámíthatatlan esemény, ami a földbe döngölhetne.

Természetesen mindig lehetséges ilyen esemény.

De (feltehetően az önbecsülési gondokat leplezendő, azaz hogy nincs hitünk abban, hogy egy komoly nehézséggel szembenézve meg tudjuk oldani) a félés élménye közben úgy érezhetjük, hogy nem is lesz ilyen esemény.

Azaz érzelmileg olyan helyzetet teremtünk, hogy biztonságban érezzük magunkat.

És itt jön a képbe az aktív zenélés és az A-HA élmény. Amatőr zenészekkel dolgozva tapasztaltam meg azt, hogy mennyire komoly értéke van annak, amit érzünk azzal szemben, amit csak logikusan értünk. Például amikor arról beszélek, hogy “Nézz rá: milyen gyönyörű szekundsúrlódás van” egy ponton, mennyire éles fájdalmat fejez ki, még azok sem lelkesülnek fel tőle, akik tudják, milyen hangzása van egy ilyennek. (Természetesen aki nem tudja, az eleve hátrányból indul.) Azonban ha megmutatom valakivel közösen énekelve, esetleg egy hangszeren, azonnal viszonyunk születik hozzá.

Amikor arról beszélünk, hogy mennyire fájdalmas a falusi lánynak amikor a fiú egy másik lánynak kezd udvarolni, akkor mindannyian megértjük “szegényt”. Ezzel szemben egész más énekelni azt, hogy “Hogy kell má-ár szegényfejemnek ily ár-ván ma-rad-niii”. Azonnal érzéssé válik, azonnal átéljük.

Azt hiszem, ezért hiszek annyira abban, hogy énekelni és énekeltetni nagyszerű dolog. Egyrészt mert élmény, és nem csak egy információ amihez jutunk általa. Korábban iskolásokat tanítva egész kiábrándító volt, mennyire eszköztelennek éreztem magam, hogy valódi zenei élményben legyen részük a srácoknak. Ha egy teljes osztály nem mert/nem tudott igazán énekelni, megpróbálhat az ember hangfelvételekkel, filmekkel is élményt teremteni – volt is valamennyi haszna, de messze nem annyi, mint amennyit reméltem.

Aki el mert kezdeni énekelni, aki be mert ülni egy kisebb-nagyobb kórusba, azonnal megtapasztalta a másik oldalt. Zenei, közösségi oldalról egyaránt, és hétről hétre gyűjtögetni kezdte az A-HA élményeit. Jó esetben ez is tudott akkora függőséget okozni, mint a GTA San Andreas.

A legszebb az egészben, hogy mindezzel öngyógyítást végzünk. Egyrészt a leggyakrabban megénekelt témák pont azok, amik a legnagyobb fájdalmainkat jelentik: csodálatos, hogy mennyi népdal szól szerelmi bánatról, közeli rokon elvesztéséről, háborúról és jobbágysorsról vagy mennyi mű Requiem-szövegre épül, vagy Jézus szenvedéstörténetét dolgozza fel. Hiba lenne azt gondolnunk, hogy a zeneszerzők ezeket főként felkérésre vagy tanítási célzattal írták, sokkal valószínűbb, hogy azért, mert ez foglalkoztatta őket. Ezeket a fájdalmakat élték át életük adott szakaszában.

Emellett viszont az is fantasztikus, amikor teljesen más témáról szóló darab közben dolgozzuk fel fájdalmunkat: nem vagyok biztos benne, hogy minden kórustag egyformán Isten dicsőségére gondol, amikor Kodály Budavári Te Deumában felharsan a darab elején egy tutta la forza kórusbelépés. Bőven belefér, próbákon különösen, hogy ilyenkor az elmúlt hetek feszültségét is kiadja magából a nehéz élethelyzetben lévő énekes.

Óriási pillanatokat éltünk meg együtt, amik már nem csak a zenéről szóltak: társadalmi kérdésekről, mélyebb érzésekről, és implicit formában arról is, mi a harmónia: túl azon, hogy zenei fogalom, egy közös tett, egy közös attitűd is egyben, amiben kénytelenek vagyunk egymásra figyelni ahhoz, hogy megszülessen valami. Kénytelenek vagyunk mindannyian beletenni a magunk tudását és figyelmét, hogy összességében valami érték szülessen. Aki nem teszi bele, az nagyon gyakran szétszedi a pillanatot, el tudja érni akár egyedül is, hogy a többiek által teremtett érték szétessen.

De ez a ritkább, inkább jellemző, hogy egy színpadon állva már mindenki rendkívül figyel, hogy az egész teljesítmény a legjobb lehessen. Ez egész biztosan egy flow-élmény, ami legtöbbször hetekig tartó örömöt okoz. Ezzel pedig arra motivál, hogy elkezdjük tovább gyűjtögetni a pozitív élményeket hétről hétre.

Zenész legyek, vagy inkább hobbiként zenéljek?

Írta: Tőri Csaba

2018. november 5.

Ahogy az elmúlt években sokakkal beszélgettem, mind hivatásos zenészek között, mind az amatőr muzsikusok, énekesek között gyakran találkoztam a dilemmával:
Hogyan döntsem el, hogy zenész legyen belőlem, vagy valamilyen “civil” foglalkozás mellett keressek zenélési formát az életembe?

A válasz szinte mindig nehéz azok számára, akik egyáltalán felteszik maguknak a kérdést. Persze vannak azok a zenészek, akikben fel sem merült a dilemma sosem, ők nagyon gyakran eleve zenész családból származnak, és a minták sokat segítenek nekik abban, hogy a pályán érvényesüljenek.

A zenei pálya gyönyörű.

Így kezdődik mindig, és bár gyakran tapasztaljuk árnyoldalait, azért ez alaptézisként valóban igaznak tűnik. Ha valaki elkötelezi magát mellette, 95%-ban hangszeres művészként, és/vagy tanárként fog dolgozni élete nagy részében. Kétségkívül az árnyoldalak közé tartozik a kérdéses anyagi megbecsültség, a művészvilág sok belső konfliktusa, és kérdés az is, hogy vajon a társadalomnak van-e igénye/szüksége mindarra a sok muzsikusra, aki ma ebben a szakmában dolgozik.

Amikor a kérdés fel szokott merülni, legtöbbször a fiatalok éppen 16-20 évesek, egy részük zenei szakképzésbe jár, a másik részük zeneiskolában, énekkarban, zenekarban tanul. Aki konziban tanul épp, legtöbbször gazdag képzésben részesül: számukra az is fontos kérdés, hogy miután ennyi munkát beletettek a képzésbe, akarják-e eltekerni a kormányt egy természetesnek tűnő irányból, míg azok akik eddig “csak” élvezetként tekintettek erre, gyakran érzik úgy, hogy el vannak késve már, ki tudja, alkalmasak-e egyáltalán, felvennék-e őket egy konziba, ritkább esetben egyetemre.

Én úgy érzem, hogy mindkét formában nagyon jó dilemmával állunk szemben. Jó dilemmának azt tekintem, amiben bármelyik döntést is hozzuk, valójában előrelépünk általa. Ezt közben nem biztos hogy van időnk észrevenni, de ha korábban zenésznek készülve végül is kilépünk a szakmai képzésből, az nem vész el, amit ott kaptunk. Olyan szakmák tárulnak fel sokszor, amiben nagy hasznunkra válik, hogy előképzettségünk van a témában. Műkedvelőknél pedig egészen addig tartani fog a dilemma, amíg pro vagy kontra nem döntünk a kérdésben. Sokaknál tehát éveken keresztül – és amint a döntés megszületik, szintén új területek nyílnak meg, zenésszé válva, vagy azt elvetve is.

Egy jóbarátom egyenesen azt a kérdést tette fel ilyen dilemmákban gyötrődő fiataloknak: Tudod nem csinálni?

Ha tudod úgy élni az életed, hogy ne legyen benne a zene, akkor valószínűleg nem érdemes egy olyan dologba belevágni, ahol csak a legszerencsésebb/legjobb 5%-nak lesz igazán sok lehetősége. Ennek nagyon fontos szerepe van, azt hiszem.

Ugyanakkor azt is hiszem, ez a dilemma nem mindig a végállomásról szól – és innentől a döntéseket is könnyebb meghozni. Az életben döntések sorozatát éljük át, amelyek végül is visznek egy irányba – de nem segít, ha minden döntéskor azonnal egy teljes élet felelősségét rántjuk be mellé.

Sok kutatásban olvasni, hogy az emberek 80%-a nem azon a szakterületen helyezkedik el, ahol a legmagasabb végzettségét szerezte. Miért kellene tehát, hogy azok, akik zenészként végeznek közép/felsőfokon, mindenképpen ezzel foglalkozzanak életük végéig?

Ha pedig ez igaz, akkor a döntés 16-20 évesen nem is erről szól igazából: elég arról dönteni, hogy mit szeretnék tanulni a következő években. Tény, hogy bizonyos dolgokat tanulva könnebb jól fizető állásokat megszerezni, és az is, hogy a következő száz év munkaköreinek 60%-áról valószínűleg még csak a létezéséről sincs fogalmunk. Aki gyorsan tud alkalmazkodni a megváltozott igényekhez, az sikeres lesz, aki nem tud változtatni, annak lehet, hogy átveszik a robotok a munkakörét.

Vagyis a döntést nem egy életre hozzuk (mint ahogy száz éve még könnyen elképzelhetően egy életre kellett döntenünk). Egy másik nagyon kedves ismerőst idézve: “azt érdemes eldönteni, mit akarunk tanulni. És azt mindet igyekezzünk jó színvonalon megismerni.”

“Azért vigyázzatok, ne legyetek sokoldalúan művelt dilettánsok!” – folytatta.
Nem érdemes párhuzamosan mindent tökéletesre fejleszteni, hiszen nem is sikerülhet egyszerre. Egy dolog biztosan kell majd, amiben tényleg kiváló az ember, amire tényleg felépítheti az életét. De ahogy haladunk előre, egyre nehezebb ezt 20 éves korban teljes bizonyossággal eldönteni.

Aki tehát zenét szeretne tanulni, legtöbbször arra bátorítom, hogy tanuljon: amikor egyszer eljut benne arra a szintre, ahová akart, meg fogja találni úgyis, mire jó neki – esetleg másik, közben kiművelt szakmája mellett is. Elképzelhető hogy az egyik újonnan kialakuló foglalkozás elengedhetetlen szükséglete az lesz, hogy ebben is képzett legyen. És ettől esetleg boldog lesz.

Az aktualitás fontossága

Írta: Tőri Csaba

2018. október 31.

Tanárként sokszor kellett megvédenem a “komoly” zene becsületét, egyáltalán a létezésének az értelmét olyan gyerekek előtt, akik a mai könnyűzenei világból építették fel a zenéről alkotott képüket. Ők gyakran hivatkoztak arra, hogy a “komoly” zene egy letűnt kor terméke, nincsen aktualitása, és egyébként is a világ fejlődése számos ponton meghaladta már ezt, akár a hangszerek, akár a ritmusok, akár a szövegek felhasználásának terén.

Egy pillanatra most tekintsünk el attól, hogy ez miért nincs így, természetesen napokig tudnék érvelni amellett hogy az örökérvényűség mekkora érték (amelyet persze nem kell hogy egy korszak összes alkotása képviseljen), vagy hogy a dolgok aktualitását sokszor a saját percepciónk adja, amely új és új környezetbe helyezi el a remekművet, amelyben még újabb vonatkozásait vehetjük észre.

Szeretném azonban, ha a kortárs, aktuális zene minél több fiatalhoz jutna el, minél többen megtapasztalhatnák már fiatal tizenévesként, hogy a klasszikus zene ma is aktuális, sőt a mostanában születő művek is vannak sokszor annyira értékesek, mint a XVIII-XIX. századi darabok. Mégis, még a szakmai képzésbe járók között is gyakori kép, hogy a kortárs zene annyira elvont számukra, annyira öncélúnak érzik, hogy inkább paródiák kiváló alapanyagát látják benne, mint érvényes és értékes zenei gondolatot. Magamról is tudom, hogy így éreztem 16-18 évesen számos darabbal kapcsolatban, és zárójelben megjegyzem, hogy bizonyos darabok ma is kiváltják belőlem ezt az érzést.

Ugyanakkor a zenélés, zeneszerzés nem egy kétlyukú metróalagút. Nem az a szituáció, hogy vannak azok a zenészek, akik írnak 2-3 hangszerre, egyszólamú, könnyen befogadható darabokat nagyszerű szövegi tartalommal, és van egy másik tábor ettől jól elkülönülve, akik nagy és bonyolult darabokat írnak, amelyek követhetetlenek, sokszor disszonánsak és nem is érezzük a ritmust benne (amely egyébként oly vonzóvá teszi néhány előadó zenéjét). Érdemes kezdenünk valamit azzal, hogy miért gondolják ezt sokan így – kimondva és kimondatlanul egyaránt.

Egy igazán sokoldalú zenész a XXI. században megannyi remekművet ismer, és minden műve ezeknek ismeretében születik. Rengeteg olyan mű születik egyik-másik “alagútban”, amely a másik tábor bizonyos elemeire reakció, sokszor a zenei eszközök felhasználásában is átfedések mutatkoznak. (Természetesen ez már száz éve is jellemző volt, csak ezek a részletek nehezen válnak felismerhetővé a mai fülünk számára)

A jazz ritmikai sokszínűsége kezdetben a legtöbb “komoly” zenésznek idegen volt, annak ellenére, hogy már a XIX. században is számos szerzőt (Rossini) ismerünk, aki hasonló ritmusokat használt. Ugyanígy Bach előtt az egyházi zenében elképzelhetetlen lett volna számos olyan újítás, ami a János-passió óta természetes. Mára ezek, az akkor különálló gondolatok összekapcsolódtak, viszonyuk van egymáshoz.

Hiszek abban, hogy a változás természetes, minden, a Földön zajló esemény kisebb vagy nagyobb hatást gyakorol egymásra. Ahhoz, hogy egymásnak a legtöbbet adhassuk, érdemes ismerni a másik nézőpontját, művészeti felfogását. Egyik kedves tanáromat idézve:

Micimackó ilyenkor, reggel tizenegy óra felé, mindig parancsolt valami harapnivalót, így hát jólesett látnia, hogy Nyuszi tányért és bögrét szed elő, s amikor megkérdezte: – Mézet vagy tejet? – gyorsan és izgatottan megjegyezte, hogy mindkettőt, aztán hozzátette, nehogy túl mohónak gondolják: – Kenyér nem kell.
Van azért, amikor egy-két dolog kimaradhat az életünkből.. Ami nagyon fáj, azt úgyis elutasítjuk.

Közben egy szerző általában azért ír, mert a műalkotás megszületett benne, és kialakítja önmagát, néha olyan nyelven, ami könnyen közérthető, néha pedig olyan formában, hogy tapasztalt hallgató is bajba kerül mikor hallgatja. Az értéket számomra nem a felhasznált nyelv, hanem a sokszínűség és az érvényesség adja: legutóbbi koncertünkön például két olyan darabot mutattunk be a Vox Insana Kamarakórussal, (Szabó Barna és Emszt András oratorikus alkotásait) ahol nagyon nehéz, súlyos, részben az emberi halálképpel foglalkozó verseket igyekeztek a komponisták egy kicsit érthetőbbé, átláthatóbbá, könnyebben átérezhetővé tenni.

Tették ezt rendkívül izgalmas elemekkel: az egyik részről letargiába üldöző, alig mozgó dallamokból kirajzolt harmóniák között elképesztő bonyolultságú ritmusokkal, melyek még a falevelek lehullását is képesek voltak egy énekkar szájából megjeleníteni, másrészt néha filmszerű pillanatokat teremtő, elementáris erejű csontzörgésre emlékeztető hangszereléssel, két eltorzult keringőzene között. Mindkét darab tele volt olyan elemekkel, amelyek bizonyságul szolgáltak arra, hogy nem születhettek volna 100 évvel ezelőtt.

Még egy dolog biztos: az ember legnagyobb élményei akkor születnek, amikor flow-t él át, teljesen magával ragadja egy téma, a külvilágot ideiglenesen kiszorítva. Azok a zenék, amelyek a hallgatóságnak annyi érthető, mégis követhető impulzust adnak, hogy ebbe az érzésbe tudják vonni őket, feltehetően évtizedek múlva is egyre növekvő népszerűségnek örvendenek majd.

Jó érzés, hogy már a megszületésükkor hallhattuk őket.