fbpx
„Motiválni” és motiválni

„Motiválni” és motiválni

„Motiválni és motiválni”

Írta: Tőri Csaba

2018. november 19.

Paradigmaváltó gondolattal találkoztam egy tanfolyamon, mely teljesen felborította a világképemet: “Motiválni nem lehet”.

Tanárként ez elég rossz hír, ha igaz – ráadásul bennem folyamatosan felmerült: nem lehet, hogy mindez csak játék a szavakkal? Vajon mit jelent a motiváció számomra, mit jelent más számára, nem lehet-e hogy egyszerűen másra gondolunk?

Aztán kiderült, hogy jócskán van benne mit megértenem.

Gyerekkoromban az iskolai környezetben úgy nevelkedtünk, hogy kevés dolog volt, amit szabadon tehettünk, amit a szabadidőkben csináltunk, az is jobbára kötelező volt – egy elvárt tevékenység vagy viselkedés legalábbis. (…ki látta a Terápia 3. évadát?) A motivációnk egyes témák iránt nem is tudott felszínre kerülni: azt csináltuk, amit szabad volt – amit kellett. És ebben persze egy idő után kedvtelést is találtunk: nem biztos azonban hogy ez a témának szólt, és nem a külső megerősítésnek.

A fiatal gyerekek számára nagy élmény, ha egy helyesen elvégzett feladatért megdicséri őket a tanító néni, pláne, ahol még csokoládé is jár érte, külön lelkesedés is társul hozzá. (Nem ennek megszüntetésére buzdítanék, csak ahhoz hogy egy szinttel mélyebben is megértsük a motivációt, ezt le kell fejteni róla.)

Nem tűnik igaznak tehát, ha a motivációra, saját motivációimra is úgy tekintek vissza, mint hogy azért szerettem meg énekelni, mert a tanáraim jókor vettek rá arra, hogy megtanuljam a helyes kottázást holnapra és ettől lett bennem kedv is hozzá.
(Még egyszer meg kell jegyeznem: nem az ellen vagyok, hogy ilyen módon dicsérjünk, hiszen a gyerekeknek ez is lehet élmény, illetve igazán csak akkor tudnak megszeretni egy témát, ha már értik a felépítését. Nem is a tanáraimat kritizálom – zenei tanáraim túlnyomó többségére úgy emlékszem, mint akikhez szívesen jártam, és későbbi tanulmányaim során rájöttem, hogy tanítani is remekül tudtak. De ez nem a motivációról szól.)

A tanfolyam következő mondata ez volt: “Motivációt csak erősíteni lehet, abban, akiben már egy kis csírája ott van. Akiben nincs egy téma iránt szemernyi motiváció sem, abban nem is lesz.“

Motiváltnak lenni többféleképpen is lehet: létezik a külső motiváció, amikor valamilyen célért dolgozom, valakinek a kedvéért csinálok valamit. És létezik a belső, amikor a saját örömömre, a saját kedvtelésem, esetleg feltöltődésem érdekében. Úgy érzem, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy vannak témák, amelyekben ez úgysem lehetséges, ezért elfogadjuk, hogy pl. a munkánkban mindenképpen kényszeríteni kell magunkat bizonyos, hosszú feladatok elvégzésére, hiszen különben nem lesznek megcsinálva sosem. Eltekintve attól, hogy néhány ilyen feladat talán tényleg létezik, a legtöbb dologban több választási lehetőségünk van, mint amennyit magunknak megengedünk.

Tanárként sokszor kellett azzal szembenéznem, hogy a növendékeket nem érdekli amit tanítanék, nem úgy és nem akkor érdekli, vagy egyáltalán nem is érdekli.
Erre a gyerekkori tapasztalatokból kiindulva, sokszor rossz válaszokat adva úgy gondoltam, két dolog lehet a megoldás: vagy én nem tanítok elég jól, figyelemfelkeltően, érdekesen, vagy nem támasztok elég komoly elvárást velük szemben, hogy komolyan vegyék a feladatot. Kár hogy sok év míg az ember rájön, hogy bár akár mindkettő igaz lehet, egyikben sem lehet annyit fejlődni, hogy megoldja a kezdeti problémát: a gyerekek jelentős részét az a fajta oktatás, különösen énektanárként az énekoktatás, amelyet korábban még elfogadtak, mára nem érdekli. És a nem érdeklődés formái is átalakulnak (véleményem szerint szerencsére…): amíg korábban minden tiszteletet megadva magukba fojtották ennek a jeleit, ma már sokkal könnyebben, őszintébben nyilvánulnak meg gyermek és felnőttkorban egyaránt. (Például elalszanak, vagy hozzáfűzik, hogy mindez szerintük marhaság.)

Bár természetesen az ideális az lenne, ha ebben egy arany középút-szerű helyzet állna elő, nem tartom meglepőnek, hogy ennyi évtized (évszázad) után, amíg az elvárásnak való megfelelés abszolút norma volt, az első felszabaduló pillanatokban átesünk a ló túloldalára.

Mindig abban szeretnék hinni, hogy valójában a civilizáció legtöbb folyamata jó irányban halad. (Kár lenne, ha egy-két rossz döntés miatt ezt romba döntenénk pl. mert arra hivatkozunk, hogy nincs is klímaváltozás.)

Visszatérve tehát: sokszor olyan helyzetekben is motivációról beszélünk, azt gondoljuk magunkról is, hogy motiváltak vagyunk, amikor erről nincsen szó: de legalább a mindennapok szintjén folyik a munkavégzés, el tudjuk hitetni magunkkal, hogy elfogadjuk a szükséges rosszat. Megírjuk a gyűlölt házi feladatot, elolvassuk a nagyon rossz korosztálynak kijelölt kötelező olvasmányt, és túlórázunk 3-4 órát akkor is, ha már semmi kedvünk hozzá. Végül pedig a jövő héten otthon maradunk táppénzen.

Számomra szép lenne, ha a motivációról elkezdenénk másképp gondolkodni: valami iránt mindenki érdeklődik, feltehető, hogy megfelelő ellentételezéssel minden szükséges feladatot el tudunk végezni, vagyunk hozzá elegen.

Hogy a saját példánál maradjak: ahhoz, hogy egy koncertet megszervezzünk, szükségünk van az éneklők vágyára, hogy az egész létrejöjjön. De közöttük lesz, aki az éneklés öröméért jön el, lesz aki egy izgalmas darab miatt, és lesz aki azért, mert szereti a többieket. (A másik sok tucat motivációs forrásról nálam sokkal hozzáértőbb emberek tudnának bővebben írni.)

Amint megtaláljuk (vagy akár csak megkíséreljük megtalálni) ezeket a vágyakat, jellemzően sokkal eredményesebbek lehetünk, mindenki sokkal nagyobb örömmel vesz részt a közös munkában is.

Felmerül bennem a hipotézis: lehet, hogy létezne az a világ is, amelyben senkinek (értsd: senkinek) nem kell kényszerből csinálnia a dolgait. Ez a világ biztosan sok száz évre van még, de az is valószínű, hogy a pedagógia segít majd ide eljutni, ha egyszer végre a pedagógusok is ennyire odafigyelővé válhatnának.

Kísérletjelleggel elkezdtünk egy próbálkozást egyik osztályommal, miután kezembe került egy cikk, amely elvetette az osztályozás szükségességét és az értékelési rendszert pontokkal helyettesítette, majd meglepő eredményt tapasztaltunk: az addig átlagosan elvégzett feladatoknak majdnem a dupláját valósítjuk meg, pedig maguk a feladatok nem változtak, sőt a résztvevők is majdnem teljesen ugyanazok.

Egyetlen dolog változott: nem kötelező többé – ha valaki nem végzi el, nem kell egyest kapnia – ráadásul többé nekem sem kell azon aggódnom, hogy ha valaki nem végzi el a feladatát, hogyan fogom rávenni, hogy mégis megtegye. Pláne: ha nem veszem rá, vajon a többiek mit fognak ehhez szólni.

Biztosnak kezd látszani, hogy kicsiben a dolog működtethető. Abban bízom, hogy minél több oktatási formában meghonosítható. A témában ennél sokkal értékesebb cikkek is elérhetők: akiben van már kis motiváció, szerintem meg fogja azt növelni.

Az A-HA élmény egy énekkarban – avagy az érzelmi megtapasztalás ereje

Az A-HA élmény egy énekkarban – avagy az érzelmi megtapasztalás ereje

Az A-HA élmény egy énekkarban – avagy az érzelmi megtapasztalás ereje

Írta: Tőri Csaba

2018. november 15.

Jobb félni mint megijedni.

Biztos?

Szeretem mindig a közmondásokat, mert sokat elárulnak arról, hogyan is neveljük gyerekeinket, hogyan adjuk tovább azt a tudást, amit (nagy)szüleinktől megszereztünk. Gyakran szóról szóra ugyanúgy, még akkor is, ha nem ez a szándékunk.

Ez a mondat nagyon mély jelentéssel bírt számomra mindig. Gyerekként gyorsan elhittem, hogy egy közmondás biztosan igaz, hiszen az iskolában azt mondták. Így próbáltam megérteni, hogy lehet ez igaz, annak ellenére, hogy én inkább ijednék meg, mint hogy hosszú távon félnem kelljen.

Az idő múlásával kezdek új szempontokat felfedezni benne: túl azon, hogy Magyarországon mindig volt mitől félni, és ezért aztán hagyományt is teremtünk sokszor abból, hogy félünk valamitől – ha nem szükséges, akkor is, valójában ez a mondat arról is szól számomra, hogy a félelmet megpróbáljuk elfogadni.

A “tanító néni” szerint – emlékszem – ha valamitől félünk, az azt jelenti, felkészülünk rá, így nem érhet meglepetésként. Tehát nem érhet bennünket baj. (Elképesztő, hogy ezt mennyire így akarjuk hinni, pedig semmi biztosíték az igazságtartalmára.)

Arról azonban nem beszéltünk annak idején, hogy a félelem valójában egy konstans állapot, egy állandó érzelmi attitűd, ami sokkal jobban mérgez, mint a pillanatnyi “ijedtség”. Ráadásul: semmi biztosíték nincs arra, hogy ha már jó erősen félünk, akkor nem fog olyan baj érni, amitől megijedhetnénk. Sőt. Az ijedt, félős ember sokkal többször kerül bajba, ahogy azóta látom.

Mindezt azért kezdtem el, mert abban hiszek, hogy itt elsősorban az érzelmi viszonyulás a döntő. Ha félek, akkor folyamatosan egy olyan lelki diszpozícióban élek, amivel igyekszem olyan szinten tartani magam, hogy annál rosszabb már ne jöhessen. Igyekszem biztosítani magam, hogy kontroll alatt tartom az eseményeket, nincsen semmi olyan kiszámíthatatlan esemény, ami a földbe döngölhetne.

Természetesen mindig lehetséges ilyen esemény.

De (feltehetően az önbecsülési gondokat leplezendő, azaz hogy nincs hitünk abban, hogy egy komoly nehézséggel szembenézve meg tudjuk oldani) a félés élménye közben úgy érezhetjük, hogy nem is lesz ilyen esemény.

Azaz érzelmileg olyan helyzetet teremtünk, hogy biztonságban érezzük magunkat.

És itt jön a képbe az aktív zenélés és az A-HA élmény. Amatőr zenészekkel dolgozva tapasztaltam meg azt, hogy mennyire komoly értéke van annak, amit érzünk azzal szemben, amit csak logikusan értünk. Például amikor arról beszélek, hogy “Nézz rá: milyen gyönyörű szekundsúrlódás van” egy ponton, mennyire éles fájdalmat fejez ki, még azok sem lelkesülnek fel tőle, akik tudják, milyen hangzása van egy ilyennek. (Természetesen aki nem tudja, az eleve hátrányból indul.) Azonban ha megmutatom valakivel közösen énekelve, esetleg egy hangszeren, azonnal viszonyunk születik hozzá.

Amikor arról beszélünk, hogy mennyire fájdalmas a falusi lánynak amikor a fiú egy másik lánynak kezd udvarolni, akkor mindannyian megértjük “szegényt”. Ezzel szemben egész más énekelni azt, hogy “Hogy kell má-ár szegényfejemnek ily ár-ván ma-rad-niii”. Azonnal érzéssé válik, azonnal átéljük.

Azt hiszem, ezért hiszek annyira abban, hogy énekelni és énekeltetni nagyszerű dolog. Egyrészt mert élmény, és nem csak egy információ amihez jutunk általa. Korábban iskolásokat tanítva egész kiábrándító volt, mennyire eszköztelennek éreztem magam, hogy valódi zenei élményben legyen részük a srácoknak. Ha egy teljes osztály nem mert/nem tudott igazán énekelni, megpróbálhat az ember hangfelvételekkel, filmekkel is élményt teremteni – volt is valamennyi haszna, de messze nem annyi, mint amennyit reméltem.

Aki el mert kezdeni énekelni, aki be mert ülni egy kisebb-nagyobb kórusba, azonnal megtapasztalta a másik oldalt. Zenei, közösségi oldalról egyaránt, és hétről hétre gyűjtögetni kezdte az A-HA élményeit. Jó esetben ez is tudott akkora függőséget okozni, mint a GTA San Andreas.

A legszebb az egészben, hogy mindezzel öngyógyítást végzünk. Egyrészt a leggyakrabban megénekelt témák pont azok, amik a legnagyobb fájdalmainkat jelentik: csodálatos, hogy mennyi népdal szól szerelmi bánatról, közeli rokon elvesztéséről, háborúról és jobbágysorsról vagy mennyi mű Requiem-szövegre épül, vagy Jézus szenvedéstörténetét dolgozza fel. Hiba lenne azt gondolnunk, hogy a zeneszerzők ezeket főként felkérésre vagy tanítási célzattal írták, sokkal valószínűbb, hogy azért, mert ez foglalkoztatta őket. Ezeket a fájdalmakat élték át életük adott szakaszában.

Emellett viszont az is fantasztikus, amikor teljesen más témáról szóló darab közben dolgozzuk fel fájdalmunkat: nem vagyok biztos benne, hogy minden kórustag egyformán Isten dicsőségére gondol, amikor Kodály Budavári Te Deumában felharsan a darab elején egy tutta la forza kórusbelépés. Bőven belefér, próbákon különösen, hogy ilyenkor az elmúlt hetek feszültségét is kiadja magából a nehéz élethelyzetben lévő énekes.

Óriási pillanatokat éltünk meg együtt, amik már nem csak a zenéről szóltak: társadalmi kérdésekről, mélyebb érzésekről, és implicit formában arról is, mi a harmónia: túl azon, hogy zenei fogalom, egy közös tett, egy közös attitűd is egyben, amiben kénytelenek vagyunk egymásra figyelni ahhoz, hogy megszülessen valami. Kénytelenek vagyunk mindannyian beletenni a magunk tudását és figyelmét, hogy összességében valami érték szülessen. Aki nem teszi bele, az nagyon gyakran szétszedi a pillanatot, el tudja érni akár egyedül is, hogy a többiek által teremtett érték szétessen.

De ez a ritkább, inkább jellemző, hogy egy színpadon állva már mindenki rendkívül figyel, hogy az egész teljesítmény a legjobb lehessen. Ez egész biztosan egy flow-élmény, ami legtöbbször hetekig tartó örömöt okoz. Ezzel pedig arra motivál, hogy elkezdjük tovább gyűjtögetni a pozitív élményeket hétről hétre.

Zenész legyek, vagy inkább hobbiként zenéljek?

Zenész legyek, vagy inkább hobbiként zenéljek?

impulzus

Zenész legyek, vagy inkább hobbiként zenéljek?

Írta: Tőri Csaba

2018. november 5.

Ahogy az elmúlt években sokakkal beszélgettem, mind hivatásos zenészek között, mind az amatőr muzsikusok, énekesek között gyakran találkoztam a dilemmával:
Hogyan döntsem el, hogy zenész legyen belőlem, vagy valamilyen “civil” foglalkozás mellett keressek zenélési formát az életembe?

A válasz szinte mindig nehéz azok számára, akik egyáltalán felteszik maguknak a kérdést. Persze vannak azok a zenészek, akikben fel sem merült a dilemma sosem, ők nagyon gyakran eleve zenész családból származnak, és a minták sokat segítenek nekik abban, hogy a pályán érvényesüljenek.

A zenei pálya gyönyörű.

Így kezdődik mindig, és bár gyakran tapasztaljuk árnyoldalait, azért ez alaptézisként valóban igaznak tűnik. Ha valaki elkötelezi magát mellette, 95%-ban hangszeres művészként, és/vagy tanárként fog dolgozni élete nagy részében. Kétségkívül az árnyoldalak közé tartozik a kérdéses anyagi megbecsültség, a művészvilág sok belső konfliktusa, és kérdés az is, hogy vajon a társadalomnak van-e igénye/szüksége mindarra a sok muzsikusra, aki ma ebben a szakmában dolgozik.

Amikor a kérdés fel szokott merülni, legtöbbször a fiatalok éppen 16-20 évesek, egy részük zenei szakképzésbe jár, a másik részük zeneiskolában, énekkarban, zenekarban tanul. Aki konziban tanul épp, legtöbbször gazdag képzésben részesül: számukra az is fontos kérdés, hogy miután ennyi munkát beletettek a képzésbe, akarják-e eltekerni a kormányt egy természetesnek tűnő irányból, míg azok akik eddig “csak” élvezetként tekintettek erre, gyakran érzik úgy, hogy el vannak késve már, ki tudja, alkalmasak-e egyáltalán, felvennék-e őket egy konziba, ritkább esetben egyetemre.

Én úgy érzem, hogy mindkét formában nagyon jó dilemmával állunk szemben. Jó dilemmának azt tekintem, amiben bármelyik döntést is hozzuk, valójában előrelépünk általa. Ezt közben nem biztos hogy van időnk észrevenni, de ha korábban zenésznek készülve végül is kilépünk a szakmai képzésből, az nem vész el, amit ott kaptunk. Olyan szakmák tárulnak fel sokszor, amiben nagy hasznunkra válik, hogy előképzettségünk van a témában. Műkedvelőknél pedig egészen addig tartani fog a dilemma, amíg pro vagy kontra nem döntünk a kérdésben. Sokaknál tehát éveken keresztül – és amint a döntés megszületik, szintén új területek nyílnak meg, zenésszé válva, vagy azt elvetve is.

Egy jóbarátom egyenesen azt a kérdést tette fel ilyen dilemmákban gyötrődő fiataloknak: Tudod nem csinálni?

Ha tudod úgy élni az életed, hogy ne legyen benne a zene, akkor valószínűleg nem érdemes egy olyan dologba belevágni, ahol csak a legszerencsésebb/legjobb 5%-nak lesz igazán sok lehetősége. Ennek nagyon fontos szerepe van, azt hiszem.

Ugyanakkor azt is hiszem, ez a dilemma nem mindig a végállomásról szól – és innentől a döntéseket is könnyebb meghozni. Az életben döntések sorozatát éljük át, amelyek végül is visznek egy irányba – de nem segít, ha minden döntéskor azonnal egy teljes élet felelősségét rántjuk be mellé.

Sok kutatásban olvasni, hogy az emberek 80%-a nem azon a szakterületen helyezkedik el, ahol a legmagasabb végzettségét szerezte. Miért kellene tehát, hogy azok, akik zenészként végeznek közép/felsőfokon, mindenképpen ezzel foglalkozzanak életük végéig?

Ha pedig ez igaz, akkor a döntés 16-20 évesen nem is erről szól igazából: elég arról dönteni, hogy mit szeretnék tanulni a következő években. Tény, hogy bizonyos dolgokat tanulva könnebb jól fizető állásokat megszerezni, és az is, hogy a következő száz év munkaköreinek 60%-áról valószínűleg még csak a létezéséről sincs fogalmunk. Aki gyorsan tud alkalmazkodni a megváltozott igényekhez, az sikeres lesz, aki nem tud változtatni, annak lehet, hogy átveszik a robotok a munkakörét.

Vagyis a döntést nem egy életre hozzuk (mint ahogy száz éve még könnyen elképzelhetően egy életre kellett döntenünk). Egy másik nagyon kedves ismerőst idézve: “azt érdemes eldönteni, mit akarunk tanulni. És azt mindet igyekezzünk jó színvonalon megismerni.”

“Azért vigyázzatok, ne legyetek sokoldalúan művelt dilettánsok!” – folytatta.
Nem érdemes párhuzamosan mindent tökéletesre fejleszteni, hiszen nem is sikerülhet egyszerre. Egy dolog biztosan kell majd, amiben tényleg kiváló az ember, amire tényleg felépítheti az életét. De ahogy haladunk előre, egyre nehezebb ezt 20 éves korban teljes bizonyossággal eldönteni.

Aki tehát zenét szeretne tanulni, legtöbbször arra bátorítom, hogy tanuljon: amikor egyszer eljut benne arra a szintre, ahová akart, meg fogja találni úgyis, mire jó neki – esetleg másik, közben kiművelt szakmája mellett is. Elképzelhető hogy az egyik újonnan kialakuló foglalkozás elengedhetetlen szükséglete az lesz, hogy ebben is képzett legyen. És ettől esetleg boldog lesz.

Az aktualitás fontossága

Az aktualitás fontossága

Vox Insana Kamarakórus

Az aktualitás fontossága

Írta: Tőri Csaba

2018. október 31.

Tanárként sokszor kellett megvédenem a “komoly” zene becsületét, egyáltalán a létezésének az értelmét olyan gyerekek előtt, akik a mai könnyűzenei világból építették fel a zenéről alkotott képüket. Ők gyakran hivatkoztak arra, hogy a “komoly” zene egy letűnt kor terméke, nincsen aktualitása, és egyébként is a világ fejlődése számos ponton meghaladta már ezt, akár a hangszerek, akár a ritmusok, akár a szövegek felhasználásának terén.

Egy pillanatra most tekintsünk el attól, hogy ez miért nincs így, természetesen napokig tudnék érvelni amellett hogy az örökérvényűség mekkora érték (amelyet persze nem kell hogy egy korszak összes alkotása képviseljen), vagy hogy a dolgok aktualitását sokszor a saját percepciónk adja, amely új és új környezetbe helyezi el a remekművet, amelyben még újabb vonatkozásait vehetjük észre.

Szeretném azonban, ha a kortárs, aktuális zene minél több fiatalhoz jutna el, minél többen megtapasztalhatnák már fiatal tizenévesként, hogy a klasszikus zene ma is aktuális, sőt a mostanában születő művek is vannak sokszor annyira értékesek, mint a XVIII-XIX. századi darabok. Mégis, még a szakmai képzésbe járók között is gyakori kép, hogy a kortárs zene annyira elvont számukra, annyira öncélúnak érzik, hogy inkább paródiák kiváló alapanyagát látják benne, mint érvényes és értékes zenei gondolatot. Magamról is tudom, hogy így éreztem 16-18 évesen számos darabbal kapcsolatban, és zárójelben megjegyzem, hogy bizonyos darabok ma is kiváltják belőlem ezt az érzést.

Ugyanakkor a zenélés, zeneszerzés nem egy kétlyukú metróalagút. Nem az a szituáció, hogy vannak azok a zenészek, akik írnak 2-3 hangszerre, egyszólamú, könnyen befogadható darabokat nagyszerű szövegi tartalommal, és van egy másik tábor ettől jól elkülönülve, akik nagy és bonyolult darabokat írnak, amelyek követhetetlenek, sokszor disszonánsak és nem is érezzük a ritmust benne (amely egyébként oly vonzóvá teszi néhány előadó zenéjét). Érdemes kezdenünk valamit azzal, hogy miért gondolják ezt sokan így – kimondva és kimondatlanul egyaránt.

Egy igazán sokoldalú zenész a XXI. században megannyi remekművet ismer, és minden műve ezeknek ismeretében születik. Rengeteg olyan mű születik egyik-másik “alagútban”, amely a másik tábor bizonyos elemeire reakció, sokszor a zenei eszközök felhasználásában is átfedések mutatkoznak. (Természetesen ez már száz éve is jellemző volt, csak ezek a részletek nehezen válnak felismerhetővé a mai fülünk számára)

A jazz ritmikai sokszínűsége kezdetben a legtöbb “komoly” zenésznek idegen volt, annak ellenére, hogy már a XIX. században is számos szerzőt (Rossini) ismerünk, aki hasonló ritmusokat használt. Ugyanígy Bach előtt az egyházi zenében elképzelhetetlen lett volna számos olyan újítás, ami a János-passió óta természetes. Mára ezek, az akkor különálló gondolatok összekapcsolódtak, viszonyuk van egymáshoz.

Hiszek abban, hogy a változás természetes, minden, a Földön zajló esemény kisebb vagy nagyobb hatást gyakorol egymásra. Ahhoz, hogy egymásnak a legtöbbet adhassuk, érdemes ismerni a másik nézőpontját, művészeti felfogását. Egyik kedves tanáromat idézve:

Micimackó ilyenkor, reggel tizenegy óra felé, mindig parancsolt valami harapnivalót, így hát jólesett látnia, hogy Nyuszi tányért és bögrét szed elő, s amikor megkérdezte: – Mézet vagy tejet? – gyorsan és izgatottan megjegyezte, hogy mindkettőt, aztán hozzátette, nehogy túl mohónak gondolják: – Kenyér nem kell.
Van azért, amikor egy-két dolog kimaradhat az életünkből.. Ami nagyon fáj, azt úgyis elutasítjuk.

Közben egy szerző általában azért ír, mert a műalkotás megszületett benne, és kialakítja önmagát, néha olyan nyelven, ami könnyen közérthető, néha pedig olyan formában, hogy tapasztalt hallgató is bajba kerül mikor hallgatja. Az értéket számomra nem a felhasznált nyelv, hanem a sokszínűség és az érvényesség adja: legutóbbi koncertünkön például két olyan darabot mutattunk be a Vox Insana Kamarakórussal, (Szabó Barna és Emszt András oratorikus alkotásait) ahol nagyon nehéz, súlyos, részben az emberi halálképpel foglalkozó verseket igyekeztek a komponisták egy kicsit érthetőbbé, átláthatóbbá, könnyebben átérezhetővé tenni.

Tették ezt rendkívül izgalmas elemekkel: az egyik részről letargiába üldöző, alig mozgó dallamokból kirajzolt harmóniák között elképesztő bonyolultságú ritmusokkal, melyek még a falevelek lehullását is képesek voltak egy énekkar szájából megjeleníteni, másrészt néha filmszerű pillanatokat teremtő, elementáris erejű csontzörgésre emlékeztető hangszereléssel, két eltorzult keringőzene között. Mindkét darab tele volt olyan elemekkel, amelyek bizonyságul szolgáltak arra, hogy nem születhettek volna 100 évvel ezelőtt.

Még egy dolog biztos: az ember legnagyobb élményei akkor születnek, amikor flow-t él át, teljesen magával ragadja egy téma, a külvilágot ideiglenesen kiszorítva. Azok a zenék, amelyek a hallgatóságnak annyi érthető, mégis követhető impulzust adnak, hogy ebbe az érzésbe tudják vonni őket, feltehetően évtizedek múlva is egyre növekvő népszerűségnek örvendenek majd.

Jó érzés, hogy már a megszületésükkor hallhattuk őket.

Miben más egy kórus hangképzése?

Miben más egy kórus hangképzése?

Miben más egy énekkar hangképzése?

Írta: Tőri Csaba

2018. október 27.

Egy szóval: Nagyon sokban :)

Amikor amatőr kórust hív életre az ember, nem arról álmodik, hogy képzett énekesekből építsen fel egy együttest. Persze ha a dolog jól működik, gyakran lesznek olyan kórustagok, akik ambíciót éreznek majd ahhoz, hogy önmagukat is továbbfejlesszék, azonban karnagyként mindig számítanunk kell arra, hogy az énekkar gerincét azok az emberek adják majd, akik elkötelezettek a közösség mellett, de nem tekintik szakmájuknak a zenélést.

Ezért aztán, ha valaki szólista szeretne lenni, gyakran előfordul, hogy egy kórus egy idő után már nem motiváló számára annyira, ráadásul sokszor kényszerül arra, hogy a neki egyértelmű hangképzési elveket feladja, hiszen a közös hangzásba belesimulni más eszközökkel lehet.

Egy igazán jól képzett énekes természetesen bármit, bármilyen helyzetet megold. Ugyanakkor 3-4 év énektanulás után sokszor előfordul, hogy az egész fejlődést elindító közösségből kikerülnek, majd a magánórák elmaradnak, de visszakapcsolódni már nem jut idejük – így végül is a zenélés jó időre kikerül az életükből.

A célunk tehát kettős, amikor kórushangképzést tanítunk: egyrészt szeretnénk, ha mindenki egészségesen, fájdalommentesen énekelne (mióta először leírtam, jöttem csak rá, hogy ez mennyire gyakori), másrészt szeretnénk, ha mindezt úgy tehetné, hogy az a közösség, ahonnan elindult, körülötte maradhasson.

Számos koncerten vagyunk túl, ahol azt tapasztaltuk: egy énekes saját hangképzési tudása – legyen az bár tudatos, vagy készségszintű – nélkülözhetetlen. Minden darab meghálálja, ha az énekesek nem csak a hangokat tanulják meg, hanem a technikáját is, sőt: a zenei interpretáció egészét. Azonban, akinél lehetséges: érdemes tovább is lépni, szólószerepek felé. Saját kórusainkban azt láttuk: nem volt semmi más, ami ekkora önbizalom-növekedést adott volna, mint egy-két ária vagy musicalrészlet sikeres eléneklése.

Más részről viszont a technikai feladatokban is van különbség: míg egy hivatásos ambícióval rendelkező énekes szívesen fektet több hónapnyi, több évi munkát egy-egy technikai elem megtanulásába, egy amatőr énekesnek akkor sincs erre annyi ideje, ha nagyon erős vágya van rá. Bár sokszor ez kompromisszumot igényel, mégis egyfajta illúzió létrehozása rendkívül fontos: ha az ember azt hiszi, azt érzi, hogy sikerül, sokkal könnyebben sikerül a későbbiekben még jobban.

Sokáig nem is vállalkoztam arra, hogy éneklést tanítsak: sosem voltam operaénekes, nem is lehettem volna. Ugyanakkor az elmúlt sok év karnagyi munkája meggyőzött róla, hogy a kettő elfér egymás mellett: lesznek, akik inkább a professzionális utat választják, és lesznek akik a gyorsabban élményt adó, bár talán kevésbé professzionális megoldást. Bár lehet, hogy ők nem fognak operaszínpadokon énekelni (néha azért kivétel is akad), az ambíciójuk kiteljesítésében nagy segítség lehet, ha a saját közegükhöz, saját együttesükhöz legjobban passzoló hangképzési formában tanulhatnak.

Szóval: az ImPulzus Kórushangképzés programja így fogant. Reméljük sokan, sok örömet lelnek majd benne.