Írta: Tőri Csaba

Természetesen erre gyors és egyszerű válaszként mondhatnánk hogy mindkettő, és ezt a cikket nem is kellene tovább írni.

Ugyanakkor ha egy kicsit mélyebbre ásunk a tapasztalatainkban, akkor akár a jelenlegi, akár a gyerekkorunkban létező zeneoktatási rendszereket nézve azt láthatjuk, hogy van egy erős szembenállás ebben a kérdésben.

Beszéljünk elsősorban a hazai zeneoktatási módszerekről, és azokról az eszközökről, amik a köztudatban a leghatékonyabbként szerepelnek. Ha tehát egy 6-8 éves gyermek ma tanulni szeretne, a legtöbb helyen, amennyiben a zeneiskolának van ehhez helye, felveszik és hetente 2×30 percet zenél egyedül egy (gyakran elég teljesítményorientált) tanár társaságában – és jobb esetben, ha 3-4 éve zenélt már, akkor esetleg elképzelhető, hogy másokkal együtt is zenélhessen.

Emellett oldaljegyzet, hogy járhat elméletet tanulni csoportban, amit viszont a legtöbben hamar meggyűlölnek, és inkább kötelező rosszként tekintenek rá.

Hangsúlyozni szeretném, hogy nem célom egyéni kritikákat mondani különböző helyszínekről, részben mert biztosan ők is a saját megszokásaik alapján dolgoznak, részben pedig mert a jelenségről való párbeszéd szerintem akkor lehetséges igazán, ha nem hibáztatunk senkit, hanem szeretnénk újító gondolatokat kipróbálni, amelyeket mindenki a saját vérmérséklete szerint tud majd hasznosítani.

Ezért a jelenségre koncentrálnék: vajon mi minden állhat amögött, hogy a legfontosabb, hangszeres és énekes órákat legtöbbször egyénileg végezzük? Miben hasznos, és miben kevésbé ez az irány?

Valóban az-e a legfontosabb cél, hogy minden egyes mozdulatot azonnal ki tudjunk javítani? És felmerül-e ebben, hogy hány olyan eset van (és mennyi megbélyegzés előzi ezt meg), amikor valaki 1-2 évig még próbálkozik, aztán közös élmények hiányában inkább nem folytatja?

Van-e lehetősége egy ilyen struktúrának arra, hogy a különböző érdeklődéssel rendelkező emberekre valóban figyeljen? Van-e szándékunk arra, hogy valóban azt adjuk a hozzánk forduló növendékeknek, ami jobbá tenné az életüket? 

Nem beszélve arról, hogy ezek a növendékek milyen elvárásoknak kell megfeleljenek már a kezdés előtt – életkori, anyagi-kulturáltsági, tudásszint beli szempontok alapján?

Hitem szerint ezek rendkívül fontos és összetett kérdések, ezért nem szeretnék egyszerű válaszokat találni, hiszen még a kérdésfelvetésben is erősen adós a szakmánk – pedig amint jó kérdéseket teszünk föl, idővel jó válaszok is születni fognak.

Gyakran érzem úgy, hogy sok helyen azért egyéni órák zajlanak alapértelmezetten, mert az évtizedes hagyományok ezt mondatják velünk. Annak ellenére, hogy hány új nemzetközi példa mutatja (El Sistema, Superar, Suzuki-módszer, vagy régebbi példaként az angol kórusiskolák), hogy létezik másik út is, ami kifejezetten profi embereket is képes kinevelni.

Míg nálunk gyakori, hogy az első lépés mindenképp egyéni legyen – és ha majd már „rászolgált” az illető, akkor zenéljen másokkal együtt, ezek a rendszerek fordítottan működnek: az első lépés, hogy szerezzünk közös élményeket, az elején ezek adjanak motivációt, és minél több ember örül együtt, annál nagyobb valószínűséggel válik a teljes életük részévé.

Ha pedig elért egy szintet, akkor akár egyénileg is érdemes vele foglalkozni, különösen ha zenész szeretne lenni. De mennyire szép gondolat, hogy arra is fókuszálunk már az elején, hogy motivációt – és közös élményeket, fellépéseket – biztosítsunk azoknak is, akiknek meg sem fordul a fejében egy zenei pálya lehetősége….

A finanszírozási kérdésekről nem is beszélve: míg egy csoportban való részvétel ára nagyjából vetekszik egy ebéd árával, addig az egyéni oktatás egyre inkább kezd egy használt telefon árához közelíteni – ráadásul hetente.

Miért fontos erről is beszélni? Mert az egykori KGST-országok némelyikében a mai napig működik egy nagyon is üdvözlendő állami finanszírozási rendszer a zeneoktatás elősegítésére, amely viszont kérdés, hogy mennyi ideig lesz fenntartható. Ezáltal pedig mikor jön el az a pont, hogy az tud majd zenével foglalkozni, aki vagy önmaga, vagy egy jól működő rendszer segítségével elő tud teremteni forrást mindehhez.

Ez pedig összefügg azzal is, hogy ki felé motivált a szakmai rendszer: amint egyre nagyobb szerepet kap benne az egyén, egyre fontosabbá válik az ő elégedettsége, és mindennapi boldogsága, hiszen nélküle nem működik a helyzet – míg jelenleg sokszor pont az egyén érdeklődése számít sokadlagosnak.

Úgy érzem, hogy még egy fontos kérdés van, amiről keveset beszélünk: a könnyen elérhető zenetanulás lehetősége 18-24 éves korig teljesen általános, 24 fölött viszont a legtöbb helyszínen már eleve nincs mód erre – pedig kutatások sokasága igazolta, hogy a mindennapi életben is mennyire fontos a zenélés szerepe. Aki gyerekként nem jutott hozzá, akár anyagi, akár kulturális, akár csak a véletlenre visszavezethető okból, annak a jelenlegi struktúrában jóformán nincs is lehetősége bekerülni.

Ezért számomra egyre szimpatikusabbak ezek az említett rendszerek, egy fontos kiegészítéssel: hogy mindezeket felnőttek számára is valahogy meg kell nyitnunk – olyan rendszert építve, amikben a legtöbbek számára elérhető áron, motiváló környezetben, közös zenei pillanatokat teremtünk, és nem a tudás növekedése az egyetlen cél, hanem egy komplexebb cél egyik aspektusává válik: 

egyszerre fontos a motiváció – a fejlődés – a sikerélmény – és a közös, jókedvű tevékenység.

Ha ügyesen csináljuk, ez tulajdonképpen egy körforgás: ha motivált vagyok, van erőm elkezdeni, és lépni egy lépést előre, majd ha sikerélményem van ezért, amiben a társaság is megerősít, az újra motivációt ad a következő lépés (és komoly energiabefektetés) megtevéséhez.

Legtöbbször úgy látom, hogy a fejlődés mindenhol cél, de nem vesszük észre, hogy nem magától értetődő, hogy egy ember életében egy ponton meglévő motiváció magától fennmaradjon éveken át – a másik három területért való munka pedig (darabválasztás, rendszeres közös zenélések, esetleg hangversenyek az ambíciózusabbaknak) gyakran kimarad.

Pláne, hogy ha valamiben le tudunk szokni a „kötelező” szó használatáról, már önmagában 50%-kal több motiváció születik.

Abban bízom, hogy ezeken az alapelveken keresztül egyre többen tapasztalják meg nálunk is, és talán egyre több más helyen is, hogy zenélni mennyire jó, és mennyire megerősítő hatással van az életünk sok-sok területére.

És ha valami egyszer beindul (akár felnőttként is), nagyon gyakori, hogy később aztán sosem áll már meg – csak egyre több programot, közös élményt és egyre több barátságot szül…