Nálunk járt Nemes József

Írta: Tőri Csaba

2019. december 4.

Csodálatos élménnyel lettünk gazdagabbak múlt hétvégén :)

Az ImPulzus november végi rendezvényén Nemes Józsefet, a debreceni Lautitia kóruscsalád alapítóját és vezetőjét láttuk vendégül.
Józsi egy rakás új, mindannyiunk számára ismeretlen darabbal érkezett – még a szerzők többsége is ismeretlen volt számunkra. A délelőtt folyamán elmesélte, hogyan épült fel mindaz, amit ma Lautitiaként ismerünk – és végtelenül jó hangulatban próbált is az alkalomra összeállt kb. 35 fős kórussal.
Délután hihetetlen energiával győzte le az ebéd utáni emésztés időszakát, újra és újra meglepődtünk, mennyi ötlettel tartja munkaképes állapotban a csapatot.

Nagyon jó látni, hogy mennyire emberi és emberléptékű tud maradni egy ekkora közösség – ahol elsősorban lelkesedésből, önkéntességből és az egymás iránti felelősségvállalásból építik fel a kórus hangzását – és természetesen óriási profizmussal.

Fantasztikus, hogy az általunk is hangoztatott alapelvek következetes alkalmazása milyen eredményekre vezet: a teljesség igénye nélkül Józsi legfontosabb alapelvei között említette, hogy egy kórustag sose szorongjon egy próbán, mindig kapjon elég segítséget a technikai és az érzelmi megvalósításhoz, valamint hogy a közösség ereje a legfőbb motiváció számára is a folytonos munkához.
Szóval: Kedves Józsi, köszönjük hogy eljöttél – reméljük minél előbb újra találkozunk :)

Pali esete a gamificationnel

Avagy hogyan utáltuk meg a tanulást?

Írta: Tőri Csaba

2019. szeptember 25.

Előszó: A gamification egy olyan értékelési irányzat, amelynek célja, hogy az iskolában ne jegyekkel, hanem a PC-játékokhoz hasonló rendszerben, motiválóan építsük egymásra a különböző szinteket. Az osztályzatok helyett tehát szinteket kell ugrani, ahol minden következő lépcső elérése örömet okoz – és a lépcső nem elérése is csak azt jelzi, gyere, dolgozz még rajta, mindjárt meglesz.

Élt egyszer, egy messzi-messzi galaxisban Pali, aki középiskolás lévén minden hétköznap reggel bement a gimnáziumba, hiszen ez volt a dolga. Olyan tárgyakkal töltötte a délelőttöt, amiket régóta jól ismert, évek óta újabb és újabb szintek következtek bennük, és Pali, az átlagos diák, minden alkalommal csak annyit látott belőle: ez egy hatalmas, végeláthatatlan folyamat, 18 éves koráig, ahol folyamatosan értékelik, hogy mennyire dolgozik rendesen, “kihozza-e a képességeiből a maximumot”.

Unta már, hogy sokszor összehasonlították Pistivel, a testvérével aki nála sokkal ügyesebb volt, valamint három évvel idősebb. A jobb fej tanárok biztatták, hogy neki is menni fog, a rosszabbak még a nevét is eltévesztették olykor.

Pali az órákon arról ábrándozott, hogy amint hazaér, végre folytathatja a küldetést, amit tegnap este abba kellett hagyni, hogy ma beülhessen ebbe a terembe, hallgatni a megszokott témákat – teljeskörű elemzést adni a versről és megválaszolni a kérdést: hogyan számoljuk ki a derékszögű háromszög magasságát.

Tegnap este óta foglalkoztatta valami. Vajon mennyiben változtatná meg a hozzáállását, ha ezentúl nem jegyeket kapna minden egyes tanulmányi eredményéért, hanem játszhatna pont annyi órával tovább este, ahány jó (legyen 5-ös) jegyet szerzett aznap. Csak hát: hiába szerez egy 5-öst aznap történelemből, az angol tanárt ez nem fogja meghatni – az a dolga, hogy angolból is kiváló legyen. Holnap is. Ő, mint egész személyiség, egyetlen órán sem tud megnyilvánulni – s ha véletlenül megpróbálná “átnyomni a döntéshozókon” (=tanárok), hogy de hát most éppen egy országos versenyen volt földrajzból, ne bántsák már pont ma, pont Mozart életrajzával, a válasz legfeljebb annyi volt: meg kell értenie, hogy a való élet is ilyen, egyszerre több helyen is helyt kell állni, és ne gondolja már, hogy azért, mert ő versenyen volt, azért neki előjogai vannak a többiekkel szemben. Pláne: ne gondolja már, hogy van olyan tantárgy, ami fontosabb lehet az adott óránál, ahol ül.

Pedig a többiek valóban nem voltak versenyen.

Nem jó ez: ha az ember az egyik területen többet tesz valamibe, ahelyett hogy elismernék máshol is, ledorongolják. Sőt – még azt is elvárják, hogy ha az egyik tárgyból képes volt kihozni magából ennyit, a másikból is legyen képes. De hát a nap, ugye, neki is csak 24 órából áll. Arra gondolt, hogy a Küldetéses Játék fő vonzereje az, hogy akkor megy el az ajándékért, amikor ő akar, a játékot akkor hagyja abba, amikor ő akarja, és akkor lép tovább a következő szintre, amikor megdolgozott érte. Ráadásul: ha nem dolgozik meg érte, senki nem fogja leszúrni. És ez olyan felszabadítóan hatott – hogy máris elkezdte keresni: mikor tud újra a gép elé ülni.

Aztán egyszer csak új angoltanár érkezett az iskolába, aki azt mondta, többé nem lesz kötelező mindig leckét írni, sőt ab ovo leckét sem kötelező írni. A dolgozatot magának döntheti el mikor írja meg vagy megírja-e, és majd egyszer megbeszélik, hogy mindez mire elég, milyen jegyet kaphatna. Viszont megrögzött rajongója volt az előző angoltanárnak, és állította, hogy az ő módszerei nagyszerűek, azonos tananyag szerint fognak dolgozni.
Na persze, nagyszerűek… ezért nem tud még mindig angolul megszólalni sem, pedig 5 éve jár már az órákra.
A gyerekek lelkesedtek, de azért visszakérdeztek: mi alapján kapnak majd jegyet, ha nem lesz kötelező a dolgozatokat megírni sem? És mit csináljanak otthon, ha nem kötelező a leckét megcsinálni? A válasz borzasztó meglepő volt: hát… ha lehet, írják meg a dolgozatokat, és ha lehet, írjanak leckét is – de ha nincs kedvük, vagy idejük rá, akkor pótolják be, amikor lesz rá alkalom.

Váratlan helyzet volt: Faragó tanár úr népszerű lett, de mindenki tudta: a jövő héten nem fog leckét írni. Az órák kezdetben egész jók voltak, jó volt a hangulat, senkinek nem kellett félnie, ám egy idő után hiányozni kezdett a felszedett tudás, mintha kijöttek volna a gyakorlatból. A fiatalok mindig arra az órára készültek, ahol retorzióra kellett számítani, illetve ahol a tanár elmondta: ha nem tanultok rendesen, meg fogtok bukni az érettségin. Igaz, nem tudták még mi az, és hogy működik, volt még 3 év addig, de senki sem akart érettségin megbukni, ezért inkább tanultak.

Angolból viszont nem. Dolgozatokat néhányan írtak, ők sem sokat, a többiek pedig néha kérdezgették egymástól, nem lesz-e így ebből baj. Szerencsére a tanár úr nyugtatta őket, hogy nem, így könnyen megnyugodtak. De angolul nem tudtak jobban.

Aztán egyszer csak kiderült, hogy jövő hónapban egy angol cserekapcsolatból származó program keretében eljön hozzájuk egy liverpooli iskola osztálya, velük egykorú lányok és fiúk, akik azonban sajnos nem beszélnek magyarul.
Ha ismerkedni akarnak, mindenképpen angolul kell beszélniük. Kérdezték Faragót, hogy mit kéne feltétlenül megtanulniuk addig, milyen dumákat kell ismerni, hogy bevágódhassanak. Faragó szerint megint minden rendben lesz, de ha gondolják, kitalálhatnák együtt, mik azok a dolgok, amikről beszélnének velük, kipróbálhatják, milyen témák kerülnek elő, és annak a szókincséből is szívesen kérdezi majd őket.

– Dolgozatokat is kell írni belőle?
– Csak ha szeretnének..
– De hát mivel ellenőrizzék, hogy valóban megtanulták már, ha nincs is kötelező dolgozat?
– Akkor írjanak dolgozatot, ő segíteni fog.
– De ha nem kötelező, akkor azok, akik nem írják meg, nem fogják tudni?
– Nem.

Kezdték érezni mind, hogy valami nem jó így. Kellene valami cél, amiért megírják – jó ez, hogy nincsenek kötelező jegyek, meg minden, de lassan most már érdemes lenne valami célt adni az angol óráknak.

– Tanár Úr, mit gondol arról, hogy a megírt dolgozatokért ajándékokat lehessen szerezni?
– Milyen ajándékra gondolsz, Pali?
– Nem tudom. Vagy lehet akár szinteket is gyűjteni.
– És ha nem ér el valaki elég pontot, mi történjen?
– Semmi… azaz, akkor nem jutottunk közelebb a megoldáshoz.

– Dehogynem. Óriási dolgot értünk el – szólt Faragó. Bár eltartott pár hónapig, de most látjátok, hogy mi a célotok, és ehhez akartok valamilyen rendszert alkotni. Nem tetszik, hogy jegyeket kaptok – de mégis akartok valamit, amiért érdemes dolgozni. Meg tudná mondani valaki, miért nem szeretnétek jegyeket kapni?

– Mert nem akarunk egyest kapni.
– Miért, mi történik, ha egyest kaptok?
– Az ciki.
– Értem. Van valami olyan lehetőség, amivel nem lenne ciki, ha értékelnénk magunkat?
– Gondolom, lehetne adni valami csokit annak, aki jó volt valamiben.
– És az, aki nem volt jó, nem kap csokit?
– Jó, majd adunk neki is.
– Ennek örülök, de akkor nem volt sok értelme, nem? Ha mindenki csokit eszik, akkor nem lett semmilyen különbség köztetek, nem?

– Az lenne a legjobb, ha nem kéne szégyellni magunkat semmiért. Biztos, hogy mindenki azért tanul, mert jobb akar lenni. Én például azért játszom a kedvenc játékommal, mert jobb akarok lenni benne. Ha nem akarnék, nem játszanék – nem kötelező.
– Tehát csak az tanuljon angolul akit érdekel?
– Hát… öö… nem, ez így nem jó, mert arra szükségünk lesz.
– Mit tehetnénk még?
– Én szerintem azt is kipróbálhatjuk, hogy mi lenne, ha egy évben el kéne érni pl. ezer pontot, és aki csak 900-at ér el, az már négyes. Tanár úr szerint ez működne?
– Ez nekem már kezd szimpatikus lenni, de még van egy gond.
– ???
– Hogy októberben még nagyon messze van a január, december végén pedig nagyon hiányozna, hogy addig nem tanultok.
– Hát akkor legyen minden hónapban egy dolgozat – ja :D De azt lehet, hogy minden hónapban el kell érni bizonyos pontot, és a hónapok végén jegyeket kapunk, nem?
– Részemről lehet. Van kedvetek hozzá? Nem baj, hogy a végén mindenki jegyet kap?
– Nem, mert én döntöm el, hogy mikor tanulok, és milyen feladatokat oldok meg. Ha valami nem tetszik, azt csak akkor csinálom meg, ha nagyon kell a pont.

– De Tanár úr, nem lehet, hogy lesz, aki pont a fontos feladatokat fogja kihagyni?
– De, lehet. Mit tehetnénk, hogy arra ösztönözzük egymást, hogy ne hagyják ki?
– Adjunk rá több pontot!
– Rendben, büszke vagyok rátok. Jövő héten kipróbáljuk – adok majd ötleteket, hogy mire tudtok pontot kapni. Akkor addig házi feladat… ja, az nincs, nézzetek este valami filmet, ami érdekel. Akár angolul is lehet…

Folytatása nem következik…