Mit rejt a Normafa – avagy rejtett komolyzenei emlékeink 1.
Írta: Tőri Csaba
2019. január 23.
Előre is bocsánatot kérek azoktól, akik tudják, mindenesetre nekem új információ, és már nagyon régen izgatott, mit jelenthet a név. Az pedig külön meglepetés, hogy a XIX. század egyik legnevesebb magyar énekesnőjének köszönheti a nevét.
Schódelné Klein Rozália a XIX. század első felének első igazán kimagasló magyar nemzetiségű operaénekese volt, aki Kolozsvárott született, majd Olaszországban és Bécsben tanulva, egész Európát bejárta. Az érdekesség, hogy 1840-ben egy már akkor népszerű kirándulóhelyen, ahol számos színész gyakran kirándult, elénekelte Bellini Normájának nagyáriáját egy híres fa árnyékában.
Addig az akkor ott élő öreg bükkről elnevezve Viharbükknek nevezték, akkor szerezte mai nevét, és azóta hívják Normafának.
Sajnos ma már senki nem tud a fa árnyékában énekelni, 1927-re elöregedett és kidőlt, emlékét egy tábla őrzi.
Mindannyian csodálattal figyeljük a magas hangokat, le vagyunk nyűgözve attól, ha valaki elképzelhetetlen magasságot énekel ki. És valahogy ugyanúgy le vagyunk nyűgözve attól is, ha valaki olyan (“recsegős”) mélységet tud megszólaltatni, amit akárhogy is próbálkozunk, nem tudunk kihozni magunkból.
Valahogy azonban a legtöbb amatőr kórusban megfigyelhető, hogy altnak lenni nem különösebben tűnik értéknek, míg az a szoprán, aki a legmagasabb hangot ki tudja énekelni, az mindig különlegesnek számít.
Van egy furcsa különbség a nők és a férfiak megítélése között is: míg az operaszínpadon egyaránt lelkesedünk a nagyon magas hangú nők és férfiak iránt is, ez a mély hangoknál koránt sincs így. Egy mélybasszus az mégiscsak mélybasszus – de mély altra a XX. századot megelőzően szinte nem is írtak szerepet.
Ennek biztosan sokféle oka lehet, részben az is, hogy sokáig a legmagasabb hangot is férfiak énekelték, így csak az tudott a hangi skálán további érdekességgel szolgálni, ha még annál magasabb hangot is ki tudott adni valaki. Másrészt az is szerepet játszhat, hogy egy magas hang (legyen az férfi vagy nő) mindenképpen áthallatszik a teljes zenekaron, míg egy mély sokkal kevésbé. Hasonlóan egy énekkar tutti hangzásában a tenor mindig észrevehető, még ma is mindig lényeges, amikor a fő dallam legtöbbször a szopránba kerül, míg egy alt már sokkal kevésbé észrevehető a tutti hangzásban.
Így aztán az a furcsa helyzet jött létre, hogy a hölgyek között sokáig nem volt “menő” altnak lenni. A XX. század, elsősorban jazz-tradíciói azért felélesztették a mélyalt értékét, ugyanakkor arról legtöbben úgy érezzük, hogy az nem nekünk való, mi arra nem vagyunk képesek.
Kórusban énekelve számtalan olyan tapasztalatom volt, amikor egy szoprán teljesen el tudta fedni a hangzást, a többiek szinte nem is hallatszottak mellette, és mégis: szopránnak lenni nagyobb motiváció sokakban. Ahogy még sosem hallottam senkitől, hogy milyen tragikus élmény volt, amikor altból mezzoba “fokozták le”, a szopránból átültetett mezzok sokan érezték úgy, hogy őket egyfajta hátrányos vélemény érte.
Véleményem szerint ez elsősorban nagyon megható. Nem tudom biztosan, hogy mit élhet át, aki nem énekelhet olyat, amit szeretne. Lehet, hogy ez a mélyebb végletnél is megvan (legalábbis emlékszem, mekkora trauma volt 15 évesen, amikor rájöttem, hogy én is egyfajta “bariton” vagyok, azaz se nagyon mélyen, se nagyon magasan nem vagyok meghatározó), mégis szegény szopránnál ez valahogy feltűnőbb: talán azért, mert szopránként eleve szem előtt van az ember, másrészt mert őket hallja legjobban a közönség nagyobbik része.
Ugyanakkor egy-egy igazán jó alt kórustag annyira ritka, hogy örömmel mondanám: akinek van minimális kedve hozzá, énekeljen altot igazán jól – bármelyik nőikarban örömmel fogják látni.
Belülről jön a legjobb motiváció. Segítünk megtalálni!
Szerintünk az iskola feladata, hogy ösztönözzön. Élményből születnek a vágyaink, vágyból pedig tudásunk.
Alapvető szabadságjogok, 12. passzus: Énekelni mindenkinek joga van!
Van, akinek 10-15 év, míg rájön, hogy a zenélés hiányzik az életéből. És van, aki eljön az ImPulzushoz előbb.
Jóvágású kórusénekesként valószínűleg az a legfőbb motivációnk, hogy nagyszerű darabokat énekelhessünk, olyan kórust találjunk magunknak, ahol a közösség is vonzó, és minket is elfogad. Ráadásul a próba szakmai része egy koncerttől távol eső időszakban még sokkal kevésbé vonzó, és egyébként is “belefér hogy egy kicsit késsek a próbáról”, és “még a boltba is be kell ugrani próba előtt pár dologért úgyis”. “Jó, legfeljebb a beéneklés végére érek majd oda…” “Végül is a metrón is be tudok énekelni…” “Különben is, a Jucinak sokkal nagyobb szüksége van rá, mint nekem…” “Én már beénekeltem életemben 240-szer, több alkalomra már pont nincs szükségem…” “Különben is, úgyis mindig ugyanazokat énekeljük, nem lehet annak akkora hatása.”
Azt hiszem, mi karnagyok is sokban felelősek vagyunk ezekért a mondatokért. Ugyan nem mindig teljesen világos, mit kellene máshogyan csinálnunk: az segít-e, ha magunk tudunk-e jobban énekelni? Többet használ, ha jó gyakorlatokat tanulunk valakitől? Jobb lenne-e, ha viccesebben tudnánk a hangképzésről beszélni, vagy az tenne többet hozzá, ha mindenki komolyabban venné a feladatot?
Ahhoz, hogy egy témát fontosnak ítéljünk meg, amennyire tapasztalom két összetevő lehetséges. Jól mérhető ez az iskolai tantárgyak megítélésében.
Jó esetben mindannyiunknak van egy személyes érdeklődésünk: kinek-kinek ez lehet rajzolás, matematika, történelem, társadalomföldrajz, stb. Ami szélsőségesen érdekel minket, arra mindenképpen energiát szánunk, valószínűleg erre a legtöbbet. Ami nem elsődleges számunkra, azok között pedig prioritásokat alakítunk ki – néha saját döntésből, néha pedig a külvilág nyomására (végül persze akkor is saját döntésből).
A gyerekeknél jól megfigyelhető, hogy vannak a kedvenc tárgyaink, vannak azok, amiket fontosnak tartunk, és vannak azok, amelyeket se nem szeretünk, se nem fontosak – ezeket általában nem is csináljuk igazán. (Persze ebből következően felnőttként sokan súlyproblémákkal, izomfájdalmakkal, stresszlevezetési gondokkal és állandó konfliktusokkal küzdünk, de erre a megoldást szintén a motiváció megerősödésekor könnyebb megtalálni – azaz csak akkor, amikor már kialakult a gond, a megelőzés még nem elég motiváló legtöbbször.)
A kedvenc tárgyakra – témákra – mindig találunk időt. Az ezt követő prioritási szint az, amit a társadalom sugallatára fontosnak tekintünk. Amiből érettségizni kell, az fontos lesz, amit az iskola fontosnak nevez, az fontosabb lesz, amit a többiek sokan szeretnek, az is fontos lesz. Ebből az következik, hogy nem fontosnak azt tekintjük, amiről mások sem gondolják, hogy az lenne. Egyfajta ördögi kör alakul ki: ha sokan mondják, hogy valami értelmetlen és haszontalan, akkor még többen fogják úgy gondolni – ezért még többen fogják azt mondani, hogy semmi haszna. Így végül is a beéneklések valamelyest azért is válnak értelmetlenné, mert azt gondoljuk róla eleve, hogy belefér lekésni, belefér, ha nem vagyunk ott közben.
Érdekes hogy vajon mennyiben azért gondoljuk így, mert valójában késni szeretünk, amivel azért nem túl kellemes érzés szembesülni.
Ami tehát a beéneklésben fontos: nagyon sok olyan funkciója van, ami kiaknázatlan, amelyben mi is dolgunknak érezzük, hogy az értékét hangsúlyozzuk.
Legtöbbször az él a fejünkben, hogy ez egyfajta bemelegítés, és már ezen a jogon helye is van a próbákon. Senkinek sem jutna eszébe komolyabb sportteljesítményt végezni bemelegítés nélkül – és hogy ne is jusson, ezernyi történet áll rendelkezésre megsérült, elszakadt szalagokról és életre szóló nehézségekről olyanoktól, akik túlzásba vitték.
Használjuk emellett egyfajta hangulatteremtésnek is, ahol nem kell még keményen koncentrálni, így mindenképpen alkalom van játékra, felszabadultságra, esetleg mozgásra.
Bizonyos kórusokban ez edukációs terepként is működik: hangképzési technikák, trükkök átadására is ideális terep.
Ugyanakkor arra is nagyszerű, hogy ha valaki elkésik egy-két percet, még nem nehezíti meg mások munkáját annyira, mint ha éppen a két fős szólamából marad ki egy nyolcszólamú darab elején.
Akkor kezdtem csak igazán lelkesedni ezért, amikor az egyik kórusom kérésére belevágtunk egy igazi kihívást véghez vinni: a kórus minden tagja – előképzettségtől függetlenül – szólót énekelhetett egy koncerten. Természetesen volt, aki operai duettet, áriát választott, és volt aki musicalrészletet – de egy közös: mindenkinek önállóan, olyan értékelhető produkciót kellett létrehoznia, amit a profi előadásokhoz szokott közönség is értékel, ha kisebb kompromisszumokat kötve is.
Eközben azt kerestük, hogy mik azok az eszközök, amelyek gyorsan eredményre vezetnek – hiszen nem állt rendelkezésre több idő, mint 3-4-szer 20 perc, ami után szólóéneklést legtöbbször egyáltalán nem tanult emberek a világmegváltó deszkákra léptek.
S ha ez már sikerült, az énekkar magabiztossága olyan gyorsan fejlődni kezdett, mint korábban sosem. Azóta vagyok benne biztos, hogy az elsődleges feladatunk a beéneklés közben az, hogy minél hamarabb, minél több technikai tudás birtokába juttassuk az énekeseket.
Annál jobb élmény egy karnagynak úgy sincs, mint amikor az énekesek akkor is tudnak valami lényegeset, ha nem mondjuk nekik.
Belülről jön a legjobb motiváció. Segítünk megtalálni!
Szerintünk az iskola feladata, hogy ösztönözzön. Élményből születnek a vágyaink, vágyból pedig tudásunk.
Alapvető szabadságjogok, 12. passzus: Énekelni mindenkinek joga van!
Van, akinek 10-15 év, míg rájön, hogy a zenélés hiányzik az életéből. És van, aki eljön az ImPulzushoz előbb.
Sokan ismerik Kodály örökérvényű szavait, mely szerint a gyermek zenei nevelését legcélszerűbb az édesanyja születése előtt 9 hónappal elkezdeni. A mondat értékéből semmit nem elvonva azonban felmerül a kérdés: mi történik ha nem kezdtük el időben?
Van-e értelme elkezdeni 10 éves korban, van-e még értelme 20-22 évesen, és pláne, van-e haszna, ha mindössze 34-35 évesen, esetleg nyugdíjasként kezdünk bele?
A válasz, mint oly sok másban is, azt hiszem, a motivációban keresendő.
Aki egyszer megérzi, hogy mennyire sokat tehet hozzá az életéhez az éneklés, az általában később sem hagyja abba. Azonban, mint az autóvezetést, ezt is lehet jól vagy még jobban csinálni.
Aki sokat használja a hangját, egy idő után felfedezi, hogy mi mindenben szeretné fejleszteni még. Ki tudja, talán énekesnek készül, talán arra, hogy néha, egy-egy szólót elénekelhessen.
Ha pedig sokat énekel, de nem teheti meg, hogy képezze magát a témában, idővel egyre erősebb motiváció jöhet létre benne: szeretne még magasabb, még hosszabb, még szebb darabokat vállalni – vagy akár a kórusban szeretné, hogy többet tudjon hozzátenni a közös élményhez.
Egyedüli jó válasz természetesen ilyenkor sincsen: de egy biztos, ha motivációt érzel magadban, akkor a legjobb alkalom éppen eljött. Ki tudja, egy év múlva lesz-e éppen alkalom, vagy szabad idő, amikor belevághatsz.
Mi már mindent előkészítettünk, hogy sikerüljön lebontani az első gátat magadban. Ezért jött létre az ImPulzus Kórushangképzés Program és Workshop.
Ha még nem érett meg benned az elhatározás, az sem baj. Amint megérik, érdemes lesz vele foglalkozni. Azt mindenképp tudd, hogy jól jársz vele. Amint tapasztalatot szerzel benne, életed minden egyéb területén is hasznát veszed majd.
Reméljük, személyesen is találkozunk!
Belülről jön a legjobb motiváció. Segítünk megtalálni!
Szerintünk az iskola feladata, hogy ösztönözzön. Élményből születnek a vágyaink, vágyból pedig tudásunk.
Alapvető szabadságjogok, 12. passzus: Énekelni mindenkinek joga van!
Van, akinek 10-15 év, míg rájön, hogy a zenélés hiányzik az életéből. És van, aki eljön az ImPulzushoz előbb.
Zenészként gyakran találkozunk egy ellentmondással: ahhoz, hogy igazán motiváltak legyünk a munkában, felkészülésben, a legfontosabb a közelgő végcél. Az ember sokkal gyorsabban halad a munkával, ha holnap este koncert lesz, és még nem tudja a darabot sem. Ugyanakkor ez a helyzet nem segít abban, hogy igazán mély dolgok születhessenek: az alkotóműhelyben időre van szükség, nyugalomra, ami lehetővé teszi, hogy az Alkotás megszülessen.
Nem segít az idő okozta stressz, nem segít, hogy “holnapestérekészkelllegyen”.
Ugyanakkor a világ nem működne igazán jól, ha minden egy alkotóműhely lenne – nem lenne kellő motiváció arra, hogy elkészüljünk. Egy barátom szavaival élve: “Azért jó, hogy van az utolsó pillanat, mert különben soha semmi nem készülne el.”
Az egyik legszebb példa ennek illusztrálására egy Hofi Gézával készült nagyszerű interjú röviddel a rendszerváltás után. Pontosan erről beszél:
A művészet és a művészettanítás leginkább alkotóműhely, és hiszek benne, hogy a készségek felépítése más területen is ebben a formában lehet igazán sikeres. Az egyik legutóbbi cikkben erről bővebben is volt már szó: alapvetően más megközelítést igényel egy információt megtanulni, és egy képességet felépíteni. Ráadásul a technika fejlődése miatt az információk egyre könnyebben megszerezhetők: ma már elég mindössze egyetlen készség, az internet helyes használata ahhoz, hogy az átlagember számára szükséges információk 80-90%-át gyorsan, minden korábbinál gyorsabban meg tudja szerezni.
Míg régen a tudáshoz hozzátartozott egy rakás egyéb készség szükséglete: ismerni kellett egy könyvtár működését, tudni, hogy kitől érdemes utánakérdezni dolgoknak, ráadásul a fejekben a megtanult információk között szőtt kapcsolatoknak is óriási szerepük volt. Minden falu, minden város egymástól nagy függetlenséggel fejlődött, hosszú idő volt, míg például Magyarországon hírét vették annak, hogy Bach milyen művet mutatott be Lipcsében.
Azzal, hogy egy információ megszerzésének átlagos ideje felgyorsul, felértékelődik minden készség szerepe, hiszen a skillek megszerzése ma is, később is, hasonlóan sok idő marad mint korábban. (Ebben is gyorsulunk persze, kreatívabb módszerek, jobb eszközök felgyorsítják a folyamatot, de az információval ellentétben ennek mindig lesz egy felső határa, aminél nem tud gyorsabban történni, míg az információnál ez a határ csak a pillanat hosszúsága marad.)
Azt gondolom, ha tehát tanítunk, valóban mindkét eszközre támaszkodunk: kellenek az időkorláthoz kötött, kiszámítható, részint sürgős feladatok is, és szükségünk van arra is, hogy el tudjunk mélyülni bizonyos folyamatokban. Egy tanítási óra viszont nagyon ritkán ad lehetőséget az elmélyedésre, ezért erre máshonnan kell forrást találni, hiszen rövid is a 45 perc, és a tananyag is fontos (?).
A gyerekek maguktól is elmélyülnek dolgokban, amennyiben nem kell ugrándozniuk egyik tananyagról a másikra. Nem biztos, hogy magukra kell hagyni őket ebben, de valamekkora szerepet talán érdemes szánni annak is, hogy maguktól, spontán módon mivel foglalkoznának.
A technológia fejlődése persze ebben is új kihívásokat ad: nagyon nagy az információs zaj, nagyon komoly függőségek jönnek létre a folyamatos online jelenlét során. Úgy látszik, hosszú távon azok lesznek igazán sikeresek, akik legyőzik az online élet által generált függőségeket, és megtanulják a saját céljaik megvalósítására használni ezeket, az egyébként nagyszerű eszközöket.
Valahol mindig az a célunk, hogy segítsük: minél gyorsabban, minél többet fejlődjenek a növendékek. Csak így érhetjük el, hogy abban a néhány dologban, amiben az ember fel tudja majd venni a harcot a gépekkel szemben, sikeresek legyünk. Régóta gondolkodom rajta, hogy mi ennek a leghatékonyabb módja, és anélkül, hogy tudnám a helyes megoldást, egy történet jut eszembe: egy régi, öreg tanáromról elterjedt történet, miszerint bizonyos órákon szinte nem tanított semmit.
“Ilyen lassú embert én még nem láttam” – mondta róla egy diákja. Az óráin hosszú csendek törték meg azt a néhány mondatot, amit elmondott – egyébként rendkívüli szuggesszióval és lelkesedéssel. Elképesztő, hogy néhány hét múlva azt vettem észre, hogy szinte minden mondatára pontosan emlékszem. A mennyiség háttérbe szorulásával előtérbe tudta helyezni a minőséget. (Mivel az órán soha nem terhelte meg nagyon az agyunkat, a fontos dolgokat mindig elmondta háromszor.)
Ha szétnézünk az európai porondon, akkor számos olyan iskolareformot találunk, ahol a tananyag drasztikus csökkenése mellett értek el óriási fejlődést abban, mennyire tudják a gyerekek a megszerzett tudást hasznosítani. A legtöbb szemléletfejlesztő írásban is azt hangsúlyozzák mostanság: a (pénzügyileg is) legjobban megtérülő befektetés az, ha önmagunk képzésébe, készségeinek gyarapításába fektetünk.
Az ImPulzusnál azért dolgozunk, hogy a zenélésben hamar megszerezhető, hasznos skilleket építsünk, amik aztán a későbbiekben a mindennapokban biztos, élvezetes alapot adnak egy kikapcsoló, rendszeresen feltöltő tevékenység kibontakoztatásában: hogy kényelmesen és helyesen tudjunk énekelni. A rengeteg sikerélmény pedig biztosak vagyunk benne, hogy új érdeklődést is szül: akinek ideje és kedve engedi, elmélyülhet abban is, hogyan lehet ezt közel professzionális szinten művelni.
Belülről jön a legjobb motiváció. Segítünk megtalálni!
Szerintünk az iskola feladata, hogy ösztönözzön. Élményből születnek a vágyaink, vágyból pedig tudásunk.
Alapvető szabadságjogok, 12. passzus: Énekelni mindenkinek joga van!
Van, akinek 10-15 év, míg rájön, hogy a zenélés hiányzik az életéből. És van, aki eljön az ImPulzushoz előbb.
Recent Comments