Írta: Tőri Csaba

 

Talán attól el is tekintek, hogy a kérdésnek azt az oldalát fejtsem ki, hogy milyen reklámok és milyen arcok jelennek meg főműsoridőben a tévében – és hogy mindez hogyan változott a tehetségkutató műsorok megjelenése óta. Rettenetesen sokat.

 

Természetesen van köztük kivétel, van amit akár még megnézni is érdemes – de azért a trend sajnos egyértelmű…

 

Mint minden, ami kis- vagy nagymértékben üzlet, itt is felmerül a kérdés: mi a valódi célja a műsornak?

Mi az, amiért reggel bemegy dolgozni, aki csinálja – hol van az értékeset alkotni vágyás és a szimpla pénzügyi logika között a határ?

És vajon az a széleskörű marketing, ami mindezt övezi, valóban olyan célokat szolgál, mint amit állít vagy sugall a cím?

 

Kb. 10-11 éve keresett meg először egy tehetségkutató műsor (bevallom, a nevére nem emlékszem, de az egyik legnépszerűbb volt akkor itthon), hogy nem ismerek-e a környezetemben olyan énekeseket, akiknek hasznára lehetne, ha felléphetnének egy ilyen műsorban.

 

Mivel akkor még nem volt képem igazán a viszonyokról, sokáig gondolkodtam, és meg is említettem pár embernek – hátha érdekelné őket; aztán egészen kényelmetlenül éreztem magam, hogy végül senkit sem küldtem.

 

Azóta mindez 6-7 alkalommal ismétlődött meg, a körítés pedig egyre fényesebb és fényesebb lett: volt, hogy kifejezetten fiatal zenészeket kerestek, akiknek a pályájukban óriási lehetőség egy ilyen „megmérettetés”, volt, hogy olyanokat, akik kezdők de fényes jövő előtt állhatnának, stb.

 

És aztán jött a gyökeres fordulat, ami ezt a cikket is eredményezte: 3-4 éve szép számmal kezdtek hozzánk érkezni bizonyos tehetségkutató műsorok (lelki) sérültjei. 

Olyan emberek, akik hittek abban, hogy valóban értük, a tehetségük felismerése érdekében készül a műsor – leggyakrabban vagy nehéz anyagi körülmények között élve, vagy akár még tinédzserként. Olyanok,  akik annak ellenére sem adták fel teljesen, ami ott történt velük, így megismerhettük a kulisszák mögötti lét árnyait.

 

A minta teljesen azonos volt: olyan emberekről beszélünk, akik persze nem voltak Whitney Houston-hoz mérhető géniuszok, de tisztán és szép hangon énekeltek, ráadásul elképesztő fejlődési potenciál volt bennük. Lett volna már akkor is, ha valaki foglalkozott volna velük valóban – úgy szakmailag, mint emberileg.

 

Közülük néhányakkal azóta is kapcsolatban vagyunk, néhányakkal már nem – de a történetek olyan torokszorítóak voltak, hogy mindenképp meg kell említsek néhányat.

 

A meghíváskor, vagy a jelentkezéskor általában egy rendkívül kedves hang elmondta, hogy milyen kiváló élmény és lehetőség lesz nekik, ha ott lesznek, és ha közben kiderül, hogy tehetségesek, akkor milyen elképesztő siker várja őket, hiszen segítenek majd benne és támogatják őket, amiben csak lehet.

 

Aztán jön a valóság kétféle oldala közül valamelyik:

– vagy látnak bennük fantáziát – ebben az esetben hosszú távon szükség lesz rájuk, ezért megdöbbentő szerződést kötve hozzák őket kiszolgáltatott helyzetbe

– vagy nem látnak – ebben az esetben pedig a show elemeként használják fel őket.

 

Ami számomra igazán elképesztő, hogy ez még csak nem is azután dől el, hogy hallották volna őket énekelni – hanem gyakran már előre, ezért, hogy igazán nagy show-elem lehessen, olyan helyzeteket teremtenek, amikben nem is tudhatja kihozni magából egy ember azt, ami benne van. Sőt: olyan mértékű megalázásnak teszik ki már előre, hogy esélye se legyen elnyerni a közönség és a zsűri (?) szimpátiáját.

 

Képzeljük el, milyen hatása lehet valakire annak, ha sok órán keresztül bezárva tartják egy szobában, kommunikálni nem engedik senkivel, majd egyszer csak kihajítják a színpadra, hogy na, most mutasd, mit tudsz – illetve vajon milyen érzés lehet a résztvevőnek, ha a színpadon közlik, hogy ez rettenetes, ne is próbálkozzon tovább.

 

Nem egy alkalommal ehhez bónuszként egy év múlva újra felhívták, hogy nem akarna-e jönni, hiszen tavaly milyen kiválóan szerepelt :D

 

Természetesen mindez a showbusiness része – hiszen mindent a számok döntenek el, és ha erre ül le nagyobb számban a magyar lakosság a tévé elé, akkor nincs erkölcsi szándék, ami ezt korlátozhatná. Mindenesetre fontos kérdés, hogy ennek milyen hatása van arra, hogy az emberek mit gondolnak éneklésnek, és mit gondolnak arról, hogy abban hogyan tudnának ők is fejlődni, kiteljesedni maguk és mások örömére.

 

Hogy mégis a show mennyire írja felül az emberi hozzáállást, arra jó példa az is, ahogy azokkal bánnak sajnos jó pár helyen, akikben fantáziát látnak. (ez akkor is igaz, ha objektív mércével nézve is értékes számokat ad elő az illető, és akkor is, ha nem)

Profi zenészek is be tudnak számolni arról, hogy a show lényege nem kizárólag a show maga, hanem ennél is jóval kegyetlenebb: az a cél, hogy akit kiválasztanak, az a következő években is hozza a pénzt a rendszernek – azaz meghatározott számú fellépést vállaljon, amely természetesen nem őt építi.

 

A szerződések egyértelműek: saját szervezésű másik fellépése leggyakrabban nem lehet, ha pedig nem vállalja el, amit kötelezően, hajcsár módjára ráosztanak, akkor elképzelhetetlen mértékű kötbér a jutalom.

 

Az ember azt gondolhatná, hogy a nyilvánosság a feltörekvő művésznek is jó lehet, hiszen megismerik a nevét – azonban ez csak addig igaz, ameddig utána is lesz lehetősége folytatni – ez azonban a legtöbb esetben nem így történik.

 

Persze a társadalom felelőssége is, hogy mindig azt gondoljuk, hogy ha valami új, akkor az biztosan jó is, és ezt itt is ki lehet használni:

Aki most kezdett (és persze akit az impresszárió „futtat”), az mindenhol kelendő, aki pedig már 2-3 éve tolja, az már sokkal kevésbé érdekes. 

 

Néhány éven keresztül még az is igaz volt, hogy a legtöbb fellépőhelyet be is lakták ezek a showműsor-kreálmány helyzetek, talán ma már ez kevésbé van így – ma már azért más együttesek is előrejutnak, bár tény, hogy kevés köztük, aki tehetségkutatóból lépett volna elő.

 

Visszajutunk tehát az alapkérdéshez: milyen értelme van egy tehetségkutatóban részt vennie valakinek, aki még nem tapasztalt?

 

Hiszem, hogy addig, ameddig ennyire a show dominál, a szakmai és emberi érték ennyire gátlástalanul ki van hagyva a képből, addig nem sok.

Mert ugyan a csillogás vonzó lehet, de ami utána jön, az mindkét esetben nagyon komoly lelki, esetenként fizikai sérülésekkel is jár.

 

Ami tanárként nekem a legjobban fáj: olyan traumákat szereznek emberek, hogy egy olyan területen, ahol életreszóló élményekben vehetne részt az ember, és közösséget, szeretetet kaphatna évtizedeken át, meg sem mernek próbálkozni vele újra, annyi fájdalom tapad hozzá.nem merik újra kipróbálni magukat, annyi fájdalom tapad az élményhez.

 

Pedig nem lenne olyan nehéz feladat ezt úgy megszervezni, hogy valóban értéket kapjon az is, aki hallgatja, és az is, aki részese: ha valódi mentorálást kapnának, ha olyan közegben engednék fellépni a kezdetben a még kevéssé rutinos indulókat, ahol önbizalmat és tudást szerezhetnek – végül biztos vagyok benne, hogy mind jobban járnánk.

Sokkal kevesebb sérültje lenne az „iparnak” – így jóval kevesebben éreznének undort az egésztől.

Én lennék a legboldogabb, ha egyszer ezt az írást meg kellene cáfolnom, mert átalakulna ez a bizonyos ipar.

 

Ezért tartjuk fontosnak, hogy így építkezzünk: mindenki annyi és olyan ember előtt járhassa végig a lépcsőket, amennyi komfortos, vagy azzá tehető számára.

Ilyenkor is előfordulnak hibák – amik egy érzékenyebb lelkű embert akár el is bizonytalaníthatnak -, de ilyenkor fontos hogy mindig ott álljon mellette valaki, és fogja a kezét, hogy segítsen „visszaülni a biciklire”. 

 

Ameddig a világ ezt nem tartja fontosnak, addig minél többen terjesztjük ezt a hozzáállást, talán annál többen kezdik el megérteni, hogy az amatőr zenei világ közös érdeke is ez. Motivációt találni, azt tovább építeni, kivédeni a veszélyforrásokat – amennyire lehet -, majd sikerélményekkel táplálni a korábbi motivációt.

 

Végtelenül káros minden olyan pillanat, ami ezeket – sajnos úgy érzem, szándékosan – kihagyja a képletből. Viszont aki úgy dönt, hogy szeretne egy másik utat építeni, ahol az emberi megbecsülés is fontos, mindig lesz olyan hely, ahol ezt megteheti.