Blog - ImPulzus
Cselekvés vagy passzivitás? Hogyan hassunk egymásra zenével – észrevétlenül?

Cselekvés vagy passzivitás? Hogyan hassunk egymásra zenével – észrevétlenül?

Cselekvés vagy passzivitás? Hogyan hassunk egymásra zenével – észrevétlenül?

 

Írta: Tőri Csaba

2024. május 21.

 

Miközben a munkatársaid reggel a dugóban araszolva vagy a buszon zsúfolódva igyekeznek a munkahelyedre, legtöbben már arra gondolnak, milyen feladatok várnak rájuk – vagy éppen hogyan lesznek túl a forgalom frusztráltságán.

Mindezek mind külső körülmények, amik így is, úgy is befolyásolnak bennünket – mégis, ha tudatosak vagyunk, mi is irányíthatjuk agyunkat, hogy jobban tudja őket kezelni.

Egy-két olyan zene, ami energiával tölt fel, vagy éppen nyugalmat áraszt, az egész nap tempóját és hangulatát képes befolyásolni, nem beszélve arról, hogy a figyelmünket is el tudja terelni a nap nehéz kezdetéről.

 

Már a gyerekek is tudják…

 

Biztosan mindenkinek van pár olyan élménye, amikor egy kisgyereket látott zenére mozogni. Hiszen a zene ritmusa, vagy akár egy-egy jellemző dallamfordulat elemi hatással van a szervezetünkre: gyakran azonnal mozogni kezdenénk – ha nem gondolnánk, hogy ilyet nem szabad/nem illik.

A gyerekekre szerencsére ezek az elvárások még nem hatnak: ha egy 2 éves rugózni vagy ugrálni kezd örömében, azt aranyosnak tartjuk – míg ha egy felnőtt teszi ezt a buszon, akkor úgy érezzük, hogy egyáltalán nem helyén való.
Persze nem arra akarunk buzdítani, hogy rögtön a piros 7-es zsúfolt székei között kezdj táncra, de azt a szabadságot, amit gyerekként a legtöbben még tudtunk, könnyedén vissza lehet szerezni felnőttként is. Ebben segít az aktív zenélés – ezért tartunk Zenei Csapatépítő programokat mind cégek, mind baráti társaságok számára.

 

Ha már felnőttként újra kell tanulni…

 

Sajnos legtöbben nem élhettük át azt az élményt, hogy szabad kreatívnak, bolondosnak lenni, és szabad mindezt együtt, másokkal közösen megélni. Valahogy az itthoni társadalmi normákba nem fér bele – pedig aki egyszer megérzi, milyen szabadságot ad, azt általában nehéz már lebeszélni róla a későbbiekben.

Emlékszem, mennyire furcsán néztek rám a barátaim, amikor egy-egy rövidebb dallamot megmutattam a metrón, vagy amikor “eltáncoltam” egy részt valamilyen darabból – aztán ahogy engem megfertőzött valaki, végül én is megfertőztem őket, és egyre többen gondolják azt, hogy vidámnak lenni rendben van, akár munka közben is.


Ha pedig kifejezetten a hatékonyság oldaláról nézem a kérdést: nincs annál rosszabb mint egy csoport (pl. munkahelyen) aki nem mozdult meg 2-3 órája. Lassúak, gondterheltek, és legtöbbször negatív spirálba kerültek – amit akár pár percnyi mozgás, vagy aktivitás fel tudna oldani, ha lenne rá eszközük.

Ezért építjük a Sing&Trust aktív zenei csapatépítőket. Mennyivel jobb lenne egy olyan világ, ahol ezek az eszközök mindenkinek a kezében vannak már, és saját maguk képesek úrrá lenni a fáradtságon, és az egymástól való elszigeteltségen…

Olvass utána, hogyan tudsz te is a részévé válni a gondolkodásmódnak – hátha találsz benne olyat, ami nektek is hasznos lehet:
https://impulzusmusic.com/singandtrust/

 

Belülről jön a legjobb motiváció. Segítünk megtalálni!

Szerintünk az iskola feladata, hogy ösztönözzön. Élményből születnek a vágyaink, vágyból pedig tudásunk.

Alapvető szabadságjogok, 12. passzus: Énekelni mindenkinek joga van!

Van, akinek 10-15 év, míg rájön, hogy a zenélés hiányzik az életéből. És van, aki eljön az ImPulzushoz előbb.

Feltöltődés a mókuskerékben

Feltöltődés a mókuskerékben

Feltöltődés a mókuskerékben – Mire jók az aktív zenei pillanatok a hétköznapokban?

 

Írta: Tőri Csaba

2024. május 14.

 

A XXI. századi élet tempójában gyakran úgy tűnhet, mintha egy állandóan pörgő mókuskerékben lennénk. A munkahelyi kötelezettségek, a családi feladatok és a mindennapi stressz sokszor elvonja figyelmünket azokról az apróságokról, amitől igazán fel tudunk töltődni, hogy aztán energikusabbak, ezáltal eredményesebbek lehessünk.

Ezekben a pillanatokban gyakran fordulunk már ma is a zenehallgatáshoz – azonban azt tapasztaljuk, hogy a zene ereje akkor sokkal nagyobb, ha ebbe valamilyen aktivitást is viszünk.

Azok az egyszerű zenei élmények, amik a teljes emberi evolúció során elementáris erővel hatottak ránk, a XXI. században is képesek kizökkenteni a nehéz helyzetekből – mégis: valamiért sokan megriadnak attól, hogy aktívan is ki merjék próbálni, mire is képesek valójában.

Pedig a hangok nem csupán szórakoztatnak, hanem egészen mélyen hatnak a szervezetünkre, érzelmeket és emlékeket idéznek fel, és segítenek kapcsolódni a világ sokszínűségéhez. Ezért kezdtünk bele annak idején a Sing&Trust – aktív zenei csapatépítő programokba – hogy segítsünk kapcsolódást és ötleteket találni azoknak, akik még nem fedezték fel a közös zenélésben rejlő erőt.

 

A zene magával ragad – mi lenne ha tudatosan is használnánk?

 

Sokan kezdik a reggelt valamilyen zenével – akár a rádióból, akár az autóban a lejátszóból, hogy jó hangulatban induljanak a dolgok. Ebben akár egy kedvenc dal, akár egy újonnan felfedezett szám, az egész napot befolyásoló tényezővé tud válni – vagyis pár percet eltöltve végül az egész napra pozitív hatást tudunk gyakorolni

Ha ennyire erős hatása van csak passzívan is, vajon mekkora ereje van azok számára, akik aktívan is be tudnak vonódni a történésekbe. Azt tapasztaljuk, hogy minél aktívabb valaki, annál inkább képes hosszú távon a hangulatának megváltoztatására.

Egy cég munkatársainak életében talán nem kell magyarázni, hogy mekkora hatása lehet, ha mindenki közösen kezd énekelni valamit, ami közös élményre emlékezteti a csapatot – vagy akár valami olyat, ami éppen most kezd slágerré válni.

 

Az első gátlások leküzdése után – immár szabadon

 

Mindehhez mindig az első lépés kiválasztása a legnehezebb, hiszen zenélni cseppet sem egyértelmű dolog ma már. Míg régen akkor hallott az ember zenét, ha ő maga, vagy valaki a környezetében tudott hangszeren játszani, vagy énekelni – ma a világ sokkal inkább a passzivitásra rendezkedik be.

Mi azt tűztük a zászlónkra, hogy ebben segítsünk: támogassa egymást a csapatépítő játék és az aktív zenélés, valamint a beépített kisebb feltöltő pillanatok – és mindeközben szülessenek új, közös élmények, amik aztán hosszú távon emlékezetesek lehetnek, és végül a mindennapokba is behozzák a közös gondolat erejét.

Ha érdekel a téma, olvass utána a Sing&Trust aktív zenei csapatépítő programnak itt:
https://impulzusmusic.com/singandtrust/

 

Belülről jön a legjobb motiváció. Segítünk megtalálni!

Szerintünk az iskola feladata, hogy ösztönözzön. Élményből születnek a vágyaink, vágyból pedig tudásunk.

Alapvető szabadságjogok, 12. passzus: Énekelni mindenkinek joga van!

Van, akinek 10-15 év, míg rájön, hogy a zenélés hiányzik az életéből. És van, aki eljön az ImPulzushoz előbb.

Jas, Jass, Jasz, Jaz vagy Jazz?

Jas, Jass, Jasz, Jaz vagy Jazz?

Jas, Jass, Jasz, Jaz vagy Jazz?

Írta: Kapolcsi-Szabó Levente

2023. december 12.

Tudtad, hogy a XX. század elején az első jazz-lemez megjelenésekor még a műfaj írásmódja sem volt egyértelmű?

Nehéz helyzetben vagyok, ha elém áll valaki a kérdéssel: Mi is a Jazz?

Hiszen azóta is folyamatos változásokon megy keresztül ez a műfaj, végigkísérve a teljes XX. századot egészen napjainkig, és mint ahogy elmondható bármelyik időszakáról, manapság is közel az összes addigi állomása jelen van egyidőben.

Gondolok itt a 20-as évek végén kialakult swingre, a 40-es évek eleji bebopra, a ’49-es Miles Davis-lemez, a Birth of the Cool felvételével ,,születő” coolra, pár évvel később a modális jazz-re, mely az ’59-es szintén Miles Davis lemezzel, a Kind of Blue-val robbant be, a hard-bopra, a 60-as évek elején alakuló free-jazz szárnybontogatására, később a fúziós jazz-műfajokra (electric jazz, jazz-rock, funk, soul, R&B, rock&roll), a sokrétű, de leginkább a népzenével ötvözött world-jazzre, stb…..

Ezek mind-mind átitatják és jelentik is a jazzt. Mégis szerintem a legnagyobb változás a 40-es évek eleje környékén történt, mivel addig a jazz átfogóan szórakoztató zenei, tánczenei műfajként volt számon tartva, de ahogy a bebop műfaja beköszöntött (Charlie Parkernek és Dizzy Gillespie-nek köszönhetően), a jazz előadóművészeti műfajjá vagy egyáltalán művészetté vált.

Ez az, ami számomra fontos, hogy én, mint jazz-zenész a saját zenei gondolataimat, ötleteimet, kreativitásomat, személyiségemet ki tudom általa fejezni. A zene önmagában kreativitásra ösztönöz; pláne ez a műfaj, ami különösen nagy teret ad az önkifejezésre, a közös játékra, improvizációra. Én egy szabad szemléletet kaptam a jazz által az együtt zenélésre, mások és önmagam megismerésére.

Belülről jön a legjobb motiváció. Segítünk megtalálni!

Szerintünk az iskola feladata, hogy ösztönözzön. Élményből születnek a vágyaink, vágyból pedig tudásunk.

Alapvető szabadságjogok, 12. passzus: Énekelni mindenkinek joga van!

Van, akinek 10-15 év, míg rájön, hogy a zenélés hiányzik az életéből. És van, aki eljön az ImPulzushoz előbb.

7+1 tipp miért érdemes szaxofonon tanulni

7+1 tipp miért érdemes szaxofonon tanulni

7+1 tipp miért érdemes szaxofonon tanulni

Írta: Chelemen Paula

2023. október 17.

A zene kreatívvá tesz, az igazán kreatívak pedig megtalálják a módját, hogyan kössék össze a kellemeset a hasznossal.

1. Nem lehet elég korán kezdeni… a babák élvezik a hangutazást, a Szülők pedig gyakorolhatnak egész nap a környezet (szomszédok!) örömére. No meg inkább a szaxofon, mint a babasírás!
2. Az iskolában mindenki szereti a szaxofonosokat! Könnyű vele ötöst szerezni, és az énektanár is hálás lesz, ha zenélsz, amíg a többiek dolgozatot írnak.
3. A szaxofonosok mindig vonzóak! A szaxofon hangja magával ragadó, és a művészeti érdeklődés közös terület lehet egy kapcsolatban. Ha a randin nincsenek szavak, hadd beszéljenek a hangok!
4. Otthon, az összeköltözés után is hasznos lehet! Szaxofonnal segíthetsz Kedvesednek a hajszárításban. Hiszen ki akarja hallani a hajszárító zaját, amikor zenélhetsz neki?
5. Unod a forró nyarakat? Irány a Balaton! A néma halak között garantáltan Te leszel a sirály!
6. Szerteágazó az érdeklődésed vagy sokat utazol és úgy érzed, nem lenne időd a szaxofonra? Mivel több darabra szedhető szét és még tokja is van, igazán kényelmes útitársad lesz akár munkába menet is. A Kollégáid pedig imádni fognak, ha eljátszol nekik egy slágert.
7. A szaxofon kortalan és kortalanná tesz. Egy remegő, füstös hang pedig menő a könnyű zenében, és nem kell külön edzőterembe se járni egy kis karizomhoz. Ha fitten tartanád magad, a szaxofon remek választás!
+1 tipp! Eddig hangyának számítottál? A zene nem csak a tücsöké! A zene: Mindenkié!

Belülről jön a legjobb motiváció. Segítünk megtalálni!

Szerintünk az iskola feladata, hogy ösztönözzön. Élményből születnek a vágyaink, vágyból pedig tudásunk.

Alapvető szabadságjogok, 12. passzus: Énekelni mindenkinek joga van!

Van, akinek 10-15 év, míg rájön, hogy a zenélés hiányzik az életéből. És van, aki eljön az ImPulzushoz előbb.

Gyakoroljunk vagy játsszunk egy hangszeren?

Gyakoroljunk vagy játsszunk egy hangszeren?

Gyakoroljunk vagy játsszunk egy hangszeren?

Írta: Tőri Csaba

2021. április 27.

Azt hiszem, sokan egyetértenénk abban, hogy a legkevésbé vonzó dolog a hangszertanulásban, hogy GYAKOROLNI KELL.

Eltekintve azoktól, akik világraszóló képességgel megáldott művészek és látszólag sosem kellett gyakorolniuk, nekünk, többieknek – egyfajta földi halandóként – biztosan szükségünk van gyakorlásra.

Mégis, vajon mitől ijesztő ez az egész, és miért válik olyan diszkomfortossá, hogy végül hatodik-hetedik osztály környékén ennyien abbahagyják, és gyakran sosem kezdik újra később sem?

Visszagondolva a saját zeneiskolai éveimre, miközben annyira lelkes voltam az elején, hogy 4 különböző hangszeren kezdtem játszani, végül mindössze egy maradt, amelyikkel hosszú távon is foglalkoztam.
Volt jó pár kiváló tanárom, és persze volt olyan is, akihez gyűlöltem bemenni, mégis: végül azokat is mind abbahagytam idővel, amiket jobban szerettem csinálni.

Volt, amiben könnyebben szereztem én is sikerélményt magamnak, és volt olyan is, ahol az elején két hétig meg sem szólalt a kezemben a hangszer (ez amúgy a klarinét, ahol ez nem annyira ritka abban a korban), valahogy mégis egy idő után elment a kedvem az összestől, és egy ponton csak azért foglalkoztam vele tovább én is, mert egy-két tanáromat nagyon szerettem és nem is kellett különösebben megerőltetni magam azért, hogy ne piszkáljanak.

Mostanra, zenészként viszont úgy érzem, az sokkal hasznosabb lenne, ha nem csak úgy véletlenül csinálná tovább a dolgot, aki nem elég karakán ahhoz, hogy abbahagyja.
Sokkal jobb lenne, ha a zenélés valóban az lehetne, amiért elkezdjük: kikapcsolódás és élmény.
Ha valaki hivatásos művésznek készül, ott persze nincs kompromisszum, ott meg kell tenni mindent azért, hogy a lehető legtöbbet fejlődjön az ember, de vajon aki hobbiként zenél, annak mire van pontosan szüksége?

A legtöbb hangszer esetében, amikor elkezdjük, azt szokás mondani, hogy napi fél óra gyakorlásra. Ha valaki elér egy szintet, akkor háromnegyed órára. Ha pedig konziba készül, akkor napi 3-4 óra alatt meg se álljon – aki pedig végül zenész lesz, ha bizonyos hangszereknél a tanára megtudja, hogy a napi 5 óra nincs meg mindig (és tényleg mindig, még nyáron is, vagy különösen akkor, ha véletlenül valami másból teljesíteni kell), akkor finoman fogalmazva is hagyjon fel minden reménnyel…

Az amatőr zenélés szépsége azonban pont abban rejlik, hogy nem kötelező. Hogy azért csináljuk, mert kedvünk van hozzá – és ahogyan felnőttként nincs kényszer, hogy azért csináljuk, hogy kenyér kerüljön az asztalra (hiszen nem ettől kerül), talán érdemes lenne ezt a megközelítést gyerekeknél (vagy akár kezdő felnőtteknél) is alkalmazni.

Ha valaki elkezd egy hangszert (vagy kifejezetten énekelni), az ImPulzus első két évének növendékeire gondolva biztosan merem állítani, hogy nincs mindenáron szükség ilyen önfegyelmezésre.
Hiszen, ha megkérdezzük magunktól, mi is a cél, bőven elég, ha abba az irányba haladunk.

Bár tény, hogy nagymértékű fejlődés akkor érhető el, ha az ember sokat invesztál valamibe, az is legalább ilyen fontos, hogy azt a jó pillanatban és hasznos módon tegye.

Jó pár növendékünknél próbáltunk ki egy teljesen más (nyugaton is egyre divatosabb) megközelítést: Mi lenne, ha azt tanítanánk, hogyan kísérletezzen, hogyan találjon egyre jobb és élvezetesebb módszereket a hangszeren? Ha minél előbb arra tennénk kísérletet, hogy az élmények határozzák meg a fejlődést – és nem attól várnánk eredményt, hogy majd a fejlődés önmagában meghozza az élményt? (Pláne nem egy előre kitűzött anyagot kérjünk számon mindenkin valamennyi idő tanulás után, ahogy az itthoni rendszerben sokszor kötelező)

Személyesen abban hiszek, hogy a folyamatban nem létezik kötelező (sem erősen ajánlott) gyakorlási idő. Azért nem, mert bár lehet, hogy pár év után megmutatkozna, hogy mennyivel előrébb tart az ember, ha rendszeresen azonos mennyiséget foglalkozunk vele, ehelyett nagy százalékban abbahagyjuk, ahelyett, hogy beépülne az életünkbe a mindennapi örömök közé. (Vajon hányan szeretnénk annyira a csokoládét, ha kötelező lenne minden nap egy táblát megenni?)

Abban hiszek, hogy a hangszerrel kiépített kapcsolatot, azt a vágyat kell erősítenünk, hogy amikor alkalom nyílik rá, akkor kedvünk is legyen elővenni/leülni hozzá.
Saját magam csak a zongorázásban tudok erre példát hozni, amelyet biztos sokan más formában, több hangszeren is meg tudnak fogalmazni:

  • Igenis fontos, hogy már az elején is teljes darabokat játsszunk, ne csak az egyik vagy másik kezet 1-2 hétig, hiszen nem halljuk meg azt a harmóniát, amiért elkezdtük tanulni. (ez amúgy egyáltalán nem olyan nehéz, mint amilyennek hangzik, kiváló gyakorlatok vannak hozzá, amikkel 1-2 hét alatt kialakul ez a szemlélet).
  • Vagy: igenis, játsszunk olyan darabokat, amiket már ismerünk, legyen szó akár könnyű, akár klasszikus zenéről – hiszen élményt, szórakozást ad, ami amatőr zenészként e legfontosabb prioritás.
  • Ha választhatnék, mindent, ami a szigorúságról szól (ujjrend, artikuláció, hangindítás stb.), legfeljebb extraként építenék be, és biztosan arra törekszem, hogy csak akkor kerüljön elő, amikor van éppen annyi élmény, hogy kedv is legyen a nehézséggel megküzdeni.

Azt hiszem, az a célunk, hogy ha valaki zenélésre adja a fejét, azt megerősítsük abban, hogy élete hátralévő évtizedeiben ez az eszköz mindig adott lesz számára – és csak az fogja meghatározni, hogy mennyit foglalkozzon vele, hogy mi okoz örömet neki.

Ha például egy futamot szeretnénk megtanulni, ahhoz biztosan szükség van annak a szisztematikus begyakorlására, sőt, ha pl. zongorán egyre összetettebb, akkordikus dolgokat játszunk, akkor is fontos, hogy az ujjaink megszokják a logikát.

A legfontosabb azonban a kapcsolat: hogy amikor odaülünk, kedvünk legyen hozzá. Ha valamitől nincs, akkor azt ne csináljuk, mert a zenélés nem erről szól. És ha lehet, mielőbb (talán már 1 év után) kezdjünk el valamit közösen játszani: kamarazenélve, kórusban, zenekarban, ahol lehet.

Meglepő lenne számomra, ha 200 évvel ezelőtt napi gyakorlási limittel motiválták volna a fiatalokat – és valahogy mégis egyértelmű volt, hogy azok, akik tehették, örömmel és életük végéig rendszeresen játszottak valamilyen hangszeren.

Ha tehát az ember hangszert, és ezen keresztül tanárt választ, az az elsődleges, hogy olyat válasszon, aki ezekben támogatja majd. Bármilyen csábító is csak úgy egyszerűen hangszert tanulni, ha pár alkalom után elvész a motiváció, akkor keressünk olyan formát, amiben szívesen vagyunk benne hosszabban is.

Lehet, hogy a hangszer kérdéses, de sokkal valószínűbb, hogy a tanulás módja.
Azaz: hogy tanulásként kezeljük, ahelyett hogy játszanánk a hangszeren.

Hol könnyebb, hol nehezebb kísérletezést választva, olyat, amiből tanulunk is, de elsősorban kedvünket lelve. Ez a titok: az igazán nagy művészek legtöbbször azt mesélik, hogy azért gyakorolnak, mert még 80 évesen is élvezik hogy fejlődnek.

Nem attól lettek művészek, mert keményen dolgoztak érte akaratuk ellenére: hanem mert az idő többségében akartak vele foglalkozni, akár keményen is.

Hosszú távon mi is ezzel járunk a legjobban: keressünk olyan részeket benne, amikhez kedvünk van – és ha ebben az irányban tud segíteni egy tanár is, az a legjobb ami történhet :)

 

Belülről jön a legjobb motiváció. Segítünk megtalálni!

Szerintünk az iskola feladata, hogy ösztönözzön. Élményből születnek a vágyaink, vágyból pedig tudásunk.

Alapvető szabadságjogok, 12. passzus: Énekelni mindenkinek joga van!

Van, akinek 10-15 év, míg rájön, hogy a zenélés hiányzik az életéből. És van, aki eljön az ImPulzushoz előbb.

Miért kezdjek el zenélni, ha már elmúltam 40/60/80 és eddig nem tettem?

Miért kezdjek el zenélni, ha már elmúltam 40/60/80 és eddig nem tettem?

Miért kezdjek el zenélni, ha már elmúltam 40/60/80 és eddig nem tettem?

Írta: Tőri Csaba

2021. április 14.

Azt hiszem, megfordítanám a kérdést:
Honnan tudhatjuk meg biztosan, hogy már nem érdemes valamibe belekezdenünk?

Mielőtt elmondanám a válaszomat rá, két rövid bekezdés:
Szerintem az élet arról szól, hogy egyre jobb és jobb dolgokat csináljunk, egészen addig, ameddig annyira jól érezzük magunk, hogy abból már másoknak is jó szívvel adhatunk.

Ha pedig valamit még nem próbáltunk ki, akkor jó kérdés, hogy miért fordul meg a fejünkben, hogy esetleg érdemes lenne. Persze, biztos látunk sok-sok figyelemfelhívó mondatot, esetleg hirdetést is – azonban egy biztos: ha ezek egyáltalán nem mozgatnak meg valakiben semmit, akkor ezt a cikket nem is olvassa éppen.

Ha viszont igen, és itt a válasz: akkor amennyiben ki akarjuk használni az időt, ami adatott – legyünk most akár 80, akár csak 18 évesek, akkor ebből érdemes levonnunk egy információt: hogy a dolog érdekel bennünket.
Vagyis mindkét kezdeti kérdésre, úgy érzem, az a helyes válasz, hogy ami érdekel, azt próbáljuk ki – lássuk meg, mit változtat majd az életünkön.

Valójában az egész írást egy idézet ihlette: Senecának tulajdonítják azt a mondást, hogy “semmit nem fedeznénk fel, ha megelégednénk azzal, amit már tudunk”.

Biztos vagyok benne, hogy ez legalább annyira igaz a magánéletre, mint a tudományra: azzal jutunk előrébb mind mi magunk, mind a közös, emberiséggé kovácsolt ügyünk, ha új és új dolgokat keresünk, ha saját magunk, vagy kapcsolataink új oldalát fedezzük fel – és leljük benne kedvünket.

Ha tehát valami megragadta a képzeletünk, szerintem érdemes közelebb lépni hozzá. Ezért most elmegyek, és nézek egy Forma 1-es futamot – de akinek más ragadja meg, azt arra a bizonyos másra buzdítanám. Ha ez egy hangszer, arra, de ha egy kirándulás, akkor arra.

Egyik kedves tanárom gyakran ismételt mondatára hivatkozva: az élet nem más, mint befektetés az emlékekbe. Ha ebben tudunk segíteni, természetesen örülünk, ha megismerkedünk hamarosan :)

 

Belülről jön a legjobb motiváció. Segítünk megtalálni!

Szerintünk az iskola feladata, hogy ösztönözzön. Élményből születnek a vágyaink, vágyból pedig tudásunk.

Alapvető szabadságjogok, 12. passzus: Énekelni mindenkinek joga van!

Van, akinek 10-15 év, míg rájön, hogy a zenélés hiányzik az életéből. És van, aki eljön az ImPulzushoz előbb.

Szégyelld magad, kislányom! – avagy hogyan énekelek, ha szégyellem magam?

Szégyelld magad, kislányom! – avagy hogyan énekelek, ha szégyellem magam?

Szégyelld magad, kislányom! – avagy hogyan énekelek, ha szégyellem magam?

Írta: Tőri Csaba

2021. március 22.

Most, hogy már lassan 3 éve folyamatosan működünk, egyre több tapasztalat kezd kikristályosodni, amit a növendékektől tanulunk. Ezek közül pedig azt hiszem van egy olyan terület, amiről nem nagyon tudunk általában – és amit talán mi tapasztalunk meg az elsők között.

Kis bevezető: Van egy fontos és nagy különbség aközött, ha valaki nálunk kezd el énekelni, és amikor valaki zeneiskolába megy. Amennyire látom, egy zeneiskolába főként akkor kerül az ember énekelni, ha sokaktól azt hallja, hogy ő ügyes, jó hangja van, és még nagyon szeretné is csinálni.

A helyek száma korlátozott, és a fenntartó/állam által eldöntött, ezért a zeneiskola is abban válik érdekeltté, hogy azokat vegye fel, akik jobbak, ügyesebbek már kezdetben is. (Ráadásul tanárnál énekelni többnyire 14-16 év fölött kezdenek a fiatalok is, előtte még túl sok mindennek kell stabilizálódni a biológiai fejlődésben, veszélyes, hogy akár kárt is okozzon, ha valaki túl korán kezd.)

Számunkra, ami nehézség, a fenntartó nélküliség, ebben a kérdésben most áldássá válik: nem az alapján választunk, hogy ki jó és ki nem jó, hanem amint valaki érzi magában a késztetést és az érdeklődést a zenélés iránt, mi megteremtjük a feltételeit. Legyen szó akár fiatal, akár felnőtt érdeklődőről.

A bevezető után pedig most következik a lényeg: az előbb említettek miatt eljutott hozzánk egy olyan réteg jó pár képviselője is, aki pár hónappal korábban még önmaga sem gondolta volna, hogy valaha énekelni szeretne. Sok esetben a legpontosabb megfogalmazás az, hogy: sőőt!

Az ő közös tulajdonságuk, hogy amikor először énekelünk együtt, még csak közelítőleg sem azokat a hangokat éneklik, amiket én – és ettől úgy érzik, hogy ők biztosan alkalmatlanok is az egészre. Pedig, ha ők már tudnák, hogy pár hét múlva máshogy lesz… :)

Életem során tényleg csak pár ember volt, aki nem tudott megtanulni énekelni, annak ellenére hogy láthatóan akarta. (Nyilván, akit nem érdekel egyáltalán, annak nem kell, és ott vannak persze akik elrettentően hamisak, de ők többnyire erre inkább büszkék szoktak lenni, legalábbis látszólag.)

Még azt is megkockáztatom, hogy talán ők is meg tudtak volna tanulni, csak nem jutottunk el odáig, hogy valaki csak rájuk figyeljen, hanem egy kórusban bepróbálkoztak, nem ment, aztán vagy önmaguk, vagy a kórus jelezte, hogy ezt ne folytassák így.

Azok, akik az elmúlt fél-egy évben hozzánk kerültek, és ebbe a kategóriába sorolhatók, még egy dologban hasonlóak: mindegyikük arcán ott van az aggodalom, egyeseknél akár a zsigeri félelem is, amely akár remegésig is eljut. (Ilyenkor érzem azt, hogy igazán fontos a tanár szerepe, hogy megnyugtasson, és megmutassa a következő lépést, amivel egy idő után felváltja majd az érzést a sikerélményből származó egyre nagyobb biztonságérzet.)

Amikor bejöttek hozzám, mindannyian azt mondták, azért jöttek, hogy megnézzük, egyáltalán van-e értelme nekik elkezdeni, lesz-e valaha olyan, hogy ők el tudnak énekelni egy dallamot anélkül, hogy kínos csend legyen körülöttük – vagy éppen ők maguk érezzék jobbnak csendben maradni mások társaságában. Volt, aki más hangszeren amúgy játszott is, de énekelni mégsem mert, volt akinek olyan élményei voltak, hogy az összes énektanárától görcsbe rándult a gyomra, és volt olyan is, aki világéletében irigyelte a gyerekeit, akik az ő segítségével zenélhettek, de egész felnőttkorában azt hitte, hogy neki már késő, úgysem érdemes elkezdenie. Hiszen: “ha valamit nem kezdünk el 8 évesen, akkor annak már úgyis mindegy.”

Amikor pedig kezdtek lehullani a félelmi reflexek, egész érdekes dolgot találtunk – mindannyiuknál ugyanazt: egy mélyen meghúzódó szégyenérzetet, amit sajnos nem egy esetben ráadásul egy-egy gyerekkori énektanár váltott ki. A teljesség igénye nélkül például volt egy olyan őrült, aki, ha rosszul énekeltek vagy nem tanultak meg egy dalt, akkor vonalzóval ütötte a gyerekek körmét, vagy egy másik, aki egy egész osztály előtt rendszeresen felállítva becsmérelte a gyerekeket.

Azzal együtt, hogy én is dolgoztam iskolai énektanárként, és bőven ismerem, hogy mennyire kimerítő, és gondolom, hogy elsősorban a fáradtság hozza ki ezt az emberekből, azt hiszem, sokan nem is tudják, hogy amit mondanak, az 20-30 év múlva is benn fog ülni a gyerek lelkében ha elég szélsőségesre sikerül – ha kedves, az is, de ha bántó, akkor még inkább.

Számos olyan eset van már mögöttünk, amikor valaki egy pillanatban kiabálva, vagy éppen remegő hangon meséli el, mit tettek, mit mondtak a gyerekkori tanárai, aminek következtében köszönte, sosem tett egy lépést sem az éneklés felé egészen mostanáig.

És bár nincs kétségem abban, hogy ez más tárgyaknál is ugyanígy megtörténik (velem például fizikából történt), az énekléstől való életre szóló eltávolodás sokkal több negatív hatással lesz ránk, mint ha a fizika helyett a számítástechnika felé, vagy irodalmi témában tanulunk inkább tovább.

Az éneklés – és ez legalább akkora lehetőség, mint amekkora veszélyforrás – a teljes személyiségünkre kihat, arra teljes egészében lenyomatot képez.

Ha valaki énekelni szeret (és valamennyire tud is), az óriási segítség a mindennapokban: van egy eszköze, ami szórakoztat, kikapcsol a napi mókuskerékből, feledteti a nehézségeket és még barátokat is teremt. Ezzel szemben aki nem énekel, az mindebből maximum annyiban részesül, hogy zenét hallgat – ami távolról sem rossz dolog, csak egyrészt gyakran magányos, másrészt kicsit sem aktív folyamat.

Ráadásul, ha szégyelli magát, technikai értelemben is teljesen el van zárva attól, hogy sikerüljön. Hadd írjak pár példát, hogy miért:

– ha félek, hogy sikerül-e, eleve nem veszek elég levegőt, ami meggátol abban, hogy ki tudjam énekelni a hangokat,
– ugyanakkor, ha nem veszek elég levegőt, akkor a hangom remegős lesz, és az lesz a képem magamról, hogy nekem ronda, remegős hangom van,
– erre épülve nem akarom, hogy mások meghallják, vagyis a családi, baráti összejöveteleken az éneklés pillanataiban elhúzódom és félek, nehogy valaki meghalljon,
– majd a későbbiekben már ezek a rossz emlékek is gátolnak abban, hogy el merjek kezdeni próbálkozni – a trauma, a szégyenérzet akkor is blokkol, ha éppen nincs más a közelben.

Szóval, azt hiszem, az az egyik legnagyobb élmény, amikor valaki ennek ellenére eljön hozzánk és azt mondja, most rászán 2-3 hónapot, hogy megpróbálja leküzdeni – és valahogy náluk mindig az a vége, hogy olyan döbbenetes lazulás, jókedv és nevetések jellemzik az órákat, amiért a legfáradtabb pillanatban is érdemes felkelni.

Hogy mi a vége? Legtöbbjükből nem lesz profi énekes – bár olyan is volt, akiről 50 éves kora ellenére úgy gondolom, hogy az kellett volna legyen, ha korábban kezdi. Ugyanakkor kapnak egy eszközt, ami ráadásul segít lebontani egy, a legtöbbjüknek évek óta elnyomott szégyent, és idővel már társaságban is elkezdenek énekelni – ráadásul legtöbbször egész tisztán.

Van köztük persze, aki már teljesen tisztán, és van olyan is, aki még nem teljesen, de mivel már meghaladják az ismerőseik átlagát, ezért nincs mitől félniük – tehát bele fognak jönni. Reményeim szerint kórusokba is eljutnak, ha végre elmúlik a járvány, és ezáltal egy addig teljesen ismeretlen, sokszínű és sokféle közösség tagjaivá is lesznek.

A jó élmények pedig újra és újra megerősítik majd őket abban, hogy képesek rá, és egész hátralévő életükben a helyére kerül valami, ami eddig sokakat belül igazán feszített. Egy régi emlék – amelytől talán sokat sírt az ember korábban, végre a helyére, a múltba kerül, és felváltja pár olyan mostani emlék, amire jó lesz később visszagondolni.

Szóval, légyszi, ne szégyellje magát senki – amennyire ezt lehet szabályozni persze. Ha kell, szívesen segítünk benne, akár olyanoknak is, akik csak titkon bíztak benne évek óta, hogy majd egyszer, egy másik életben sikerül :)

Belülről jön a legjobb motiváció. Segítünk megtalálni!

Szerintünk az iskola feladata, hogy ösztönözzön. Élményből születnek a vágyaink, vágyból pedig tudásunk.

Alapvető szabadságjogok, 12. passzus: Énekelni mindenkinek joga van!

Van, akinek 10-15 év, míg rájön, hogy a zenélés hiányzik az életéből. És van, aki eljön az ImPulzushoz előbb.

Mennyi idő, míg olyan szintre jutok, ami már élvezhető?

Mennyi idő, míg olyan szintre jutok, ami már élvezhető?

Mennyi idő, míg olyan szintre jutok, ami már élvezhető?

Írta: Tőri Csaba

2020. október 14.

Az egész ImPulzus-paletta arra épül, hogy „kevesebb idő mint gondolnád”.

Mert nem az számít, hogy mennyire leszel kiváló művész, hanem, hogy mennyit tesz hozzá az életedhez a gyakori zenélés.

Olyan elképesztő hatása van, ha egy ember nyugodt, ha mindig van valami, amihez örömmel nyúlhat, amikor összecsapnak a hullámok, hogy úgy érezzük: méltatlanul alulértékelik ezeket a területeket.

 

Az akadály pedig sokunknak ismerős: ha felteszem, hogy még sosem gitároztam, várható, hogy attól mert egyszer gitárt fogok a kezembe, még nem fogok tudni játszani rajta.
És a legtöbbször azt látjuk, hogy aki elkezd tanulni, 2-3 év után ér el csak eredményeket.

Pedig a dolog nem ilyen bonyolult: gondolj csak a nyelvtanulásra!

Mikor elkezdünk (felnőttként) tanulni, egész gyorsan eljutunk egy olyan szintre, amikor tudunk rendelni egy étteremben, vagy nem el a londoni metróban, ha eltévednénk.. Persze mindig van lehetőség jobban, és kevesebb hibával beszélni, de ezek valójában nem korlátoznak már bennünket abban, hogy addig is, ameddig ezeket begyakoroljuk, használjuk a nyelvet.

Past perfect nélkül is szuperül lehet barátságokat kötni – sőt, még akár üzletet is gyakran.

Nos, ez az, ami a zenei nyelvben nagyon hasonlóan működik.

Nem állítom, hogy ahhoz hogy világszínvonalon tudj zongorázni, elég 1-2 év tanulás. Ahhoz valóban egy életet, de legalábbis 10-15 évet érdemes a szolgálatába állítani.

Ugyanakkor sokkal jobb az a világ, ahol van 50 ember, aki rászánt már 2-3 hónapot, és ezért bármikor le tud ülni egy hangszerhez és örömet okozni a haveroknak (vagy éppen önmagának), és mindössze egy ember van, aki világszínvonalon játszik – mint az a világ, ahol összesen ugyanannyi munkát fektettek bele közösen, de ebből két világszínvonalú mester van, a többiek pedig le sem ültek a hangszerhez.

Mi is ezt szeretnénk erősíteni: hogy azok, akik látnak magukban 2-3 hónapig heti 1-2 órát, amit szívesen fordítanának erre, azok lássák, megfelelő módszerekkel, lelkesítő hozzáállással akár ennyi idő alatt is olyan szintet tudtok elérni, ami akár egész életetekre feltöltődést, örömöt adó hobbit biztosít számotokra.

Persze: aki szeretné folytatni, nem fogjuk lebeszélni, mert mi is hiszünk abban, hogy minél több idő, annál jobb és szebb az eredmény: de ha eddig még nem volt a kezedben cselló, pedig már gyerekkorodban is gondolkodtál rajta, akkor a kérdés számodra nem ez.

Hanem, hogy vajon ki győzött meg eddig arról, hogy amennyiben csak olyan szinten fogsz tudni játszani, ami számodra öröm, az gáz? 
Hogy amikor felidegesít a főnök, akkor ahelyett, hogy behúzz neki egyet, elég, ha csak leülsz, és játszol fél órát – az felesleges, és értelmetlen?

Ki győzött meg arról, hogy ez nem fog a hasznodra válni? :)

Pedig a főnököd orra biztosan hálás lesz…

Belülről jön a legjobb motiváció. Segítünk megtalálni!

Szerintünk az iskola feladata, hogy ösztönözzön. Élményből születnek a vágyaink, vágyból pedig tudásunk.

Alapvető szabadságjogok, 12. passzus: Énekelni mindenkinek joga van!

Van, akinek 10-15 év, míg rájön, hogy a zenélés hiányzik az életéből. És van, aki eljön az ImPulzushoz előbb.

Mennyire gond az üresjárat egy csoportos órán?

Mennyire gond az üresjárat egy csoportos órán?

Mennyire gond az üresjárat egy csoportos órán?

Írta: Tőri Csaba

2020. szeptember 25.

Néhány alkalommal előfordul a csoportos órákon belül, hogy valakivel egyénileg is hasznosnak érezzük dolgozni, egy-két dolgot személyesen kipróbálni, és személyes instrukciókat adni. Ilyenkor mindig felmerül bennem a kérdés, hogy vajon a többiek (akik akkor éppen nem aktívak), mennyire élik meg ezt kieső időként, holtidőként – mennyire érzik úgy, hogy ez hátrányos lehet az ő számukra.

Ilyenkor, néha rá is kérdezek – be is viszem az órába a kérdést, mert fontos tudnom, hogy a növendékeket is foglalkoztatja-e éppen. Az egyik ilyen pillanatban a következő válasz érkezett (by Viki :) )

“Szerintem nekem tök jó, hogy van, amikor nem énekelek, mert egyrészt így pár perc pihenéssel sokkal jobban tudok utána is koncentrálni, másrészt meg tanulok is azokból a mondatokból, amit a többieknek mondasz.”

Jó látni, hogy a legtöbben átlátják, hogy mire jó még ez a módszer. Annak idején, amikor még a tanítás nem ennyire szervezett keretek között zajlott, egy Mester-Tanítvány viszony pont így nézett ki: a fiatal tehetségek beültek a Mesterhez mondjuk délután 4-kor, és 9-ig hallgatták. Nemcsak őt, hanem egymást is, mondjuk öten-tízen. És amikor 9 környékén a Mester megunta, vagy csak már elfogyott a tea, amit időközben főzött, akkor annyi gondolattal engedte el a fiatalokat, hogy egész hétre, vagy akár hónapra volt min dolgozniuk – ráadásul a csoport egyfajta közösséget is teremtett.

Amely közösség egyrészt egy gondolkodó csapattá is vált – és ezáltal vált egy kávéházi (manapság pub-ban eltöltött) este igazi, kulturális élménnyé: a Mester szavai tovább éltek a csapatban, átbeszélték, mi okos és mi nem -, másrészt pedig az órákon is folyamatosan közönséget alkottak egymás számára: szinte az első nehéz pillanatokat is olyanok előtt próbálták ki, akik ugyanabban akartak fejlődni. Támogató közeget biztosítottak, ezáltal mikor koncertre került a sor, már teljesen természetes volt, hogy mások is vannak a teremben.

Őszintén szólva volt szerencsém egy ilyen Mesterhez járni. akinél alkalmanként 4-5-en ültünk az órán. Volt köztünk fiatalabb, idősebb, tapasztaltabb és kezdő is, de végül mindenből megtapasztaltuk a szellemiséget, a gondolkodásmódot, hogyan álljunk egy problémához. Nem szeretném, ha az írás a Mester-képet emelné ki – mert az ráérek 30 év múlva lenni, ha majd valóban kiérdemlem, ugyanakkor a másik aspektust nagyon ajánlom: tanuljunk egymástól, és akarjunk a szellemiség oldaláról közelíteni.

Ha egy tanulási folyamat az információkra és a készségekre is fókuszál, az már nagyon hatékony tud lenni. De ha valaki egy egész gondolkodásmódot tud közvetíteni, amely mélyebb változásokat indít el, akkor az tartósabb változásokat is hoz majd. A szemlélet valójában minden konkrét ismeretnél mélyebb tudást eredményez, hiszen a konkrét ismereteket is ennek birtokában tudjuk hatékonnyá tenni.

Ráadásul, az igazán nagyok: Beethoven, Liszt, Bartók, stb. is mind-mind így tanultak – és lettek kiemelkedők.

Vagyis, ha van köztetek, aki esetleg azért gondolta, hogy még nem jönne, mert nem tudta eldönteni, hogy csoportban, vagy egyedül, akkor egyértelműen azt javaslom, hogy próbáld ki a csoportos megoldást…

Itt tudsz böngészni még ezzel kapcsolatban:

https://impulzusmusic.com/korushangkepzes-egyeni-csoportos/

Belülről jön a legjobb motiváció. Segítünk megtalálni!

Szerintünk az iskola feladata, hogy ösztönözzön. Élményből születnek a vágyaink, vágyból pedig tudásunk.

Alapvető szabadságjogok, 12. passzus: Énekelni mindenkinek joga van!

Van, akinek 10-15 év, míg rájön, hogy a zenélés hiányzik az életéből. És van, aki eljön az ImPulzushoz előbb.

Mi kerül ezen ennyibe…?

Mi kerül ezen ennyibe…?

Mi kerül ezen ennyibe…?

Írta: Tőri Csaba

2020. szeptember 14.

Sokszor gondolkodom rajta én is…
Mi minden kerül egy óra megtartásában pénzbe, és mennyibe is pontosan?

Őszintén szólva, amikor először kiszámoltuk, mennyibe is kerül majd egy óra az ImPulzusnál, akkor megriadtam. Mindannyian úgy gondoltuk a környezetemben, hogy ennyit nem szoktunk kérni egy magánóráért – sőt: hogy talán lesznek, akiket ez fog elriasztani a közös munkától.

Aztán telt-múlt az idő, és máig úgy látszik, hogy vannak, akik szívesen jönnének bár, de úgy érzik, hogy ilyen összeget nem fordítanak erre mégsem.

Mi pedig sokat gondolkodtunk, hogy mit tegyünk, hogy megmutassuk, egyáltalán nem a profittermelés hajt bennünket – részben ennek eredménye ez a cikk.
Hogy elmondjuk, hogy áll össze az az érték, amennyire beárazzuk a termékeinket.

Azáltal hogy szervezetként dolgozunk, egészen más adóköltségek vonatkoznak ránk – és egészen más lehetőségek is adódnak abból, hogy nem csak 1 tanárral kerül kapcsolatba, aki minket választ, hanem egy komplex rendszerbe láthat bele, csoportos és egyéni alkalmak lehetősége által. Aki egy magántanárt választ, az elsősorban arra az egy kollégára számíthat, azon a szakterületen, ahol ő eredményes. És bár nem hiszem, hogy ez rossz lenne, fontos látni, hogy az ImPulzus már a mai formájában is jóval többféle ismeretet tud adni – ami pedig a jövőt illeti, azon dolgozunk, hogy egy év múlva még több mindenből választhassatok. Ha úgy tetszik, még több fajta dologból állíthassátok össze azt a portfóliót, ami legjobban érdekel.

Azonban ennek ára számunkra is van – hiszen fenntartónk nincs, minden működési költségünket megpróbáljuk a saját erőnkből előteremteni.

Ezért aztán fontos, hogy tudjátok: a jelenlegi körülmények között az összeg kb. 50%-át tudjuk a tanárokra fordítani, 20% terembérletre, 7% az adminisztráció működtetésére, és további 23% adóköltségekre és honlapfenntartási költségekre megy.

Őszintén szólva, nem érezzük, hogy így optimális a világ – de a szakma jellegéből fakadóan nehéz lenne egyéni hangképzést vagy hangszert tanítani 50 fős csoportokban.
Mi is elkötelezettek vagyunk abban, hogy aki úgy érzi, nem fér bele 7000-7500 forintot áldozni egy-egy óráért, azok számára is adjunk valamit. Legyen olyan termékünk is, ami számukra is elérhető.

Ezért indítottuk már kezdettől is kiscsoportos óráinkat, valamint egész hétvégés képzéseinket is: hiszen, bár nem akkora figyelem jut egy-egy embernek, mégis, ha 3-man vagyunk együtt, még akkor is óriási fejlődést tudunk generálni azáltal, hogy együtt dolgozunk jó pár hétig. Ennek pedig több sikerélmény, és több jókedv az eredménye – ami pedig az elsődleges célunk.

És bár hangszeren mindez nem olyan egyszerű, ott azzal igyekszünk segíteni, hogy akinek nincsen saját hangszere, azoknak mostantól egy jelképes (csak az amortizációra vetített) bérleti díjért adunk is egyet a közösen eltöltött időszakra.

De igyekszünk még további meglepetéssel is szolgálni: például a csoportos, kamarazenére építő hangszeres oktatással a közeljövőben – ami az ImPulzus 10 hetes koncepciójával kiegészülve már akár arra is alkalmat ad, hogy a sűrített infok révén váratlanul sokat fejlődjetek :)

Tehát még egyszer: hogy mi kerül nálunk ennyibe?
Egy önfenntartó kulturális intézmény bekerülési költsége. Cserébe: ha segítetek nekünk, és bizalmat szavaztok, egy dolgot megígérünk: mindent el fogunk követni azért, hogy annyit adjunk nektek ezalatt az idő alatt, amennyit csak lehetségesnek látunk :)

Próbáld ki – tetszeni fog :)

Belülről jön a legjobb motiváció. Segítünk megtalálni!

Szerintünk az iskola feladata, hogy ösztönözzön. Élményből születnek a vágyaink, vágyból pedig tudásunk.

Alapvető szabadságjogok, 12. passzus: Énekelni mindenkinek joga van!

Van, akinek 10-15 év, míg rájön, hogy a zenélés hiányzik az életéből. És van, aki eljön az ImPulzushoz előbb.