Az amatőr éneklésben szerzett legnagyobb közös élményem: az Énekel az Ország

Írta: Tőri Csaba

2019. április 17.

Még évekkel ezelőtt egy barátom hívott fel, hogy nem akarnám-e 450 emberrel együtt elénekelni Dvorák: Stabat materét. Ekkor még egyetemista voltam, úgy éreztem, hogy minden ami túl nagy, elveszi a fókuszt a minőségről, és vannak, amik úgysem sikerülhetnek, ha túl sok ember vesz részt bennük: hiszen képtelenség elérni, hogy valamit mindannyian egyformán gondoljanak.

Lehetett akkor már hallani (látni kevésbé, a YouTube még messze nem volt annyira általános mint ma, a Facebook pedig még annyira sem), hogy Angliában évszázados múltra visszatekintő közös éneklések vannak, főként amatőr énekesek számára, sőt Magyarországon is részese voltam én is több olyan próbálkozásnak, amikor sok ember, sokféle előzmény után valami közös produkció részévé vált.

Ezek egy része egyszerű összkar volt – aminél sajnos egész gyakori, hogy mindig az az egy kórus tudja a darabot, aki a rendezvényt szervezi, a többiek arra játszanak, hogy majd a többiek úgyis tudni fogják – ezért aztán végül kedves közös éneklés jellege van gyakran – de művészi színvonalra kevés esély mutatkozik. Másrészt pedig olyan nagyobb szabású megnyitók és állami ünnepségek, ahol már komolyabb igény merült fel a színvonal elérésére, de a rendkívül heterogén társaság ezt nem tette feltétlenül lehetővé: öröméneklés lett belőle, egy-két profi énekkar “elvitte a balhét”, akik pedig nem tudták, 20-60%-nyian próbálták jól-rosszul követni őket.

Természetesen ezek az alkalmak mind a közönség, mind a résztvevő énekesek számára élményt teremtettek, sőt, talán a konkrét szakmai színvonal tekintetében sem voltak rosszabbak, mint amikor 100-150 évvel korábban egy-egy operaházi előadás előtt mindössze annyi próbára volt lehetőség, hogy a darab ne essen szét a előadáson, a művészi kidolgozásra még messze nem volt olyan igény, mint ma. Mindenesetre az énekléskor úgy érezhettük, érdemes volt aznap felkelni, bár azért azt nem mondhattam, hogy zenésznövendékként azt gondoltam volna tőle: a színvonalas előadás hatalmas tömegben is lehetséges lenne.

A meghívásra tehát rögtön nemet mondtam, ráadásul egy olyan karnagy neve merült fel az egész vezetőjeként, aki az addig hallott és látott, tanult felfogásommal gyökeresen szemben állt (Hollerung Gábor személyében), így meg is tudtam győzni magam, hogy nekem nincs ott a helyem. Azonban valahogy úgy alakult, hogy beszélgettünk még pár mondatot, és kezdett úgy tűnni: ezt a helyzetet sehogy sem tudom úgy megúszni, hogy legalább meg ne nézzem, hogy működik ez az egész.

Tudtam ugyan, hogy biztosan rossz szájízzel jövök majd el, hiszen mit lehet elvárni 450 olyan embertől, akik az ország legkülönbözőbb tájáról jönnek össze, ráadásul egy teljes estén keresztül kellene együtt énekelniük egy oratóriumban. Ráadásul nagyszerű karmesterekkel is dolgozva addig, kész csoda volt mindig, ha sikerült egyszerre megszólalni 150 fő felett, legalább az első hangban.

A döbbenet az első pillanatban ért. Az összegyűltek már-már irreálisan örültek egy nagyon barátságos figurának, mikor először bejött – ráadásul 5 perc után már mindenki garantáltan őszintén nevetett. Olyan hangulatot teremtett, amiben mindenki megpróbálhatta kihozni magából a legjobbat, a legtöbbet – miközben a tömeg által keltett önbizalom következtében olyan nehézségekkel is megbirkózott, amivel korábban nem. Instant önbizalom, pár pillanat alatt, amely aztán – később kiderült – hetekig megmaradt az élet más területein is.. Úgy tűnt, hogy ez az öröm még egy korábbi élmény nyomán alakulhatott ki – én pedig várakozásommal teljes ellentétben nem tudtam másra figyelni, 5-6 órán keresztül önfeledten énekeltem valami olyasmiben, amiről előtte azt hittem, könyvet fogok olvasni a próba üres két óráiban.

Szerencsére az élet úgy hozta, hogy azóta már szerves részese lehettem a projekt életének, és az azt életre hívó együttes, az Akadémiai Kórustársaság is az életem részévé vált. Így ma már egyáltalán nem érzem meglepőnek, hogy azóta ennél sokkal nehezebb darabok is megszólaltak, mint Beethoven: Missa solemnis, Händeltől a kétkórusos Izrael Egyiptomban, vagy minden idők egyik legkomplikáltabb darabja: a Cantata profana.

Igazán megrendítő látni, hogy emberek évente, néha éveket kihagyva újra visszatérve összegyűlnek valami élményért, ami hitem szerint igazán, kimagaslóan értékes. Miközben mindenhol olvasom és személyesen is átélem, mennyire sok esetben az számít népszerűnek ami elég gyenge hogy mindenki kedvelhesse, az tűnik csak érdekesnek ami elég függőséget okoz és attól tartunk valamit értékesnek, hogy sokan nézik a tévében – az Énekel az Ország egyszerre cáfol rá mindre.

Miközben túljelentkezés van arra, hogy bejussunk az énekesek közé, miközben a résztvevőkkel szemben komoly elvárás a darabok megtanulása, és miközben elkötelezettséget is várunk egymástól: hétvégi próbák 8-9 héten keresztül, egy hihetetlen hangulatú táborral, ahol a részvétel természetesen egyszerre óriási lehetőség – és kötelező is, hogy aztán a MüPa színpadán olyan színvonal szülessen, amiért érdemes soktucat embernek társadalmi munkában dolgoznia – szóval, mindeközben sikerül jó hangulatban, rendkívül emberien, elképesztő értékű munkát végezni. Sikerül napi 7-8 órát énekelni egy hétvégén, a fiatalabbak szinte alvás nélkül, és aztán emberek ezrei hallgathatják az eredményt: ebben az évben pl. egy kifejezetten ritkán előadott, kortárs darabot: Walton: Belshazzar’s Feast-jét.

Az idei darab erősen XX. századi, modern elemekkel gazdagon átszőtt – az előadáshoz erősen szükséges az a hit mindannyiunk részéről, hogy a korábbi években is fordult már elő olyan darab, ami az elején irreálisan nehéznek tűnt – a végére pedig irreálisan nagy élményt adott. Számos család több generációval képviselteti magát évek óta, a részt vett kórusok száma az évek során egyre növekszik, miközben azért a rendszeres résztvevők száma is 70% körülinek tűnik.

És talán mind közül a legnagyobb teljesítmény az emberek személyes fejlődése: mind hangi, mind zenei értelemben, sőt, a befogadható zenék mélysége is növekszik azáltal, hogy belülről, előadóként élik át azt az élményt, amit mi, professzionális zenészek a szakmánk részeként már gyerekkorunk óta szeretünk. Nagyon jó hír, hogy mindezt nem kell a zenei minőség kárára tenni, hogy úgy is lehetséges az emberek felkészítése, hogy a nemzetközi élvonalba tartozó hangversenyek minőségét is elérhessék – sőt, a későbbiekben arra is lehetőségük legyen, hogy ilyen koncertek rendszeres résztvevői, vagy hallgatói lehessenek.

Ráadásul az egész folyamat rendkívül felhasználóbarát: egyre több lehetőség nyílik mindazoknak, akiknek nehezebb: zeneovi áll rendelkezésre, ha valaki nem tudná gyermekét másra bízni, kottát és felkészülő anyagot kap mindenki, aki kér, valamint még a tábor utáni további találkozások lehetősége is biztosított: minden évben új tábor mellett még egyéb rendhagyó projektek is várják azokat, akiknek esetleg nem lenne elég idejük még, hogy egy kórus folyamatosan aktív résztvevői legyenek.

Remélem, hogy a következő években is sok olyan emberhez jut el a kezdeményezés, aki még nem része a kóruséletnek: bár biztosan a rendezvény adottságaiból is fakad, de sok esetben derül ki, hogy maga a 2 napos tábor többet tud változtatni az ember zenei felfogásán, mint sokévnyi iskolai képzés. Vagy pont el tudja indítani az úton:

Megtapasztalva, hogy milyen szenzációs dolog egy ilyen darabban részt venni, évekre elég motiváció tud lenni egy kitartó munkához – amely aztán egyre több és több élményt termel.

Nem kell ahhoz feltétlenül zenésznek lenni, hogy az ember folyamatosan részese lehessen egy igazán magas színvonalú zenei kultúrának :)

A zenei transzferhatás felnőttkorban

Írta: Tőri Csaba

2019. április 5.

Számos kutatás támasztja alá, hogy azok a gyerekek, akik több zenével (sok esetben más művészetekkel is) foglalkoznak alsó tagozatban, messzemenően sikeresebbek azoknál az évfolyamtársaiknál, akik mindössze hetente 1-2 órát.

Nem könnyű mindezt mérni a mai viszonyok között, ahol a zenének valamilyen, sokszor nem igazán művészi formája már születéskor eléri a gyerekeket. Azonban szerencsére még jó 60-70 éve, Kodály Zoltán életében tett egy kísérletet egy kivételes énektanár: Nemesszeghyné Szentkirályi Márta, akinek emléke zenész körökben máig köztiszteletnek örvend.

Aki bővebben is olvasna erről, itt talál nagyszerű leírást. Röviden összefoglalva annyit fontos megjegyezni, hogy a mai napig működő, egykori kecskeméti ének-zenei általános iskola létrehozásával egy korábban még sehol sem próbált kísérletnek tette le az alapjait: vajon azok a gyerekek, akik fiatalon, akár plusz tanítási órák alkalmával zenével foglalkoznak, és hamar második anyanyelvükké válik, hogyan fejlődnek eközben a többi tantárgyból.

Mindez a Rákosi-rendszer egyáltalán nem könnyű időszakában, az 50-es évek elején zajlott, ahol különleges jelentőséget adott a kísérletnek, hogy a túlontúl materiális szemléletből következően valószínűleg sokkal erősebb üzenet lehetett a döntéshozók felé, ha az eredményt a reáltudományokban is hasznosítani lehetett, nem csak egyfajta öröm-értéket javított.

A kezdetben kísérletiként indult iskola hamar eredményessé vált: kiderült, hogy az érintett gyerekek az azonos korosztályhoz mérten sokkal gyorsabban fejlődtek minden más tantárgyból, matematikából és szövegértésből, de meglepő módon a kisgyerekek mozgáskoordinációja is rengeteget javult. Erről ír Barkóczi Ilona és Pléh Csaba kutatása (hatástanulmánya), valamint a kísérleti időszakot követően számos interjú, egyetemi előadás és újságcikk is kereste a választ, hogy mindez miért van így, mi okozza, hogy a zenei skillek fejlesztése más területeken is erősen visszaköszön.

Felmerült, hogy a finommotoros mozgások a kottaírásban (mivel 1-2 milliméter módosulás már másik hangot jelöl), vagy az éneklés pontosságra szoktatása, esetleg a közös tevékenység élménye adja ezt a nagyon komoly hozzáadott értéket. Biztos, hogy mindezek lényegesek és valószínű, hogy teljesen pontosan nem tudjuk majd később sem megmondani, hogy mi játszódik le az emberi agy mélyén egy ilyen fejlődés folyamán.

Nos, az iskola nemcsak hogy fennmaradt, hanem a következő évtizedekben sok változás után a mai magyar kórusvilág egyik nagy kóruscsaládjának a szülőhelye is lett: itt működik a számos nemzetközi versenyen győztes, rendszeresen ősbemutatókat és világszínvonalú koncerteket vállaló Miraculum Gyermekkar és az idén 20. évfordulóját ünneplő Aurin Leánykar és összes testvérkórusa Durányik László vezetésével. Azok a gyerekek pedig, akik felnőve még mindig énekelnének tovább, egy nagyon összetartó, zeneileg is azonos gondolkodású társaság részeivé válhatnak – ebből az igényből jöttek létre a kóruscsalád felnőtt kórusai.

Az énekkari munka egy amatőr énekes számára mindenképpen komplex feladat: egyszerre kell hangokkal, szöveggel, előadásmóddal, többszólamú zenei hallással, énektechnikával és közösségteremtéssel is foglalkozni, még ha sokszor mindezt inkább ösztönösen is tesszük, nem tudatosan. És bár a közös feladat általában nagy élménnyel zárul, azért egyre nehezebb a ráfordítható időt elkülöníteni a hivatás, család, pénzkeresés állandó körforgásában.

Ilyenkor nagyon értékes eszköz az idő: minél hatékonyabban, eredményesebben találjuk meg a megoldást egy-egy feladatra, végeredményben annál többet különíthetünk el a családra és a kikapcsolódásra. Ha végignézem az elmúlt években megismert kórustagjaimat, majdnem mindannyian hatalmas fejlődésnek indultak az életük számos területén, miután belevágtak az éneklésbe: elsőként megnövekedett a hangjuk, ezáltal magabiztosabban mertek megszólalni mások előtt, többen vissza is jelezték, hogy rákérdeztek a munkahelyükön, mi változott, mert sokkal bátrabbnak, kiegyensúlyozottabbnak hatottak a napi ügyintézésben. Aztán a koncertek és a próbák egy rendszeres, közös élményforrássá váltak számukra, ahol közben új ismeretségeket, új kapcsolatokat építhettek – ráadásul ezt egy, akár életük végéig fenntartható közegben -, nem kell attól tartaniuk, hogy a társaság elvész, ha már nincsen közös munkahely vagy családi kötelék.

A hatékonyság javulása több pénzt, több felszabaduló időt és jobb emberi kapcsolatokat jelent, ami aztán később újra jobb lehetőségekhez, és nagyobb élményekhez vezet – azaz több pénzhez és jobb fejlődési lehetőségekhez.

A rendszeres élmények rendszeres célokat is adnak a koncertek alkalmával, miközben az együtt töltött idő során folyamatos vicceket, impovizatív humorbombákat is kilőnek egymás felé.

Utolsóként: nagyon hasonló ez számomra az intuícióhoz. Nem igazán értettem évekig, hogy mi értelme van egy nehéz döntés előtt az intuícióra hagyatkozni – hiszen az csak tévútra visz, becsap. Azonban, ha az ember megismeri a saját intuícióját, és tudja, mikor számíthat rá nyugodt szívvel, sokkal gyorsabban, sokkal jobb döntéseket hozhat. Valószínűleg azért, mert a gondolkodásunk már sokkal korábban továbbfejlődött az állatvilághoz képest, mint ahogy megjelent a szóbeliség. Már akkor le kellett vadászni a mamutot, amikor még nem tudták megbeszélni, ki álljon elé és ki mögé.
Mivel az életbenmaradás érdekében valahogy akkor is meg kellett oldani, ezért nonverbális eszközök sokaságát fejlesztettük ki, hogy ez sikerülhessen. A kommunikációban és a belső beszédünkben egyaránt sokkal több nonverbális jelet érzékelünk, mint verbálisat, mindezeket ráadásul egyszerre több síkon is. Bár van, amikor ezek a jelek ma épp mást jelentenek, ha az ember gyakorlatot szerez az intuíció használatában, kihasználhatja, hogy ezeket azóta is értjük, és máig képesek vagyunk ezekből párhuzamosan sokszázat érzékelni.

Biztosan mindannyiunknak van olyan élménye, amikor pl. nem érti, miért nézett még hátra egy irreális irányba, mielőtt lelépett az amúgy teljesen üres úttestre. Az intuíció segített – amely nem egy tudattalan mázli, hanem egy különlegesen értékes valami: látva és hallva ezer, akár nem is tudatosuló információt, lefut egy program az agyban, amely nem tudatosan azt az utasítást adja, hogy hátranézzünk. Majd ezzel megóv egy balesettől.

A gondolkodás, különösen a logikus következtetések pontosabbak tudnak lenni a kommunikációban (hogy két ember ugyanazt értse a nílusi krokodil alatt), ugyanakkor belül, a saját gondolatainkban a logikus végiggondolás lassabb eredményhez, és ezért alacsonyabb hatékonysághoz vezet.

A zenében is képesek vagyunk egyszerre több dologra figyelni, és még ezret érzékelni: egyszerre hallunk számos dallamot, harmóniát, ritmust, hangszínt, drámai töltetet, sőt: az ezekből létrejövő párhuzamos, egy irányba mutató vagy épp kontrasztáló folyamatokat és  formákat.

Számomra a zene az élet legtöbb mintázatát leképezi. Egy kezdet, egy elindulás ugyan sokféle tud lenni, de mindegyikre találunk példát az emberi természetben. Nem látok olyan zenét, ami csak a zenében nyer értelmet – sokkal erősebb a meggyőződésem, hogy minden művészeti alkotás attól igazán nagyszerű, hogy egyben emberi is.
Valamint az érzelmeink megjelenítésére is kiválóan alkalmas: ezért ha fájdalmunk van, azt is gyógyíthatjuk vele, ha pedig örömünk, abban is el tudunk mélyedni.

Szóval: felnőttkorban elkezdve is, nagyon hasznos, ha valaki elkezd zenével foglalkozni. Akár az ImPulzusnál, akár keresve egy énekkart a közelben, esetleg ha hangszeren is játszik, akár még zenekart is találhat.

A hosszú élet igazán akkor jó, ha boldog is közben az ember. Ez pedig zene nélkül hiányosnak hangzik. Tényleg vannak olyan területek bennünk (pl. sima izmok is), amit logikával nem érünk el – van azonban olyan eszköz, amivel még erre is hatással lehetünk. És amint a munkában megkérdezik majd, hogy mitől lettél boldogabb, hívd el őket is: még többen együtt csak az élmény növekszik majd!