A zenei transzferhatás felnőttkorban - ImPulzus

A zenei transzferhatás felnőttkorban

Írta: Tőri Csaba

2019. április 5.

Számos kutatás támasztja alá, hogy azok a gyerekek, akik több zenével (sok esetben más művészetekkel is) foglalkoznak alsó tagozatban, messzemenően sikeresebbek azoknál az évfolyamtársaiknál, akik mindössze hetente 1-2 órát.

Nem könnyű mindezt mérni a mai viszonyok között, ahol a zenének valamilyen, sokszor nem igazán művészi formája már születéskor eléri a gyerekeket. Azonban szerencsére még jó 60-70 éve, Kodály Zoltán életében tett egy kísérletet egy kivételes énektanár: Nemesszeghyné Szentkirályi Márta, akinek emléke zenész körökben máig köztiszteletnek örvend.

Aki bővebben is olvasna erről, itt talál nagyszerű leírást. Röviden összefoglalva annyit fontos megjegyezni, hogy a mai napig működő, egykori kecskeméti ének-zenei általános iskola létrehozásával egy korábban még sehol sem próbált kísérletnek tette le az alapjait: vajon azok a gyerekek, akik fiatalon, akár plusz tanítási órák alkalmával zenével foglalkoznak, és hamar második anyanyelvükké válik, hogyan fejlődnek eközben a többi tantárgyból.

Mindez a Rákosi-rendszer egyáltalán nem könnyű időszakában, az 50-es évek elején zajlott, ahol különleges jelentőséget adott a kísérletnek, hogy a túlontúl materiális szemléletből következően valószínűleg sokkal erősebb üzenet lehetett a döntéshozók felé, ha az eredményt a reáltudományokban is hasznosítani lehetett, nem csak egyfajta öröm-értéket javított.

A kezdetben kísérletiként indult iskola hamar eredményessé vált: kiderült, hogy az érintett gyerekek az azonos korosztályhoz mérten sokkal gyorsabban fejlődtek minden más tantárgyból, matematikából és szövegértésből, de meglepő módon a kisgyerekek mozgáskoordinációja is rengeteget javult. Erről ír Barkóczi Ilona és Pléh Csaba kutatása (hatástanulmánya), valamint a kísérleti időszakot követően számos interjú, egyetemi előadás és újságcikk is kereste a választ, hogy mindez miért van így, mi okozza, hogy a zenei skillek fejlesztése más területeken is erősen visszaköszön.

Felmerült, hogy a finommotoros mozgások a kottaírásban (mivel 1-2 milliméter módosulás már másik hangot jelöl), vagy az éneklés pontosságra szoktatása, esetleg a közös tevékenység élménye adja ezt a nagyon komoly hozzáadott értéket. Biztos, hogy mindezek lényegesek és valószínű, hogy teljesen pontosan nem tudjuk majd később sem megmondani, hogy mi játszódik le az emberi agy mélyén egy ilyen fejlődés folyamán.

Nos, az iskola nemcsak hogy fennmaradt, hanem a következő évtizedekben sok változás után a mai magyar kórusvilág egyik nagy kóruscsaládjának a szülőhelye is lett: itt működik a számos nemzetközi versenyen győztes, rendszeresen ősbemutatókat és világszínvonalú koncerteket vállaló Miraculum Gyermekkar és az idén 20. évfordulóját ünneplő Aurin Leánykar és összes testvérkórusa Durányik László vezetésével. Azok a gyerekek pedig, akik felnőve még mindig énekelnének tovább, egy nagyon összetartó, zeneileg is azonos gondolkodású társaság részeivé válhatnak – ebből az igényből jöttek létre a kóruscsalád felnőtt kórusai.

Az énekkari munka egy amatőr énekes számára mindenképpen komplex feladat: egyszerre kell hangokkal, szöveggel, előadásmóddal, többszólamú zenei hallással, énektechnikával és közösségteremtéssel is foglalkozni, még ha sokszor mindezt inkább ösztönösen is tesszük, nem tudatosan. És bár a közös feladat általában nagy élménnyel zárul, azért egyre nehezebb a ráfordítható időt elkülöníteni a hivatás, család, pénzkeresés állandó körforgásában.

Ilyenkor nagyon értékes eszköz az idő: minél hatékonyabban, eredményesebben találjuk meg a megoldást egy-egy feladatra, végeredményben annál többet különíthetünk el a családra és a kikapcsolódásra. Ha végignézem az elmúlt években megismert kórustagjaimat, majdnem mindannyian hatalmas fejlődésnek indultak az életük számos területén, miután belevágtak az éneklésbe: elsőként megnövekedett a hangjuk, ezáltal magabiztosabban mertek megszólalni mások előtt, többen vissza is jelezték, hogy rákérdeztek a munkahelyükön, mi változott, mert sokkal bátrabbnak, kiegyensúlyozottabbnak hatottak a napi ügyintézésben. Aztán a koncertek és a próbák egy rendszeres, közös élményforrássá váltak számukra, ahol közben új ismeretségeket, új kapcsolatokat építhettek – ráadásul ezt egy, akár életük végéig fenntartható közegben -, nem kell attól tartaniuk, hogy a társaság elvész, ha már nincsen közös munkahely vagy családi kötelék.

A hatékonyság javulása több pénzt, több felszabaduló időt és jobb emberi kapcsolatokat jelent, ami aztán később újra jobb lehetőségekhez, és nagyobb élményekhez vezet – azaz több pénzhez és jobb fejlődési lehetőségekhez.

A rendszeres élmények rendszeres célokat is adnak a koncertek alkalmával, miközben az együtt töltött idő során folyamatos vicceket, impovizatív humorbombákat is kilőnek egymás felé.

Utolsóként: nagyon hasonló ez számomra az intuícióhoz. Nem igazán értettem évekig, hogy mi értelme van egy nehéz döntés előtt az intuícióra hagyatkozni – hiszen az csak tévútra visz, becsap. Azonban, ha az ember megismeri a saját intuícióját, és tudja, mikor számíthat rá nyugodt szívvel, sokkal gyorsabban, sokkal jobb döntéseket hozhat. Valószínűleg azért, mert a gondolkodásunk már sokkal korábban továbbfejlődött az állatvilághoz képest, mint ahogy megjelent a szóbeliség. Már akkor le kellett vadászni a mamutot, amikor még nem tudták megbeszélni, ki álljon elé és ki mögé.
Mivel az életbenmaradás érdekében valahogy akkor is meg kellett oldani, ezért nonverbális eszközök sokaságát fejlesztettük ki, hogy ez sikerülhessen. A kommunikációban és a belső beszédünkben egyaránt sokkal több nonverbális jelet érzékelünk, mint verbálisat, mindezeket ráadásul egyszerre több síkon is. Bár van, amikor ezek a jelek ma épp mást jelentenek, ha az ember gyakorlatot szerez az intuíció használatában, kihasználhatja, hogy ezeket azóta is értjük, és máig képesek vagyunk ezekből párhuzamosan sokszázat érzékelni.

Biztosan mindannyiunknak van olyan élménye, amikor pl. nem érti, miért nézett még hátra egy irreális irányba, mielőtt lelépett az amúgy teljesen üres úttestre. Az intuíció segített – amely nem egy tudattalan mázli, hanem egy különlegesen értékes valami: látva és hallva ezer, akár nem is tudatosuló információt, lefut egy program az agyban, amely nem tudatosan azt az utasítást adja, hogy hátranézzünk. Majd ezzel megóv egy balesettől.

A gondolkodás, különösen a logikus következtetések pontosabbak tudnak lenni a kommunikációban (hogy két ember ugyanazt értse a nílusi krokodil alatt), ugyanakkor belül, a saját gondolatainkban a logikus végiggondolás lassabb eredményhez, és ezért alacsonyabb hatékonysághoz vezet.

A zenében is képesek vagyunk egyszerre több dologra figyelni, és még ezret érzékelni: egyszerre hallunk számos dallamot, harmóniát, ritmust, hangszínt, drámai töltetet, sőt: az ezekből létrejövő párhuzamos, egy irányba mutató vagy épp kontrasztáló folyamatokat és  formákat.

Számomra a zene az élet legtöbb mintázatát leképezi. Egy kezdet, egy elindulás ugyan sokféle tud lenni, de mindegyikre találunk példát az emberi természetben. Nem látok olyan zenét, ami csak a zenében nyer értelmet – sokkal erősebb a meggyőződésem, hogy minden művészeti alkotás attól igazán nagyszerű, hogy egyben emberi is.
Valamint az érzelmeink megjelenítésére is kiválóan alkalmas: ezért ha fájdalmunk van, azt is gyógyíthatjuk vele, ha pedig örömünk, abban is el tudunk mélyedni.

Szóval: felnőttkorban elkezdve is, nagyon hasznos, ha valaki elkezd zenével foglalkozni. Akár az ImPulzusnál, akár keresve egy énekkart a közelben, esetleg ha hangszeren is játszik, akár még zenekart is találhat.

A hosszú élet igazán akkor jó, ha boldog is közben az ember. Ez pedig zene nélkül hiányosnak hangzik. Tényleg vannak olyan területek bennünk (pl. sima izmok is), amit logikával nem érünk el – van azonban olyan eszköz, amivel még erre is hatással lehetünk. És amint a munkában megkérdezik majd, hogy mitől lettél boldogabb, hívd el őket is: még többen együtt csak az élmény növekszik majd!