Hogyan igyekeznek túlélni a kórusok a koronavírus járványt?

2020. 05 15. | blog

Hogyan igyekeznek túlélni a kórusok a koronavírus járványt?

Kórusélet koronavírus idején – Részlet az 5. szólam kórus podcast Bognár Lászlóval 2020. április 24-i adásából (…)Írta: Tőri Csaba

2020. október 14.

Következő beszélgető partnerünk Tőri Csaba, a Vox Insana Kamarakórus és a MediCantare Vegyeskar egyik karnagya, a budapesti Bartók Béla Zeneművészeti és Hangszerképző Gyakorló Szakgimnázium tanára és az ImPulzus Kreatív Zenei Műhely zenei igazgatója. Két fiatalokból álló együttesről és egy innovatív zenei alkotóműhelyről van szó, amely kiemelten foglalkozik az amatőr kórusok, énekesek és zenészek képzésével. Koncertek, kórustalálkozó és CD felvétel is elmaradt Tőri Csaba kórusainak műsoráról, a karnagy pedig most közösségei összetartásán fáradozik. Elsőként arra voltam kíváncsi hogyan igyekeznek előre tervezni, hogyan kommunikál a kórustagokkal és a közönséggel. Kérdezőtársam Kocsis-Holper Zoltán az 5. Szólam Alapítvány kuratóriumi tagja.

Úgy érzem, akkor tudunk leginkább hitelesek lenni, ha csak azt mondjuk ki, ami biztos. Azt kértem a kórusaimtól, hogy egy-két időpontra amennyire lehet, ne szervezzenek rá, és a közönség felé kommunikálni is csak akkor tervezek, ha már bármi konkrétumot lehet mondani. Nagyon sok különböző intézménytől hallottunk időpontokat, hogy mikortól lehetséges tovább dolgozni, valaki azt mondja, hogy ez május vége, valaki azt mondja, hogy július közepe és olyan is van, aki októbert mond. Én őszintén nem tudom, hogy mikortól várható változás, de két-három hétre előre nagyjából biztosat látunk, és azon kívül egyelőre nem kommunikálunk semmit. Inkább megpróbálunk olyan online jelenlétet megteremteni, adott esetben régi felvételek újra elővételével vagy olyan humoros videókkal, amiket ezekről a kényszer szülte próbákról csinálunk, hogy az emberek ebben a helyzetben is kapjanak tőlünk valami inspirációt.

Hogyan látod, az elkövetkezendő évadokra áttoljátok ezeket a programokat, amiket kihagytatok vagy azt is reálisan vizsgálni kell, hogy azokból esetleg nem lesz semmi, és valami teljesen új programot kell kitalálni?

Ezt most még nem tudom biztosan. Az az elképzelés, hogy amit terveztünk, azt szeretnénk, ha megvalósulna. Miután amatőr kórusoknál nem tudunk több évre előre tervezni, így akár az is elképzelhető, hogy ami most tavasszal lett volna, az lesz a jövő év tavaszi programja.

Igen, pontosan ezért kérdeztem, mert ugye egy amatőr együttesnél ez bizony nem olyan egyszerű. Tehát ott azért a felkészülési idő is hosszabb, és a már belefektetett munkát jó lenne valamikor megmutatni.

Igen, azokat a darabokat, amiket félbe kellett hagynunk, éppen most vesszük fel különböző hanganyagokra, otthon hallgatjuk őket, és amikor újra lehet majd próbálni, akkor már nem a nulláról kell kezdenünk. A másik dolog, ami nálunk szerintem nehézséget fog okozni, az a költözés. Vannak olyanok, akik Magyarországon belül költöznek messzebbre, és nem lesz fenntartható az a fajta munka ugyanazokkal az emberekkel, ami eddig volt. És közben van egy majdnem kész műsorunk, amit megpróbálnánk felvenni, de ez nem biztos, hogy sikerül.
Várjuk, hogyan alakul a járványhelyzet és mi lesz szabad és mi nem, és mi lesz ésszerű, mert hiába szabad kimenni 20-25-en valahova, ha azt látjuk, hogy az még nem hasznos mindannyiunk számára; akkor értelemszerűen nem fogjuk megtenni.

Március közepe óta folyik egy diskurzus különböző internetes csatornákon azzal kapcsolatban, hogy a kórusmunka mely részeit lehet online folytatni, vagy az internetes térbe költöztetni. Nálatok is láttam erről bejegyzést, meg Te személyesen is tettél fel egy körkérdést ezzel kapcsolatban. Mire jutottatok, milyen tapasztalataitok lettek az elmúlt hetekben?

Azok a platformok, amiket általában konferenciabeszélgetésekhez használunk, azokat végigpróbáltuk, hátha valamelyik működik ebből a szempontból is. Viszont mindenki azzal szembesült, hogy késik az adatátvitel, ezáltal nem tudunk parallel tevékenységeket folytatni, nem tudunk egyszerre énekelni. Erre egy jó darabig kerestük a megoldást és eddig úgy tűnik, hogy nem találunk. Ennek jobbára az az oka, hogy az internetsebesség nem mindenkinél ugyanolyan gyors. Amit leginkább működőképesnek látok saját magunknál, hogy kénytelenek az emberek egyedül énekelni otthon a mikrofonok lenémítása mellett, de így legalább arra reagálni tudnak, amit hallanak tőlem. Tehát ha mindenki lenémítja a mikrofont, és én nem némítom le, akkor egy zongoraalapot tudok biztosítani hozzá, adott esetben tudok velük kommunikálni. Ez számukra is egy érdekes feladat, hogy az ember megpróbálja kitalálni és a tapasztalatok alapján ráérezni, hogy mik lesznek azok a pontok, amiket megismételjünk, illetve mire van szükség, hogy jobban átgyakoroljuk. Művészi munkákról szerintem nem lehet szó, csak is kizárólag hangtanulásról esetleg, vagy pedig közösségi élményről. Ez relatív jól működik, mind a kettő. Ami nekem egy vesszőparipám, hogy szerintem érdemes lenne – és lehet, hogy ennél már nálunk sokkal előrébb járnak máshol – egy olyan programot létrehozni, ami nem azonnal közvetíti a hangot a másik fél számára, hanem képes lenne egy takt jelhez, vagy adott esetben egy vezénylő embernek a képéhez igazodva megjelenni a résztvevők számára. A felvételeket képes lenne rögzíteni, majd utána ezeket megjegyezve és összehangolva egy az egyben küldené vissza mindenki számára. Szerintem ez lehetséges az internet jelenlegi sebességével. Ez azért lenne jó, mert akkor csak egyszer kellene felénekelni azt, amit éneklünk, viszont a második alkalommal legalább a saját magunk által készített felvétellel együtt tudna már mindenki gyakorolni. Szerintem élményben is sokkal több lenne, és miután egy perc telne el a két dolog között, az már majdnem adná azt az élményt, hogy együtt éneklünk. De egyelőre nem tudok ilyesmiről és nem találtam olyan programozót, akinek most lenne erre szabad kapacitása. Azt hiszem, ha egy ilyennel valaki megpróbálkozna, szerintem nagyon sok zenész Magyarországon és a világon máshol is szívesen fizetne egy ilyen programért, mert az áthidaláshoz nagy segítség lenne mostanában.

Nektek az ImPulzus Kreatív Zenei Műhelynél most éppen futó projektetek, ami a kottaolvasást és az alapismereteket célozza fejleszteni kimondottan amatőr énekesek, zenészek számára. Aki otthon van és van ideje, hogy fejlessze magát, azok számára ez egy jó kezdeményezés lehet. Miről szól ez a projekt?

Mostanában azok az énekórák vagy kórushangképzés órák, amiket tartottam – különösen a csoportosak – pont emiatt a késés miatt nem lehetségesek. Már korábban is terveztük, hogy elindítunk egy elméleti képzést is, főként azért, mert amúgy is ezt tanítom és ez nekem szívügyem, másrészt voltak, akik kifejezetten kérték, hogy ezt szeretnének tanulni. Azért indítottuk el hirtelen, mert azt látjuk, hogy azok a feladatok, amik egy elmélet tanulás közben előjönnek, azok könnyebben megvalósíthatók az online térben is. Mostanra összeállt már két csoport is. Az iskolai óráimat már előbb át kellett tennem az online térre és ott látva nagyon sok minden működik. Vannak olyan feladatok, amelyeket kénytelen vagyok feladatlap formájában átadni, de sok olyan dolog van, ami működik: adott esetben hosszan kitartott hangokkal lehet harmóniákat együtt énekelni, illetve a zongorán megszólaltatott dolgokat is lehet tesztelni, hogy mit hallanak belőle és mit nem. Fontos, hogy ezek a hangszórók és mikrofonok nem alkalmasak arra, hogy egyszerre leütött akkordokat jól halljunk távolról, de az látszik, hogy ha felbontva ütünk le bizonyos dolgokat, akkor azok átmennek. Látjuk, hogy nagyon sokan maradnak most otthon zenei tevékenység nélkül és anélkül a kapcsolat nélkül, amit egy mindennapos kórusmunka jelent. Azt gondoljuk, hogy ha be tudjuk őket vonni és tudunk olyan programokat indítani, ami sokak számára az egyik oldalról egy aktuális tevékenységgé válhat, ami miatt érdemes felkelni reggel, másik oldalról pedig tanulni tudnak vele, akkor ennek az időszaknak a végére többek lesznek. Az a szándékunk, hogy ezt minél inkább elősegítsük. Úgyhogy gondolkodunk még más dolgokon is, amit online formára is át lehet ültetni.

Szerinted hogyan változtatja meg ez a helyzet a kórusok munkáját hosszútávon? Ha ennek vége van és megy tovább a kórus élet, akkor az máshogy fog továbbmenni? Máshogy fognak a kórustagok, vagy te, mint karnagy ehhez a művészeti ághoz viszonyulni? Máshogy fogjátok ti ezt kezelni?

Szerintem technikailag olyan nagy változás nem várható, én nem számítok rá. Az biztos, hogy jobban fogjuk értékelni egymást. Onnantól kezdve, hogy most érezzük milyen, amikor nem lehetünk együtt, egész más érzés lesz majd, amikor újra igen. Illetve ami még felmerült bennem, mint aspektus, hogy nem tudjuk pontosan, hogy ez a járvány esetén egyszeri alkalomról van szó, vagy elképzelhető, hogy a következő egy-két évben még feladat elé állít minket. Ilyen formában szerintem ki fog alakulni egyéb gazdasági ágazatokban is sok helyen egyfajta biztosítottság arra, hogy online is lehessen folytatni a folyamatot. Én magam is erre készülök, hogy minél inkább felépítsek olyan rendszereket, hogy ha máskor is felmerülne olyan, hogy két hétig vagy két hónapig otthon kell lenni – mert ezzel megóvjuk egymást vagy biztonságosabbá tesszük az életünket –, akkor ne álljon meg az élet újra, hanem most épüljenek ki olyan struktúrák, amikben utána is lehet gondolkozni. De azt hiszem, hogy az a pillanat, amikor majd újra egymás között lehetünk, az mindenkiből egy olyan felszabadultságot és örömöt fog kiváltani, hogy ugyanazok a dolgok, amik korábban működtek, én abban bízom, újra működni fognak.

A teljes podcast itt hallgatható meg: http://5.szolam.com/029/
Lejegyezte és szerkesztette: Gungl Edit, Pálinkás Edit

Belülről jön a legjobb motiváció. Segítünk megtalálni!

Szerintünk az iskola feladata, hogy ösztönözzön. Élményből születnek a vágyaink, vágyból pedig tudásunk.

Alapvető szabadságjogok, 12. passzus: Énekelni mindenkinek joga van!

Van, akinek 10-15 év, míg rájön, hogy a zenélés hiányzik az életéből. És van, aki eljön az ImPulzushoz előbb.

Mennyi idő egy hangszeren élményt szerezni – magunknak és környezetünknek?

2020. 05 4. | blog, blog-hangszertanulas

Mennyi idő egy hangszeren élményt szerezni – magunknak és környezetünknek?

Írta: Tőri Csaba

2020. május 4.

A kánon szerint sok. Mármint sok év és sok óra, meg sok gyakorlás – és különben ne is kezdd el, ha nem veszed majd komolyan, mert ezt így nem is lehet csinálni. Különben is, ha nem tanulod meg szeretni Bachot, vagy Brahmsot, akkor nem is értem miért vagy itt.

Az az igazság, hogy ez szerintem kontraproduktív. Természetesen fantasztikus szerzőnek, zseniális gondolkodónak tartom Bachot – nem szeretném, ha valaki úgy érezné, hogy mást akarok ezzel mondani – ő az egyik legnagyobb. De az a gondolkodás, amit a zenei világról sokan gondolnak, igazából nem Bachnál, és még nem is az értékelvűségnél gyökerezik, hanem annál, hogy valakinek joga van megmondani, mit szeressen valaki, és mit ne.

Ebből pedig könnyen jutunk el oda, hogy nem is annyira van kedvünk megtanulni hangszeren játszani – Bach megértéséhez ugyanis valóban nem lehet eljutni 1-2 hét alatt.
Benyomásokat, élményeket ettől még szerezhetünk, és lehetünk egyre otthonosabbak is a témában.

A kezdeti kérdésre válaszolva, hogy vajon mennyi idő alatt juthatunk el oda, hogy örömünket leljük a hangszeres játékban: egy érdekes élmény jut eszembe, ami rendkívül meglepett. Történt, hogy egy kedves ismerősöm azt mondta, hogy szeretne zongorázni tanulni – és bár már ült hangszer előtt korábban is, két kézzel mindig csak hosszas, mechanikus gyakorlással tudott eljátszani valamit heteken, vagy hónapokon keresztül tréningezve magát.

Amikor elkezdtünk dolgozni, egy sokat emlegetett, nagyszerű tanárom gondolatait továbbvezetve arra kértem, hogy ne gyakoroljon, csak zongorázzon. Először könnyű darabokat, mindig csak addig, hogy éppen sikerüljön, aztán menjen tovább – mindig addig amíg kedve van.
Megdöbbenve hallgattam, hogy 2 hét múlva (sok panaszkodás és bosszankodás után) folyamatosan, két kezét már relatív bonyolult dolgokban is összehangolva, nagyszerűen játszott lapról – és rendkívül élvezte. Természetesen ha koncertre kellene kiállnia, nem biztos, hogy már készen állna, mégis egy olyan készségre tett szert, ami egész életében elkíséri majd: az első látásra helyes kottaolvasás képességére – kiegészítve azzal, hogy bármikor el tud majd játszani egyedül is, eleinte egyszerűbb, később bizonyára izgalmasabb feladatokat is.

Hangszeren játszani nem ördöngősség!

Egyik részről azért érezhetjük így, mert amikor egy kisgyerek hangszeren kezd tanulni, sokszor valójában nem az telik sok időbe, amíg a hangszert megtanulja kezelni, hanem ő eközben sok száz összetett képességet sajátít el – a komplex gondolkodástól a finommotorikus mozgásokig, és érzelmeinek kifejezéséig. Az alatt a 4-6 év alatt, amíg szépen megszólal a kezében a hegedű/gitár/zongora – amellett hogy hegedülni tanul, megtanul még ezer dolgot – többek között azt is, hogy úgy fogjon le hangokat egy számára eleinte furcsa, szinte láthatatlan pózban, hogy közben a lábaira is figyeljen annyira, hogy ne essen el.

Másrészt viszont azért is mert itthon mindenben követelmények vannak. Természetesen nem csak zenében, de itt is. Ez pedig, amennyire hasznos a professzionális nevelés szempontjából – annyira megnehezíti a “csak” zenélni vágyók életét.

Ha folyton egy követelményhez – korábban divatos szóval élve normához – hasonlítjuk magunkat, abból csak vesztesen jöhetünk ki. Ha sikerül megugrani, akkor belépünk azon 90% közé, akiknek már sikerült – és egyek leszünk a sok közül, ami nem ad kimagasló örömet. Ha pedig nem sikerül… Azt hiszem mindenki érzi, milyen az.

Hiszek benne, hogy a világ sokkal több színből áll. Még annál is többől.

Ha valaki Bach-on keresztül ismerkedik meg a zongorázással az épp annyira jó, mintha a Shrek – számára már amúgy is megkedvelt – dallamán tenné. Igaz, hogy nem lenne jó, ha később kimaradna az életéből Bach… de biztos, hogy akkor fogja tudni legjobban befogadni, ha már az elején rákényszerítjük?

Minden hangszer más és más – mint ahogy minden ember is, szerencsére. Teljesen biztosat mondani nem tudok. De úgy látom, hogy felnőttként számos olyan skillel rendelkezünk már, amit a gyerekek pont a zenélés segítségével fejleszthetnek ki. Nem irrealitás azt várni tehát, hogy 3-4 hét után önmagának már élményt, feltöltődést adó tudással rendelkezzen az, aki eljön hozzánk.

Ezért dolgozunk az ImPulzusnál: megugorható tudást, közös és izgalmas célt, valamint megfizethető és egyben fenntartható árakat ajánlunk, kiváló hangulatú fejlődéssel fűszerezve. Szeretnénk, hogy növendékeink számára élethosszig tartó kikapcsolódási formát adjunk át, kollégáink pedig még hosszú évtizedeken keresztül csinálhassák, amihez legjobban értenek: lehessenek művészek – és adják tovább a tudásuk.

Légy te is egy jó játék, és egy igazi kulturális értékteremtés részese: válaszd ki, melyik hangszerrel szimpatizálsz legjobban – és jelentkezz :)

Két dolgot garantálunk: mindent megteszünk majd, hogy jól érezd magad – és stabil, egész életedre használható tudást kapsz majd, ráadásul már 3-4 hét után is lesz mit megmutatnod a haveroknak.

Gyere – várunk szeretettel :)

Belülről jön a legjobb motiváció. Segítünk megtalálni!

Szerintünk az iskola feladata, hogy ösztönözzön. Élményből születnek a vágyaink, vágyból pedig tudásunk.

Alapvető szabadságjogok, 12. passzus: Énekelni mindenkinek joga van!

Van, akinek 10-15 év, míg rájön, hogy a zenélés hiányzik az életéből. És van, aki eljön az ImPulzushoz előbb.

Bezártság – Az új lehetőség

2020. 04 2. | blog

Bezártság – Az új lehetőség

Írta: Tőri Csaba

2020. április 2.

Ez az egész koronavírus-helyzet persze nagyon aggasztó.

Napról napra azzal keltem január vége óta, hogy hány barátom, tanítványom fél.
Attól, hogy mi lesz – és attól, hogy mi lehet még.

Végül rájöttem, hogy mint korábban más helyzetben is, azáltal hogy rengeteg emberrel állok kapcsolatban, egy furcsa feladatom van: ha sikerül magamat megnyugtatnom, ahogy helyzetben leginkább lehetséges, kötelességem a nyugtató gondolatokat továbbadni mindazoknak, akikkel érintkezem.

Elsőként: szeretném gyorsan leszögezni, hogy ez a cikk nem szeretném, hogy rólam szóljon. Nem az a cél, hogy a saját történetem legyen a főszereplő, sokkal inkább azt látom, hogy mindenki aki sokakkal áll kapcsolatban, szükségképpen terjeszteni fogja az akár nem is mindig inspiráló gondolatait – így azok, akik a jogos ijedtségre és a nehezen kiszámítható következményekre megnyugtató válaszokat tudnak adni, fontos, hogy ne vonuljanak háttérbe. A rettegők mindig hangosak lesznek – és sajnos azok is, akik felháborodva bagatellizálnak – voltaképpen miért is kellene félnünk egy sokadik influenzajárványtól.

Másik oldalról kezdve: minden krízis új lehetőség is. Tudom, hogy ezt elméletben tudjuk, hiszen százszorosan elcsépelt gondolat, de vajon eszünkbe jut-e konkrétan ezt kidolgozni, alkalmazzuk-e amikor nehéz helyzetbe kerülünk? Váltsuk tehát aprópénzre.

Rendkívül fontos, hogy amikor az élet minden területe megváltozik, természetes, hogy szorongunk. Egyszerűen túl sok az ismeretlen helyzet – ráadásul a munkahelyek bizonytalansága alapvetően ingatja meg a biztonságérzetünket is, nem is beszélve a gazdasági nehézségek mindenkit elérő lehetőségéről a későbbiekben.

Ha ezt el tudjuk fogadni, akkor tudunk a szorongás közben másra helyezni a hangsúlyt. Akkor fogunk a legkönnyebben túlesni mindezen, ha a figyelmünket sikerül a félelmeink helyett a megoldási lehetőségekre fókuszálni.

Csodálatos pillanat volt pár nappal ezelőtt, amikor elmentem vásárolni – már a kijárási korlátozás alatt -, és egy külvárosi üzletben fizetve, a pénztáros hölgynek megköszöntem, hogy ilyen jó hangulatban beszélget mindenkivel. Rám mosolygott a maszk mögül, és azt mondta: tudom, hogy bajom lehet abból, hogy itt vagyok (elmúlhatott már 60 is talán), de akkor sem vagyok hajlandó ezen aggódni. Attól nem lesz kisebb gondom, hogy jajgatok – legalább addig, amíg lehet, jól érzem magam – ha már úgyis muszáj itt lennem.

Jó volt látni, hogy mennyire egyszerű a megoldás: ha az ember képes önmagát, az életének ezernyi értékét és élményét a probléma elé helyezni, akkor sokkal-sokkal könnyebb átvészelni.
Természetesen mielőtt fejvesztve rohanunk a még nyitva lévő bevásárlóközpontba, gondoljunk rá, hogy legyünk, amennyire csak tudunk, óvatosak. Nem is azért, mert most ezt írja a törvény betűje: ha tudunk a törvény által kötelezővé tettnél még elővigyázatosabbak lenni – senki nem tiltja meg, hogy önkéntesen annál több óvintézkedést is tegyünk.

Ugyanakkor nem vagyunk gépek – ne felejtsük el, hogy emberek vagyunk. Nem tudunk minden határon túlmenően spórolni, sem anyagi, sem lelki javakban. Önmagában úgy óvatosnak lenni, hogy nem törődünk a lelki egészséggel, felesleges és veszélyes erőfitogtatás.

Olaszországban (a fertőzés korai elharapózása miatt) az emberek egyik pillanatról a másikra kényszerültek bent maradni lakásaikban – és hivatalosan sok helyen még kutyát sétáltatni is jóformán csak pár percig volt engedélyezett. Mostanra számos cikk szól arról, hogy az emberek fittyet hányva a szabályokra, kijönnek a karanténból: nem bírják tovább.

Az egyik este (bent ülve a lakásban harmadik napja) megmagyarázhatatlan rosszullét fogott el, ami aztán 10-15 perc múlva elmúlt. Azt éreztem, ha nem mehetek ki, megőrülök. Következő nap értettem meg, miért: nem lehet félelemben lehúzni sok-sok napot, anélkül, hogy egy kicsit oldanánk a feszültségen.

Azóta érzem: amelyik napokon sikerül 10-15 percre kimenni sétálni, biciklizni, hangsúlyosan figyelve, hogy ne érintkezzek másokkal, nagyságrendekkel könnyebb elviselni a bezártságot. Nem csak a kintlét miatt.

Hanem: a figyelmem többé nem korlátozódik arra, hogy nem mehetek ki.

Őszintén hiszek abban, hogy pár hónap karantén nem a világ vége. Gazdaságilag nem lesz könnyű utána, de ezen most még keveset tudunk segíteni. Viszont fontos lenne, hogy amikor már lehet a gazdaságot építeni, akkor ne végletekig leszívott, elcsigázott emberekkel kezdjünk dolgozni.

Ebben az időszakban (a többség számára) megpihenni is lehetséges. Különösen fontos, hogy a helyükön kezeljük ezeket a lehetőségeket, hiszen lesznek, akik sokkal fáradtabbak lesznek majd ennek az időszaknak a végén (ahol a főnökök nem engedik el az embereket home office-ba, pedig lehetne, ott sajnos feleslegesen, ahol pedig kritikus folyamatokat visznek végig, ott mindannyiunk háláját érdemes módot találni kifejezni feléjük.)

De hogyan lesz ebből új lehetőség?

Általában azok, akik most pihenhetnek, legtöbbször pont olyanok, akik máskor munkába, iskolába, gyerekkel az orvoshoz rohannak – és nincs idejük önmagukra sem gondolni.
Természetesen nem könnyű most otthon ülni (pláne úgy, hogy ugyanazok az arcok vesznek körül folyamatosan), de biztos, hogy az eltervezett, a lehetőségekhez szabottan ígéretes programok, és a most is, igenis megszerezhető élmények könnyebbé teszik majd.

Teljesen természetes, hogy elsőre mindannyian arra gondolunk délelőtt, hogy ma sem mehetünk ki sehová – hiszen ez a legnagyobb horderejű változás most az életünkben. De ha képesek vagyunk a figyelmünk fókuszát erről elterelni – a média folyamatos böngészése helyett azon gondolkodni, hány olyan dolog van, amire most végre van idő, végre foglalkozhatunk azzal, amire régen vágytunk, de sosem volt rá alkalom: végre most mind elvégezhetjük.

Egyrészt: ezzel segíthetünk a járvány legyőzésében azoknak, akik oroszlánrészt vállalnak benne értünk, azzal, hogy vigyázunk, hova megyünk, másrészt fontos, hogy a mentális egészségünknek is adjunk valami kapaszkodót: továbbra is szabad ezernyi olyan dolgot csinálni, ami örömet szerez.

Szabad beszélgetni. Hosszan – úgyis ez hiányzik mostanában legtöbbször -, hiszen van rá idő. De játszani is szabad, gyerekekkel vagy egyedül – amire szintén mindig csak vágyunk.

Filmet nézni, sokat: a valóságból (ezáltal az esetleges ijedtségből) is kiröpít egy időre. Sétálni (hiszen moziba nem mehetünk), fontos témákról olvasni éppúgy, mint tanulni valami olyat, aminek később a hasznát vesszük.
Maguktól talán keveseknek jut eszébe – elsőre “nem ezt dobja a gép”: de egyes nagy államférfiak a reformkor börtöneiben angolul tanultak – és ezzel hatalmas előnyre tettek szert azokkal szemben, akik egy bezárt helyzetben nem fejlődtek.

Azt hiszem, most is így van. Ha most feltöltjük a szellemi raktárainkat, esetleg képesek vagyunk visszalassulni az átlagos emberi tempóra – ezzel feltöltjük a szervezetünk energiaraktárait is, akkor az újonnan kinyíló szabad világban sokkal jobb esélyeink lesznek.

Így is, úgy is nehéz lesz addig: de ahogy a pénztáros hölgy is mondta, nem segítünk, ha addig még emésztjük is magunk rajta.

Egy ilyen cikk azért is születik persze, hogy megmutassuk: mi is ezt az utat követjük. Mi is online programokat szervezünk. Játszunk, tanulunk – és ráadásuk mindezt közösen. Óriási segítség mindannyiunknak, hogy tudjuk, nem vagyunk egyedül – és közben még motiváljuk is egymást a fejlődésre a szorult helyzetben.

Ha tehát olyan zenei tevékenységet keresel, ami ilyenkor is végezhető – és később még hasznát veszed, hogy megtanulsz egy új nyelvet: várunk az ImPulzus KottaStratégia programjain, kifejezetten online.

Ha viszont nem érdekel a zenélés – megköszönve, hogy végigolvastad, megkérlek – tedd meg, hogy akit tudsz, megnyugtatsz egy kicsit: ugyan biztosan lesz valamekkora baj, de egészen jól halad a védekezés – és ráadásul ő is akkor lesz nagyobb biztonságban, ha a saját lelkét is biztonságban tartja :)

Érezzük jól magunkat – együtt :)

Belülről jön a legjobb motiváció. Segítünk megtalálni!

Szerintünk az iskola feladata, hogy ösztönözzön. Élményből születnek a vágyaink, vágyból pedig tudásunk.

Alapvető szabadságjogok, 12. passzus: Énekelni mindenkinek joga van!

Van, akinek 10-15 év, míg rájön, hogy a zenélés hiányzik az életéből. És van, aki eljön az ImPulzushoz előbb.

Nálunk járt Nemes József

2019. 12 4. | blog

Nálunk járt Nemes József

Írta: Tőri Csaba

2019. december 4.

Csodálatos élménnyel lettünk gazdagabbak múlt hétvégén :)

Az ImPulzus november végi rendezvényén Nemes Józsefet, a debreceni Lautitia kóruscsalád alapítóját és vezetőjét láttuk vendégül.
Józsi egy rakás új, mindannyiunk számára ismeretlen darabbal érkezett – még a szerzők többsége is ismeretlen volt számunkra. A délelőtt folyamán elmesélte, hogyan épült fel mindaz, amit ma Lautitiaként ismerünk – és végtelenül jó hangulatban próbált is az alkalomra összeállt kb. 35 fős kórussal.
Délután hihetetlen energiával győzte le az ebéd utáni emésztés időszakát, újra és újra meglepődtünk, mennyi ötlettel tartja munkaképes állapotban a csapatot.

Nagyon jó látni, hogy mennyire emberi és emberléptékű tud maradni egy ekkora közösség – ahol elsősorban lelkesedésből, önkéntességből és az egymás iránti felelősségvállalásból építik fel a kórus hangzását – és természetesen óriási profizmussal.

Fantasztikus, hogy az általunk is hangoztatott alapelvek következetes alkalmazása milyen eredményekre vezet: a teljesség igénye nélkül Józsi legfontosabb alapelvei között említette, hogy egy kórustag sose szorongjon egy próbán, mindig kapjon elég segítséget a technikai és az érzelmi megvalósításhoz, valamint hogy a közösség ereje a legfőbb motiváció számára is a folytonos munkához.
Szóval: Kedves Józsi, köszönjük hogy eljöttél – reméljük minél előbb újra találkozunk :)

Belülről jön a legjobb motiváció. Segítünk megtalálni!

Szerintünk az iskola feladata, hogy ösztönözzön. Élményből születnek a vágyaink, vágyból pedig tudásunk.

Alapvető szabadságjogok, 12. passzus: Énekelni mindenkinek joga van!

Van, akinek 10-15 év, míg rájön, hogy a zenélés hiányzik az életéből. És van, aki eljön az ImPulzushoz előbb.

Miért kórushangképzés?

2019. 10 8. | blog, blog-korushangkepzes

Miért kórushangképzés?

Írta: Tőri Csaba

2019. október 8.

Emlékszem, nagy feladat volt, hogy megtaláljuk a megfelelő elnevezést. Utólag visszagondolva is meglepő, hogy mennyi mindenre akar utalni a név – és mennyi mindenre igyekszik felhívni a figyelmet.

Az első hetekben számos kommentet kaptunk: “Ilyen nem is létezik”, “Kik ezek, akik azt hiszik, hogy egy kórusban máshogyan kell énekelni?”, “Ha csak kórusok számára csinálják, akkor nem annak való, aki énekelni akar”, stb. Elgondolkodtam.

Eleinte magam is kezdtem elhinni, hogy igazuk lehet, hiszen voltaképpen az emberi hang egy és oszthatatlan, a jellegzetességei adottak – nem lehet igazán elkülöníteni módszereket ebben.

A megerősítés

Végül leginkább az győzött meg, amikor pár növendékünk elvégezte a 10 alkalomra optimalizált képzést, és jelezte, hogy szívesen folytatná. Hogy gondolkodnunk kellett azon, milyen irányba fejlesszük őket tovább.

Talán a legfontosabb számunkra, hogy hiszünk benne: mindenki annyit fog tanulni, amennyihez neki kedve van. Illúzió, hogy csupán azért, mert a tanár személye motiválja, magasabb szintre fog eljutni, mint ahová magától is szeretne.

Ebből alakult ki, hogy 10 hetes kurzusokat hirdetünk – aminek a végén egy jól értelmezhető lezárást is adunk: megbeszéltük, gyakoroltuk együtt, mik azok az eszközök, amik hosszú távon jó irányba terelik majd – legtöbbször megelőzik, hogy idő előtt rossz beidegződések alakuljanak ki, vagy a rossz beidegződéseket segítenek legyőzni.

Sosem kötelezőt!

Az összes ImPulzusos program fő alapvetése, hogy le akarjuk győzni a kötelezőségnek még a látszatát is. Egyszerűen azért, mert megöli a motivációt. Nem kell hozzá több hónap vagy év, már egy-két óra alatt is: amit mindenképp meg kell csinálni, ahhoz rögtön elvész a kedv, míg ha ugyanarra a dologra csak lehetőségként tekintünk – azaz belefér, hogy ne csináljuk meg – sokkal nagyobb kedvvel, jobb eredményt érünk el benne.

Mivel azonban a képzéseinkből hiányzik a hivatalosan elvégzendő anyag megadottsága, valahogyan biztosítani szeretnénk, hogy a tanulás közben mégis legyen egy cél, legyen, amiért közösen dolgozunk.

Van egy híres kísérlet, amiben kutatók elmentek néhány általános iskolába, hogy azt vizsgálják, vajon mi dönti el, hogy melyik gyerekekből lesz sikeres, nagyszerű ember.
Ennek érdekében az alsós gyerekek mindegyikével kitöltettek egy tesztet, majd elvitték őket kiértékelni. Amikor visszatértek, a pedagógusoknak elmondták, kik azok a gyerekek, akikre feltétlenül figyeljenek oda – mert belőlük még nagy ember lesz.

A kísérlet érdekessége azonban, hogy a teszteket meg sem nézték, találomra kiválasztottak néhányat közülük, és őket nevezték meg, mint az évfolyam legjobbjai – akik között feltehetőleg voltak jobb és rosszabb képességű diákok is.

Pár év múlva, a kísérlet második szakaszában, azt vizsgálták, hogy az újabb látogatáskor mennyit változott az “ígéretes” és a “kevésbé ígéretes” gyerekek képessége. Talán nem meglepő hogy kiderült: azok a gyerekek, akikre a pedagógusok úgy tekintettek, mint nagy jövő előtt álló fiatalok, akikben sok lehetőség van, sokszorosan meghaladták a “többiek” fejlődési ütemét.

Hogy pontosan miben különbözött a nevelésük, nem tudtuk meg, de egy biztos: akiben bízott a tanítója, tanára, az sokkal gyorsabban fejlődött, mint akiben nem. Pedig a teszt önmagában semmilyen befolyással nem volt arra, hogy mit gondoljanak a kitöltőjéről.

A cél szerepe

A pedagógia egyik legfontosabb eszköze a pozitív szuggesszió. Ha közösen kitűzünk egy célt, és kommunikálni tudjuk a növendéknek, hogy hiszünk abban, hogy a cél elérhető – akkor ő is hinni fog benne.

Ha nincs közös cél, csak az éneklés vágya van meg, az eredményt is sokkal lassabban érjük el. (Gondoljunk bele, mi lenne, ha a GPS-nek nem mondanánk meg, hova akarunk eljutni, csak hogy menjünk. Mennyivel kisebb lenne az esélye annak, hogy hazaérünk?)

Ez biztos hosszú és nehéz

A cél pontos meghatározása, és kis lépésekre bontása által azt érjük el, hogy egyes szintek eléréséhez sokkal kevesebb idő elég legyen. Sokan gondolják, hogy ahhoz, hogy valaki megtanuljon énekelni, sok időre van szükség – vagy sok munkára.

Persze, bizonyos szinten ez igaz is: hegymászáshoz is idő kell. Ugyanakkor nem biztos, hogy mindenki a Csomolungma magaslataira vágyik, én is leggyakrabban a János-hegyre járok. Amikor énekléstechnikáról beszélünk, mégis mindenki azt várja el, hogy ha valaki énekelni tanul, akkor csinálja “rendesen”: addig, amíg “normális” énekes nem lesz belőle.

Mindebből két probléma fakad: sokan el sem merik kezdeni, aki pedig elkezdi, az amikor szükségszerűen egyszer abbahagyja (hiszen nem lehet mindenki énekes, borzasztó is lenne), a kezdeti célt még gyakran nem érte el, vagyis csalódik. És az, ami élete egyik legkikapcsolóbb, leglelkesítőbb célja volt egykoron, többé nem ad akkora élményt.

Amatőrnek lenni felszabadító

Számos koncert áll a hátunk mögött, számos tanítvány az énekkarokban, akik óriási élményeket éltek át és adtak egyben másoknak. A trükk csupán annyi: hogy volt egy cél, ami motivált bennünket, majd a cél elérése után megelégedéssel távoztunk: ezért érdemes volt. Nem hitte volna senki, hogy 3, klasszikus éneklést nem sokat vagy semmit sem tanuló férfival el lehet énekelni a Don Giovanni híres szoborjelenetét. De ők akarták, és ezért megtanulták – biztosan nem tökéletesen, de hosszas vastapssal.

Amatőrként nem kell tehát szakmai színvonalnak megfelelni egyénileg – mégis: a produkció lehet elképesztően magas színvonalú. Egyrészt, mert a hitelesség és az akarat átjön egy produkción, másrészt mert a jól kitűzött cél igenis, belátható időn belül is elérhető.

Miben kevesebb, miben több?

Nagyon sokat számít, hogy ismerjük, hogyan működik egy nem professzionális ember gondolkodása. Egy csomó éneklési kérdésről nem beszélünk, de megvannak a módszerek, hogy előhozzuk azokat is – kerülőúton.

Az éneklés egyébként is egy olyan üzletág, ahol nagyon sok minden múlik a képzeteken. Főként, mert egy csomó olyan izmot használunk, amely akaratlagosan nem mozdítható – képzetekkel, érzésekkel, vagy másik, akaratlagos izmok segítségével azonban aktivitásra bírhatók.

Sokszor egy-egy ilyen 10 alkalmas kurzus arra elég, hogy egy rakás ismeretet átadjunk, és a kezdeti sikerélményeket megteremtsük. A gyakorlás már az egyén döntése: találunk egy újabb célt, keres zenélő közösséget, ahol fejlesztheti magát, egyénileg gyakorol – kinek-kinek amihez igazából kedve van.

Lehet-e valakiből szólista?

A tapasztalat azt mutatja, hogy aki eddig tanult velünk, nagyjából a 60%-uk biztonsággal elvállalhatott szólószerepeket. Legtöbbször úgy, hogy a hallgatóság le volt nyűgözve, önmaguk pedig őszinte elégedettséggel térhettek haza.

Természetesen ahhoz, hogy a Magyar Állami Operaházba bekerüljön valaki, ahhoz több is kell: pár év és egyre jobb és jobb tanárok, akik az útnak azt a részét is ismerik.

Aki viszont kezdeni szeretne, vagy már van tapasztalata, akár több éve fontolgatja, hogy komolyabban kéne foglalkoznia a témával, azoknak szívesen segítünk, és adunk további két bónuszpontot: segítünk megbeszélni az első időszak célját, majd olyan helyszínt adunk az életébe, ahová bármikor visszatérhet pár szó segítségért is – vagy akár azért, hogy hol tud örömtelien zenélni a következő években. Akár úgy is, hogy nem kell azonnal tökéletesnek lennie :)

Gondold végig, miben tudunk segíteni – segítséget itt találsz:

Rövidebb kérdésekkel érkezőknek
Hosszabb elképzelésekkel rendelkezőknek

Belülről jön a legjobb motiváció. Segítünk megtalálni!

Szerintünk az iskola feladata, hogy ösztönözzön. Élményből születnek a vágyaink, vágyból pedig tudásunk.

Alapvető szabadságjogok, 12. passzus: Énekelni mindenkinek joga van!

Van, akinek 10-15 év, míg rájön, hogy a zenélés hiányzik az életéből. És van, aki eljön az ImPulzushoz előbb.

Pali esete a gamificationnel

2019. 09 25. | blog

Pali esete a gamificationnel

Avagy hogyan utáltuk meg a tanulást?

Írta: Tőri Csaba

2019. szeptember 25.

Előszó: A gamification egy olyan értékelési irányzat, amelynek célja, hogy az iskolában ne jegyekkel, hanem a PC-játékokhoz hasonló rendszerben, motiválóan építsük egymásra a különböző szinteket. Az osztályzatok helyett tehát szinteket kell ugrani, ahol minden következő lépcső elérése örömet okoz – és a lépcső nem elérése is csak azt jelzi, gyere, dolgozz még rajta, mindjárt meglesz.

Élt egyszer, egy messzi-messzi galaxisban Pali, aki középiskolás lévén minden hétköznap reggel bement a gimnáziumba, hiszen ez volt a dolga. Olyan tárgyakkal töltötte a délelőttöt, amiket régóta jól ismert, évek óta újabb és újabb szintek következtek bennük, és Pali, az átlagos diák, minden alkalommal csak annyit látott belőle: ez egy hatalmas, végeláthatatlan folyamat, 18 éves koráig, ahol folyamatosan értékelik, hogy mennyire dolgozik rendesen, “kihozza-e a képességeiből a maximumot”.

Unta már, hogy sokszor összehasonlították Pistivel, a testvérével aki nála sokkal ügyesebb volt, valamint három évvel idősebb. A jobb fej tanárok biztatták, hogy neki is menni fog, a rosszabbak még a nevét is eltévesztették olykor.

Pali az órákon arról ábrándozott, hogy amint hazaér, végre folytathatja a küldetést, amit tegnap este abba kellett hagyni, hogy ma beülhessen ebbe a terembe, hallgatni a megszokott témákat – teljeskörű elemzést adni a versről és megválaszolni a kérdést: hogyan számoljuk ki a derékszögű háromszög magasságát.

Tegnap este óta foglalkoztatta valami. Vajon mennyiben változtatná meg a hozzáállását, ha ezentúl nem jegyeket kapna minden egyes tanulmányi eredményéért, hanem játszhatna pont annyi órával tovább este, ahány jó (legyen 5-ös) jegyet szerzett aznap. Csak hát: hiába szerez egy 5-öst aznap történelemből, az angol tanárt ez nem fogja meghatni – az a dolga, hogy angolból is kiváló legyen. Holnap is. Ő, mint egész személyiség, egyetlen órán sem tud megnyilvánulni – s ha véletlenül megpróbálná “átnyomni a döntéshozókon” (=tanárok), hogy de hát most éppen egy országos versenyen volt földrajzból, ne bántsák már pont ma, pont Mozart életrajzával, a válasz legfeljebb annyi volt: meg kell értenie, hogy a való élet is ilyen, egyszerre több helyen is helyt kell állni, és ne gondolja már, hogy azért, mert ő versenyen volt, azért neki előjogai vannak a többiekkel szemben. Pláne: ne gondolja már, hogy van olyan tantárgy, ami fontosabb lehet az adott óránál, ahol ül.

Pedig a többiek valóban nem voltak versenyen.

Nem jó ez: ha az ember az egyik területen többet tesz valamibe, ahelyett hogy elismernék máshol is, ledorongolják. Sőt – még azt is elvárják, hogy ha az egyik tárgyból képes volt kihozni magából ennyit, a másikból is legyen képes. De hát a nap, ugye, neki is csak 24 órából áll. Arra gondolt, hogy a Küldetéses Játék fő vonzereje az, hogy akkor megy el az ajándékért, amikor ő akar, a játékot akkor hagyja abba, amikor ő akarja, és akkor lép tovább a következő szintre, amikor megdolgozott érte. Ráadásul: ha nem dolgozik meg érte, senki nem fogja leszúrni. És ez olyan felszabadítóan hatott – hogy máris elkezdte keresni: mikor tud újra a gép elé ülni.

Aztán egyszer csak új angoltanár érkezett az iskolába, aki azt mondta, többé nem lesz kötelező mindig leckét írni, sőt ab ovo leckét sem kötelező írni. A dolgozatot magának döntheti el mikor írja meg vagy megírja-e, és majd egyszer megbeszélik, hogy mindez mire elég, milyen jegyet kaphatna. Viszont megrögzött rajongója volt az előző angoltanárnak, és állította, hogy az ő módszerei nagyszerűek, azonos tananyag szerint fognak dolgozni.
Na persze, nagyszerűek… ezért nem tud még mindig angolul megszólalni sem, pedig 5 éve jár már az órákra.
A gyerekek lelkesedtek, de azért visszakérdeztek: mi alapján kapnak majd jegyet, ha nem lesz kötelező a dolgozatokat megírni sem? És mit csináljanak otthon, ha nem kötelező a leckét megcsinálni? A válasz borzasztó meglepő volt: hát… ha lehet, írják meg a dolgozatokat, és ha lehet, írjanak leckét is – de ha nincs kedvük, vagy idejük rá, akkor pótolják be, amikor lesz rá alkalom.

Váratlan helyzet volt: Faragó tanár úr népszerű lett, de mindenki tudta: a jövő héten nem fog leckét írni. Az órák kezdetben egész jók voltak, jó volt a hangulat, senkinek nem kellett félnie, ám egy idő után hiányozni kezdett a felszedett tudás, mintha kijöttek volna a gyakorlatból. A fiatalok mindig arra az órára készültek, ahol retorzióra kellett számítani, illetve ahol a tanár elmondta: ha nem tanultok rendesen, meg fogtok bukni az érettségin. Igaz, nem tudták még mi az, és hogy működik, volt még 3 év addig, de senki sem akart érettségin megbukni, ezért inkább tanultak.

Angolból viszont nem. Dolgozatokat néhányan írtak, ők sem sokat, a többiek pedig néha kérdezgették egymástól, nem lesz-e így ebből baj. Szerencsére a tanár úr nyugtatta őket, hogy nem, így könnyen megnyugodtak. De angolul nem tudtak jobban.

Aztán egyszer csak kiderült, hogy jövő hónapban egy angol cserekapcsolatból származó program keretében eljön hozzájuk egy liverpooli iskola osztálya, velük egykorú lányok és fiúk, akik azonban sajnos nem beszélnek magyarul.
Ha ismerkedni akarnak, mindenképpen angolul kell beszélniük. Kérdezték Faragót, hogy mit kéne feltétlenül megtanulniuk addig, milyen dumákat kell ismerni, hogy bevágódhassanak. Faragó szerint megint minden rendben lesz, de ha gondolják, kitalálhatnák együtt, mik azok a dolgok, amikről beszélnének velük, kipróbálhatják, milyen témák kerülnek elő, és annak a szókincséből is szívesen kérdezi majd őket.

– Dolgozatokat is kell írni belőle?
– Csak ha szeretnének..
– De hát mivel ellenőrizzék, hogy valóban megtanulták már, ha nincs is kötelező dolgozat?
– Akkor írjanak dolgozatot, ő segíteni fog.
– De ha nem kötelező, akkor azok, akik nem írják meg, nem fogják tudni?
– Nem.

Kezdték érezni mind, hogy valami nem jó így. Kellene valami cél, amiért megírják – jó ez, hogy nincsenek kötelező jegyek, meg minden, de lassan most már érdemes lenne valami célt adni az angol óráknak.

– Tanár Úr, mit gondol arról, hogy a megírt dolgozatokért ajándékokat lehessen szerezni?
– Milyen ajándékra gondolsz, Pali?
– Nem tudom. Vagy lehet akár szinteket is gyűjteni.
– És ha nem ér el valaki elég pontot, mi történjen?
– Semmi… azaz, akkor nem jutottunk közelebb a megoldáshoz.

– Dehogynem. Óriási dolgot értünk el – szólt Faragó. Bár eltartott pár hónapig, de most látjátok, hogy mi a célotok, és ehhez akartok valamilyen rendszert alkotni. Nem tetszik, hogy jegyeket kaptok – de mégis akartok valamit, amiért érdemes dolgozni. Meg tudná mondani valaki, miért nem szeretnétek jegyeket kapni?

– Mert nem akarunk egyest kapni.
– Miért, mi történik, ha egyest kaptok?
– Az ciki.
– Értem. Van valami olyan lehetőség, amivel nem lenne ciki, ha értékelnénk magunkat?
– Gondolom, lehetne adni valami csokit annak, aki jó volt valamiben.
– És az, aki nem volt jó, nem kap csokit?
– Jó, majd adunk neki is.
– Ennek örülök, de akkor nem volt sok értelme, nem? Ha mindenki csokit eszik, akkor nem lett semmilyen különbség köztetek, nem?

– Az lenne a legjobb, ha nem kéne szégyellni magunkat semmiért. Biztos, hogy mindenki azért tanul, mert jobb akar lenni. Én például azért játszom a kedvenc játékommal, mert jobb akarok lenni benne. Ha nem akarnék, nem játszanék – nem kötelező.
– Tehát csak az tanuljon angolul akit érdekel?
– Hát… öö… nem, ez így nem jó, mert arra szükségünk lesz.
– Mit tehetnénk még?
– Én szerintem azt is kipróbálhatjuk, hogy mi lenne, ha egy évben el kéne érni pl. ezer pontot, és aki csak 900-at ér el, az már négyes. Tanár úr szerint ez működne?
– Ez nekem már kezd szimpatikus lenni, de még van egy gond.
– ???
– Hogy októberben még nagyon messze van a január, december végén pedig nagyon hiányozna, hogy addig nem tanultok.
– Hát akkor legyen minden hónapban egy dolgozat – ja :D De azt lehet, hogy minden hónapban el kell érni bizonyos pontot, és a hónapok végén jegyeket kapunk, nem?
– Részemről lehet. Van kedvetek hozzá? Nem baj, hogy a végén mindenki jegyet kap?
– Nem, mert én döntöm el, hogy mikor tanulok, és milyen feladatokat oldok meg. Ha valami nem tetszik, azt csak akkor csinálom meg, ha nagyon kell a pont.

– De Tanár úr, nem lehet, hogy lesz, aki pont a fontos feladatokat fogja kihagyni?
– De, lehet. Mit tehetnénk, hogy arra ösztönözzük egymást, hogy ne hagyják ki?
– Adjunk rá több pontot!
– Rendben, büszke vagyok rátok. Jövő héten kipróbáljuk – adok majd ötleteket, hogy mire tudtok pontot kapni. Akkor addig házi feladat… ja, az nincs, nézzetek este valami filmet, ami érdekel. Akár angolul is lehet…

Folytatása nem következik…